Közzététel dátuma: Dec 18, 2015 11:59:42 PM
A kapu története
Utterson ügyvéd zord férfiú volt, ábrázatát sohasem derítette fel mosolygás: beszéde hideg, szófukar, akadozó; az érzelmek terén nehézkes, szikár volt, magas, poros, rideg - és valahogy mégis szeretetre méltó. Baráti körben, meg ha ízlett neki a bor, valami mélyen emberi sugárzott a szeméből; ami persze sohasem talált utat a beszédében, de viszont nemcsak ebéd utáni ábrázatának hallgatag jelrendszerében szólalt meg, hanem sokkal gyakrabban és hangosabban élete cselekedeteiben. Szigorú volt önmagával szemben: gint ivott, ha egyedül volt, hogy elfojtsa magában a borfélék kedvelését; és noha kedvelte a színházat, húsz esztendeje egynek sem lépte át a küszöbét. Hanem mások iránt szívélyes türelemmel viseltetett, néha szinte irigyen csodálta a rossz tetteikben megnyilvánuló nagy szellemi képességeket; és ha valaki bajba jutott, Utterson inkább hajlott a segítségre, mint a kárhoztatásra.
- Hajlok a Káin eretnekségére - ez volt furcsa szavajárása, engedem, hadd menjen pokolba a testvérem a maga útján.
Ebben a minőségében gyakran volt az a sorsa, hogy ő legyen az utolsó tisztességes ismerős, az utolsó jó tanácsadó tönkrejutott emberek életében. S ha ilyen ember fordul meg nála, soha a változás árnyékát sem vehette észre Utterson úr viselkedésében.
Ez különben aligha esett nehezére az ügyvédnek, hiszen mindig a lehető legtartózkodóbb volt, s még barátságot is, mintha csak hasonló kölcsönös béketűrés alapján kötött volna. A szerény embernek jellemző vonása, hogy készen fogadja el baráti körét úgy, ahogy az alkalom hozza - s ezt az utat követte az ügyvéd is. Barátai vagy a rokonságból kerültek ki, vagy legrégibb ismerőseiből; érzelmeit, akár a repkényt, az idő növelte, tekintet nélkül arra, méltó tárgyra találtak-e. Bizonyára ez magyarázza meg, hogy olyan szoros kötelékek fűzték Richard Enfieldhez, távoli rokonához, akit jól ismertek az egész városban. Sokan törték azon a fejüket, mit láthat egymásban ez a két ember, és micsoda közös témákat találhatnak. Akik találkoztak velük vasárnapi sétáik közben, azt beszélték, hogy egyik sem szól egy szót sem, rendkívül unalmas arcot vágnak, és szemmel látható megkönnyebbüléssel üdvözlik egy barát megjelenését. Mindazonáltal a két férfiú igen nagy becsben tartotta e kirándulásokat, minden hetük legfőbb gyönyörűségét, és nemcsak hogy visszautasítottak minden másfajta szórakozó alkalmat, de hivatalos dolgaikat is elmulasztották, hogy sétáikat zavartalanul élvezhessék:
Egy ilyen kóborlás közben történt, hogy útjuk London egy forgalmas negyedének valami mellékutcájába vitte őket. Az utca keskeny, és mint mondani szokás, nyugalmas volt, de hétköznapokon nyüzsgő élet folyt ott. Úgy látszott, a lakóinak mind jó sora lehet, de versengve remélik, hogy még jobb is lesz, s a nyereségük fölöslegét cifraságra költik. Úgy, hogy az egész utcán végig hívogató külsővel húzódtak a kirakatok, mint megannyi mosolygós boltosné. Még vasárnap is, mikor az utca eltakarta legtarkább szépségeit, és kicsiny a forgalom - úgy ragyogott szennyes környezetében, mint erdőben a tűz; és frissen mázolt spalettáival, fényes rézkilincseivel, általános tisztaságával és vidám kedvével azonnal megfogta és gyönyörködtette a járókelő szemét.
Két kapuval túl az egyik sarkon, kelet felé a bal oldalon, a házak vonalát megtörte egy udvar bejárata; s éppen ezen a ponton egy sötét háztömb tolta elé ormát az utca fölött. Egyemeletes ház volt; ablak nem látszott rajta, csak egy kapu a földszinten és színehagyott falú vak homlokzat az emeleten; a ház képe régi elhanyagoltság szennyes nyomait mutatta. Kapuja, mely sem csengettyűvel, sem kopogtatóval nem volt felszerelve, felpattogzott és mocskos volt. Csavargók húzódtak meg a fülkében, és gyufát gyújtottak a deszkákon; gyerekek játszóhelye volt a lépcső; iskolásfiúk a szegélyen próbálták ki zsebkésüket, és emberemlékezet óta senki sem jelent meg; hogy elkergesse ezeket a hívatlan vendégeket, vagy helyrehozza pusztításukat.
Enfield és az ügyvéd a túlsó oldalán jártak a mellékutcának, de mikor a bejárattal szembe kerültek, az előbbi fölemelte sétabotját, és odamutatott.
- Észrevette-e valaha ezt a kaput? - kérdezte, s barátja igenlő válaszára hozzátette: - Igen különös történettel kapcsolódik össze az emlékezetemben.
- Igazán? - szólt Utterson kissé megváltozott hangon. - Miféle történettel?
- Nos, a történet a következő - kezdte a szót Enfield. - Éppen hazatérőben voltam valahonnét a világ végéről, három óra tájt egy sötét téli hajnalon, s az utam a városnak egy olyan részén át vezetett, ahol a szó szoros értelmében nem lehetett lámpánál egyebet látni. Utca utca után; mindenki aludt; utca utca után, mind úgy kivilágítva, mintha körmenetet várna, s mind úgy kong, akár a templom: végre is abba a lelkiállapotba jutottam, mikor az ember csak fülel, és egyetlen vágya, hogy egy rendőrt megpillanthasson. Egyszerre csak két alakot láttam meg: az egyik egy kis ember volt, aki gyors léptekkel haladt kelet felé; a másik egy körülbelül nyolc-tíz esztendős lányka, aki lélekszakadva futott végig egy keresztutcán. Nos, ez a kettő, elég természetes módon, egymásnak szaladt a sarkon, és itt következik történetem irtóztató része, mert a férfi nyugodtan keresztültaposott a gyermek testén, és otthagyta sírva-ríva az utca kövén. Elmondva talán semmiség, de látványnak pokoli volt. Nem is emberhez hasonlított az a férfi: olyan volt, mint valami pusztító démon. Felkiáltottam, utánaeredtem, nyakoncsíptem azt az urat, és visszavittem a síró gyermekhez, aki körül már valóságos csoportosulás támadt. Egészen nyugodt volt, nem ellenkezett, de olyan csúnya pillantást vetett rám, hogy kirázott tőle a hideg. A kicsődült emberek a kislány családjához tartoztak: hamarosan megjelent az orvos is, akiért éppen őt küldötték volt. Nos, a gyermek nem volt nagyon rosszul, a doktor szerint inkább az ijedség ártott meg neki, és ezzel, azt hihetné ön, vége a históriának. De volt még egy különös körülmény. Én első látásra megundorodtam a kezem közt levő úrtól. A gyermek családja is, ami végtére igen természetes. Hanem a doktor esete mégis feltűnt nekem. A megszokott, rideg, száraz doktor volt, határozatlan korú, színtelen alak, erős edinburgh-i kiejtéssel; nem lehetett abból semmi izgalmat kicsiholni. Nos hát, ő is úgy járt, mint mi valamennyien; ahányszor csak rápillantott foglyomra, láttam, hogy ő is legszívesebben kitekerné a nyakát! Tudtam, mi járt az eszében; ő is tudta, hogy én mire gondolok, és ha már nyakát nem szeghettük, legalább amennyire tudtunk, könnyítettünk a lelkünkön. Megmondtuk a fickónak, hogy az ügyből olyan botrányt tudunk és akarunk csinálni, hogy egész Londonban hírhedt lesz a neve. Ha vannak barátai, és van hitele, mi majd teszünk róla, hogy elveszítse. És egész idő alatt, amíg ütöttük a vasat, teljes erőnkből vissza kellett tartanunk az asszonyokat, akik vad hárpiák módjára akartak rátámadni. Sohasem láttam még ilyen gyűlölködő arcokat egy körben, s a közepén ott állt ez az ember, valami sötét, gúnyos hidegséggel - ijedten is, azt láttam, de mégis fölényesen, akár maga a sátán.
- Ha tőkét akarnak kovácsolni ebből a balesetből - így szólt akkor természetesen védtelen vagyok. Minden úriember el akarja kerülni a. botrányt. Nevezzék meg az összeget.
Egy szó, mint száz, felsrófoltuk száz fontig a gyermek családjának javára; szemmel láthatólag szeretett volna ellenszegülni, de volt valami bennünk, ami rosszat sejtetett ~ és végre is engedett. Most már csak meg kellett kapni a pénzt; mit gondol, hova vitt bennünket? Éppen ahhoz a kapuhoz. Beledugott egy kulcsot, bement, s egy pillanat múlva visszajött tíz aranyfonttal, a többiről pedig a Coutts-bankházra szóló csekket hozott, melyre rá volt írva, hogy a bemutatónak kifizetendő. Az aláírt nevet most nem mondhatom meg - bár ez történetem egyik csattanója -, de annyit mondhatok, hogy jól ismert és nyomtatásban is gyakran szereplő név volt. Az összeg tekintélyes volt, de az aláírás nagyobb összegre is jó, ha - valódi. Bátorkodtam figyelmeztetni az úriembert, hogy az egész ügylet enyhén gyanúsnak látszik; nemigen szokás hajnali négykor bemenni egy pinceajtón, és kijönni más ember csaknem százfontos csekkjével. De az emberünk nem jött ki a sodrából, gúnyosan mosolygott.
- Nyugodjék meg - így szólt -, önökkel maradok, míg ki nem nyitják a bankot, és magam váltom be a csekket.
Így hát fölkerekedtünk valamennyien, a doktor, a gyermek atyja, barátunk és jómagam, s az éj hátralevő részét az én lakásomon töltöttük, délelőtt pedig megreggeliztünk, és testületileg állítottunk be a bankba. Magam adtam be a csekket, és azt mondtam, minden okom megvan, hogy hamisnak higgyem. Szó sincs róla. A csekk valódi volt.
- Ejnye - szólt közbe Utterson.
- Látom, ön is azt érzi, amit én - mondta Enfield. - Igen, nagyon furcsa história ez. Mert az én emberem hitvány, pokolra való fráter volt; a csekk kiállítója pedig valóságos mintaképe minden jó tulajdonságnak, hírneves is, s ami még rosszabb, egyike a magafajtáknak, akik csak úgynevezett jót cselekszenek... Zsarolt pénz volt, azt hiszem: egy becsületes emberé, aki alaposan megfizet egyik-másik fiatalkori huncutságáért. Azóta is Zsarolt Pénzek Házának nevezem ezt az épületet. Ámbár, tudja, ez még korántsem magyaráz meg mindent - tette hozzá, s így szólván, hosszú töprengésbe merült.'
Töprengéséből Utterson hirtelen kérdése riasztotta fel:
- És nem tudja, hogy itt lakik-e a csekk kiállítója?
- Megfelelő hely, mi? - válaszolt Enfield: - De véletlenül följegyeztem a címét: valami téren lakik.
- És sohasem kérdezősködött erről az épületről? - kérdezte Utterson.
- Nem: tapintatból - volt a felelet. - Nagyon rossz véleményem van a kérdezgetésről; túlságosan hasonlít az ítélet napjának stílusához. Feltenni egy kérdést, ugyanannyi, mint eldobni egy követ. Mi nyugodtan ülünk egy domb tetején, a kő gurul tovább; más köveket is magával sodor, és egyszerre csak valami jámbor öreg mókusnak, akire sohasem gondoltunk volna... a fejére pottyan a tulajdon kertjében... és a családjának meg kell változtatnia a nevét. Nem, én ezt szabállyá tettem magamra nézve: minél gyanúsabb valami, annál kevesebbet kérdezősködöm.
- Igazán jó szabály - vélte az ügyvéd.
- De a magam mulatságára azért tanulmányoztam a helyet - folytatta Enfield. - Alig is látszik háznak. Más kapuja nincs, és senki sem jár ki-be rajta, csak, nagyritkán, az a bizonyos úriember. Három ablak néz az udvarra az emeleten; alul egy sincs, az ablakok mindig be vannak csukva, de tiszták. Aztán van egy kémény, mély többnyire füstöl, tehát valakinek kell itt lakni. De mégsem olyan bizonyos a dolog, mert az udvar körül úgy egymás hegyén-hátán emelkednek a házak, hogy nehéz megmondani, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik.
A két barát ismét hallgatva sétált egy darabig. Aztán megszólalt Utterson:
- Enfield... a szabálya igazán jó.
- Magam is azt hiszem - felelte Enfield.
- Mindamellett - folytatta az ügyvéd -, egy dolgot szeretnék megkérdezni: annak az embernek a nevét, aki eltaposta azt a gyermeket.
- Nem tudom, mit ártana, ha megmondanám - szólt Enfield. - Hyde volt a neve.
- Hm - felelte Utterson. - Hát a külseje?
- Nem egykönnyen lehet leírni. Valami baj van a megjelenésével: van benne valami visszatetsző, valami teljességgel hitvány. Sohasem láttam ilyen ellenszenves embert, és mégis, alig tudom, miért. Mintha rejtett fogyatékossága volna, az ember érzi, hogy nyomorék, bár nem tudnám megmondani, hogy hol. Különös külsejű ember, de nem tudnám megmondani, mi a rendkívüli benne. Nem, sehogyan sem tudok eligazodni rajta; képtelen vagyok leírni. És nem az emlékezőtehetségemen múlik, mert kijelentem, hogy most is magam előtt látom.
Utterson ismét szótlanul ment tovább egy darabig, nyilván elgondolkozott.
- Bizonyos benne, hogy kulcsot használt? - kérdezte végül. - Édes barátom... - kezdte Enfield, magánkívül a meglepetéstől.
- Igen, tudom - szólt Utterson -, tudom, hogy különösnek tetszik ez a kérdés. A valóság az, hogy azért nem kérdeztem a másik fél nevét, mert már tudom. Amint látja, Richard, a meséjét jó helyen mondta el. Ha valamit pontatlanul adott elő, jó lenne, ha kiigazítaná.
- Figyelmeztetnie kellett volna - felelte a másik kissé bosszúsan. - De hogy úgy mondjam, kínosan pontos voltam. Annak a fickónak kulcsa volt; sőt mi több, ma is van kulcsa. Láttam, amint használta, nincs egy hete.
Utterson nagyot. sóhajtott, de egy szót sem szólt többet; s a fiatalember csakhamar folytatta:
- Ez is jó lecke volt nekem, hogy ne mondjak el soha semmit szólott. - Restellem, amiért eljárt a szám. Fogadjuk meg, hogy sohasem térünk vissza erre a tárgyra.
- Szíves örömest - mondta az ügyvéd. - Kezet rá, Richard.
Story of the Door.
Mr. Utterson the lawyer was a man of a rugged countenance that was never lighted by a smile; cold, scanty and embarrassed in discourse; backward in sentiment; lean, long, dusty, dreary and yet somehow lovable. At friendly meetings, and when the wine was to his taste, something eminently human beaconed from his eye; something indeed which never found its way into his talk, but which spoke not only in these silent symbols of the after-dinner face, but more often and loudly in the acts of his life. He was austere with himself; drank gin when he was alone, to mortify a taste for vintages; and though he enjoyed the theatre, had not crossed the doors of one for twenty years. But he had an approved tolerance for others; sometimes wondering, almost with envy, at the high pressure of spirits involved in their misdeeds; and in any extremity inclined to help rather than to reprove. "I incline to Cain's heresy," he used to say quaintly: "I let my brother go to the devil in his own way." In this character, it was frequently his fortune to be the last reputable acquaintance and the last good influence in the lives of downgoing men. And to such as these, so long as they came about his chambers, he never marked a shade of change in his demeanour.
No doubt the feat was easy to Mr. Utterson; for he was undemonstrative at the best, and even his friendship seemed to be founded in a similar catholicity of good-nature. It is the mark of a modest man to accept his friendly circle ready-made from the hands of opportunity; and that was the lawyer's way. His friends were those of his own blood or those whom he had known the longest; his affections, like ivy, were the growth of time, they implied no aptness in the object. Hence, no doubt the bond that united him to Mr. Richard Enfield, his distant kinsman, the well-known man about town. It was a nut to crack for many, what these two could see in each other, or what subject they could find in common. It was reported by those who encountered them in their Sunday walks, that they said nothing, looked singularly dull and would hail with obvious relief the appearance of a friend. For all that, the two men put the greatest store by these excursions, counted them the chief jewel of each week, and not only set aside occasions of pleasure, but even resisted the calls of business, that they might enjoy them uninterrupted.
It chanced on one of these rambles that their way led them down a by-street in a busy quarter of London. The street was small and what is called quiet, but it drove a thriving trade on the weekdays. The inhabitants were all doing well, it seemed and all emulously hoping to do better still, and laying out the surplus of their grains in coquetry; so that the shop fronts stood along that thoroughfare with an air of invitation, like rows of smiling saleswomen. Even on Sunday, when it veiled its more florid charms and lay comparatively empty of passage, the street shone out in contrast to its dingy neighbourhood, like a fire in a forest; and with its freshly painted shutters, well-polished brasses, and general cleanliness and gaiety of note, instantly caught and pleased the eye of the passenger.
Two doors from one corner, on the left hand going east the line was broken by the entry of a court; and just at that point a certain sinister block of building thrust forward its gable on the street. It was two storeys high; showed no window, nothing but a door on the lower storey and a blind forehead of discoloured wall on the upper; and bore in every feature, the marks of prolonged and sordid negligence. The door, which was equipped with neither bell nor knocker, was blistered and distained. Tramps slouched into the recess and struck matches on the panels; children kept shop upon the steps; the schoolboy had tried his knife on the mouldings; and for close on a generation, no one had appeared to drive away these random visitors or to repair their ravages.
Mr. Enfield and the lawyer were on the other side of the by-street; but when they came abreast of the entry, the former lifted up his cane and pointed.
"Did you ever remark that door?" he asked; and when his companion had replied in the affirmative. "It is connected in my mind," added he, "with a very odd story."
"Indeed?" said Mr. Utterson, with a slight change of voice, "and what was that?"
"Well, it was this way," returned Mr. Enfield: "I was coming home from some place at the end of the world, about three o'clock of a black winter morning, and my way lay through a part of town where there was literally nothing to be seen but lamps. Street after street and all the folks asleep—street after street, all lighted up as if for a procession and all as empty as a church—till at last I got into that state of mind when a man listens and listens and begins to long for the sight of a policeman. All at once, I saw two figures: one a little man who was stumping along eastward at a good walk, and the other a girl of maybe eight or ten who was running as hard as she was able down a cross street. Well, sir, the two ran into one another naturally enough at the corner; and then came the horrible part of the thing; for the man trampled calmly over the child's body and left her screaming on the ground. It sounds nothing to hear, but it was hellish to see. It wasn't like a man; it was like some damned Juggernaut. I gave a few halloa, took to my heels, collared my gentleman, and brought him back to where there was already quite a group about the screaming child. He was perfectly cool and made no resistance, but gave me one look, so ugly that it brought out the sweat on me like running. The people who had turned out were the girl's own family; and pretty soon, the doctor, for whom she had been sent put in his appearance. Well, the child was not much the worse, more frightened, according to the Sawbones; and there you might have supposed would be an end to it. But there was one curious circumstance. I had taken a loathing to my gentleman at first sight. So had the child's family, which was only natural. But the doctor's case was what struck me. He was the usual cut and dry apothecary, of no particular age and colour, with a strong Edinburgh accent and about as emotional as a bagpipe. Well, sir, he was like the rest of us; every time he looked at my prisoner, I saw that Sawbones turn sick and white with desire to kill him. I knew what was in his mind, just as he knew what was in mine; and killing being out of the question, we did the next best. We told the man we could and would make such a scandal out of this as should make his name stink from one end of London to the other. If he had any friends or any credit, we undertook that he should lose them. And all the time, as we were pitching it in red hot, we were keeping the women off him as best we could for they were as wild as harpies. I never saw a circle of such hateful faces; and there was the man in the middle, with a kind of black sneering coolness—frightened too, I could see that—but carrying it off, sir, really like Satan. `If you choose to make capital out of this accident,' said he, `I am naturally helpless. No gentleman but wishes to avoid a scene,' says he. `Name your figure.' Well, we screwed him up to a hundred pounds for the child's family; he would have clearly liked to stick out; but there was something about the lot of us that meant mischief, and at last he struck. The next thing was to get the money; and where do you think he carried us but to that place with the door?—whipped out a key, went in, and presently came back with the matter of ten pounds in gold and a cheque for the balance on Coutts's, drawn payable to bearer and signed with a name that I can't mention, though it's one of the points of my story, but it was a name at least very well known and often printed. The figure was stiff; but the signature was good for more than that if it was only genuine. I took the liberty of pointing out to my gentleman that the whole business looked apocryphal, and that a man does not, in real life, walk into a cellar door at four in the morning and come out with another man's cheque for close upon a hundred pounds. But he was quite easy and sneering. `Set your mind at rest,' says he, `I will stay with you till the banks open and cash the cheque myself.' So we all set off, the doctor, and the child's father, and our friend and myself, and passed the rest of the night in my chambers; and next day, when we had breakfasted, went in a body to the bank. I gave in the cheque myself, and said I had every reason to believe it was a forgery. Not a bit of it. The cheque was genuine."
"Tut-tut," said Mr. Utterson.
"I see you feel as I do," said Mr. Enfield. "Yes, it's a bad story. For my man was a fellow that nobody could have to do with, a really damnable man; and the person that drew the cheque is the very pink of the proprieties, celebrated too, and (what makes it worse) one of your fellows who do what they call good. Black mail I suppose; an honest man paying through the nose for some of the capers of his youth. Black Mail House is what I call the place with the door, in consequence. Though even that, you know, is far from explaining all," he added, and with the words fell into a vein of musing.
From this he was recalled by Mr. Utterson asking rather suddenly: "And you don't know if the drawer of the cheque lives there?"
"A likely place, isn't it?" returned Mr. Enfield. "But I happen to have noticed his address; he lives in some square or other."
"And you never asked about the—place with the door?" said Mr. Utterson.
"No, sir: I had a delicacy," was the reply. "I feel very strongly about putting questions; it partakes too much of the style of the day of judgment. You start a question, and it's like starting a stone. You sit quietly on the top of a hill; and away the stone goes, starting others; and presently some bland old bird (the last you would have thought of) is knocked on the head in his own back garden and the family have to change their name. No sir, I make it a rule of mine: the more it looks like Queer Street, the less I ask."
"A very good rule, too," said the lawyer.
"But I have studied the place for myself," continued Mr. Enfield. "It seems scarcely a house. There is no other door, and nobody goes in or out of that one but, once in a great while, the gentleman of my adventure. There are three windows looking on the court on the first floor; none below; the windows are always shut but they're clean. And then there is a chimney which is generally smoking; so somebody must live there. And yet it's not so sure; for the buildings are so packed together about the court, that it's hard to say where one ends and another begins."
The pair walked on again for a while in silence; and then "Enfield," said Mr. Utterson, "that's a good rule of yours."
"Yes, I think it is," returned Enfield.
"But for all that," continued the lawyer, "there's one point I want to ask: I want to ask the name of that man who walked over the child."
"Well," said Mr. Enfield, "I can't see what harm it would do. It was a man of the name of Hyde."
"Hm," said Mr. Utterson. "What sort of a man is he to see?"
"He is not easy to describe. There is something wrong with his appearance; something displeasing, something down-right detestable. I never saw a man I so disliked, and yet I scarce know why. He must be deformed somewhere; he gives a strong feeling of deformity, although I couldn't specify the point. He's an extraordinary looking man, and yet I really can name nothing out of the way. No, sir; I can make no hand of it; I can't describe him. And it's not want of memory; for I declare I can see him this moment."
Mr. Utterson again walked some way in silence and obviously under a weight of consideration. "You are sure he used a key?" he inquired at last.
"My dear sir..." began Enfield, surprised out of himself.
"Yes, I know," said Utterson; "I know it must seem strange. The fact is, if I do not ask you the name of the other party, it is because I know it already. You see, Richard, your tale has gone home. If you have been inexact in any point you had better correct it."
"I think you might have warned me," returned the other with a touch of sullenness. "But I have been pedantically exact, as you call it. The fellow had a key; and what's more, he has it still. I saw him use it not a week ago."
Mr. Utterson sighed deeply but said never a word; and the young man presently resumed. "Here is another lesson to say nothing," said he. "I am ashamed of my long tongue. Let us make a bargain never to refer to this again."
"With all my heart," said the lawyer. "I shake hands on that, Richard."