Közzététel dátuma: Oct 01, 2015 5:53:52 PM
Az évek múltával Earnshaw úr ereje mindinkább hanyatlott. Világéletében tevékeny ember volt, és virágzó egészségnek örvendett, de most hirtelen elhagyta ereje, és mikor így a tűz sarkába kényszerült, különösen ingerlékeny lett a természete. Minden apróság felizgatta, s magánkívül lett a legkisebb gyanúra, hogy tekintélyét ki meri kezdeni valaki. Különösen azt nem tudta eltűrni, hogy kedveltjének valaki parancsolgasson, vagy éppen szigorúbban szóljon rá. Kínos féltékenységgel vigyázott, nehogy durva szóval illesse valaki a fiút. Úgy látszik, fejébe vette, hogy mivel ő szereti Heathcliffet, a többiek mind gyűlölik, és nincs más vágyuk, mint hogy valamiképp ártsanak neki. Ez nagy kárára vált a gyereknek, mert a legjobb szándékúak közülünk, nem akarván ellenkezni az úrral, belenyugodtak részrehajlásába, s ez csak táplálta Heathcliff gőgjét, csak növelte jellemének megátalkodottságát. Mindez azonban már szükségszerűnek látszott előttünk. Kétszer-háromszor megtörtént, hogy Hindley az apja jelenlétében támadt rá Heathcliffre, ami alapos dühbe gurította az öreget, s az még inkább fokozódott, mikor meglátta, mennyire gyenge még ahhoz is, hogy botjával megfenyítse az engedetlent.
Lelkipásztorunk (aki úgy biztosította megélhetését, hogy leckéket adott a kis Earnshaw-knak és a kis Lintonoknak, közben pedig maga művelte tenyérnyi földecskéjét) azt tanácsolta, küldjék a fiatalembert kollégiumba. Mr. Earnshaw beleegyezett, bár nem szívesen, mert kijelentette:
- Hindley semmire sem való, és nem lesz belőle semmi, akárhová megy is!
Őszintén reméltem, hogy most már békében leszünk. Fájt a gondolat, hogy urunk élete jó cselekedete miatt vált ily szomorúvá. Úgy képzeltem, hogy a betegséggel s a korral járó ingerlékenységét tulajdonképp családi bajai okozták, amint ő is vallotta. Valójában, tudja, uram, szervezetének gyöngülése volt az oka mindennek. Ám továbbra is nyugodtan élhettünk volna, ha nincs ott Cathy kisasszony és Joseph, a szolga. Az utóbbit bizonyára látta is odaát. Nem ismertem és nem ismerek ma sem nagyobb és megátalkodottabb farizeust őnála; úgy ki tudja forgatni a bibliát, hogy az áldást mind magának gereblyézi halomba, s az átkot mind a más fejére szórja. Ügyessége, mely főként szentbeszédek tartásában és kegyes mondások hangoztatásában érvényesült, mély hatást gyakorolt Earnshaw úrra, és minél inkább gyengült gazdánk, annál inkább erősebb lett Joseph befolyása. Szüntelenül zaklatta, hogy foglalkozzék többet lelki üdvösségével, és nevelje nagyobb szigorral gyermekeit. Rábírta, hogy Hindleyben már csak menthetetlen bűnöst lásson, és minden este kifogyhatatlanul szapulta Heathcliffet és Catherine-t; és mindig azzal hízelgett Earnshaw gyengéjének, hogy főképpen a lányt hibáztatta mindenért.
Bizony, hogy olyan szokásai voltak Cathynek, amilyeneket más gyermeknél még sohasem láttam. Türelmünk ötvenszer is elfogyott miatta napjában: attól a perctől, hogy felkelt, addig, amíg elaludt, nem volt egy pillanatunk sem, hogy ne kellett volna valami csintalanságától tartanunk. Nem fért a bőrébe, nyelve folyton járt... énekelt, nevetett, bosszantotta azokat, akik nem tettek úgy, mint ő. Megfékezhetetlen kis boszorkány lett belőle, de senkinek sem volt vidámabb szeme, hízelgőbb mosolya és könnyebb lába az egész környéken. Egyébként nem hiszem, hogy rosszat akart volna. Mert valahányszor megríkatott valakit, ritkán fordult elő, hogy mellette ne maradt volna; addig vigasztalta, amíg csak az illető abba nem hagyta a sírást a kedvéért. Szerfelett rajongott Heathcliffért. A legnagyobb büntetés, amit ki lehetett eszelni számára, az volt, hogy nem engedték a fiú közelébe; pedig hányszor kapott ki miatta! Játék közben legszívesebben a kis zsarnok szerepét vállalta: kemény keze volt, és parancsolt minden társának. Megpróbált így bánni velem is, de én nem akartam teljesíteni parancsait, és vonakodtam alávetni magam szeszélyeinek, s ezt tudtára is adtam.
Ami Earnshaw urat illeti, ő nemigen tűrte a tréfát gyermekeitől; mindig szigorú volt velük és komoly. Catherine nem tudta megérteni, hogy apja ingerlékenyebb és kevésbé türelmes betegségében, mint amilyen azelőtt, egészséges napjaiban volt. Ingerült rendreutasításaiért azzal kárpótolta magát, hogy alaposan felbosszantotta. Semmi sem okozott neki nagyobb örömet, mint az, ha mindnyájan őt szidtuk, és ő szembeszállhatott velünk elszánt, szemtelen pillantásával s mindig kész válaszaival. Kigúnyolta Joseph kegyes átkait, engem alaposan megleckéztetett, s rendszerint azzal ejtette kétségbe atyját, ami legjobban fájt neki: megmutatta, hogy tettetett szemtelensége, amit az öregúr őszintének vélt, nagyobb hatással van Heathcliffre, mint az ő jósága. A fiú ugyanis mindenben és mindenkor engedelmeskedett a kislánynak, neki pedig csak akkor, ha maga is éppen így akarta. Cathy egész nap a lehető legcsúnyábban viselkedett, este néha hízelegni próbált az öregnek, hogy kibékítse.
- Nem, Cathy - mondta ő -, nem tudlak szeretni; rosszabb vagy, mint a bátyád. Menj, imádkozzál, gyermekem, és kérd a Jóisten bocsánatát. Félek, hogy anyád és én nemigen lehetünk rá büszkék, hogy felneveltünk téged.
Erre a kislány kezdetben sírva fakadt, de minél több visszautasítás érte később, annál megátalkodottabb lett, és már csak nevetett, mikor azt tanácsoltam neki, hogy bánja meg hibáit, és kérjen bocsánatot.
Végre ütött az óra, mely véget vetett Earnshaw úr földi megpróbáltatásainak. Csendesen halt meg, egy októberi estén, a tűz előtt. Nagy szélvihar dühöngött a ház körül és jajgatott a kéményben; istenítélet-idő volt, de mégsem hideg. Együtt ültünk; én a tűznél valamivel távolabb kötöttem, Joseph a bibliát olvasta az asztalnál (mert a cselédek is a teremben tartózkodtak, miután elvégezték a dolgukat). Cathy kisasszonynak fájt valamije, és ezért csendesen viselkedett; apja lábának dőlt, Heathcliff pedig a padlón feküdt, és fejét Cathy térdén pihentette. Emlékszem, hogy az úr, mielőtt kiszenvedett, lányának szép haját simogatta - nemigen volt alkalma őt kedvesnek látni - és megkérdezte:
- Miért nem lehetsz mindig jó kislány, Cathy?
Az feléje emelte arcát, és nevetve válaszolt:
- Miért nem vagy mindig jó ember, papa?
De mikor látta, hogy ez ismét rosszul esik neki, megcsókolta kezét, és megígérte, hogy énekkel fogja elaltatni. El is kezdte halkan a dalt, és nem hagyta abba, míg apja ujjai el nem engedték az övéit, és feje mellére nem hanyatlott. Akkor csendre intettem, és kértem, ne mozduljon, mert hátha felébred az alvó. Némán kuporogtunk, akár az egerek, egy jó félórán keresztül, és még tovább is így maradtunk volna, ha Joseph, befejezvén olvasmányát, fel nem kel, hogy felébressze gazdáját, elmondassa vele imádságait, és szobájába vezesse. Közelebb lépett, nevén szólította, és megérintette a vállát; mivel azonban az úr nem mozdult, Joseph rávilágított a gyertyával, és alaposan szemügyre vette. Tudtam, hogy valami baj történt, mikor letette a gyertyát és megfogván a gyermekeket karjuknál, halkan elküldte őket, menjenek fel szobájukba, zajt ne csináljanak, és imáikat mondják csak el egyedül ma este, neki még lesz valami dolga idelenn.
- Előbb jó éjszakát akarok kívánni papának! - felelt Catherine és nyaka köré fonta karját, mielőtt még ebben megakadályozhattuk volna. Szegény gyermek rögtön felérte ésszel a csapást.
- Ó, hisz meghalt! Heathcliff! Meghalt!
És mindketten felzokogtak, szívettépőn.
Panaszos jajveszékelésem elvegyült az övékkel. De Joseph ránk mordult, hogy ne bőgjünk így egy szent miatt, aki már az égben van. Majd küldött, vegyem kabátomat, és szaladjak Gimmertonba az orvosért és a papért. Nemigen értettem, miféle szolgálatot tehetnek még ezek a megboldogultnak. Mégis nekivágtam az esőnek és a szélnek, s magammal hoztam legalább az egyiket, az orvost, a másik megígérte, hogy eljön délelőtt. Hagytam, hogy Joseph elmagyarázza, mi történt, magam pedig a gyerekek szobájába szaladtam. Ajtajuk félig nyitva volt, és láttam, hogy még nem feküdtek le, pedig már elmúlott éjfél. De nyugodtaknak látszottak, és nem volt szükségük vigasztalásra. Szegénykék sokkal ügyesebben vigasztalták egymást, mint én tehettem volna. Soha nem festette pap szebbnek az eget, mint ők, ártatlan párbeszédükben, s miközben zokogva hallgattam őket, nem tudtam megállani, hogy ne kívánjam, bár mindnyájan egyek lehetnénk ott, boldogságban és biztonságban.
In the course of time Mr. Earnshaw began to fail. He had been active and healthy, yet his strength left him suddenly; and when he was confined to the chimney-corner he grew grievously irritable. A nothing vexed him; and suspected slights of his authority nearly threw him into fits. This was especially to be remarked if any one attempted to impose upon, or domineer over, his favourite: he was painfully jealous lest a word should be spoken amiss to him; seeming to have got into his head the notion that, because he liked Heathcliff, all hated, and longed to do him an ill-turn. It was a disadvantage to the lad; for the kinder among us did not wish to fret the master, so we humoured his partiality; and that humouring was rich nourishment to the child’s pride and black tempers. Still it became in a manner necessary; twice, or thrice, Hindley’s manifestation of scorn, while his father was near, roused the old man to a fury: he seized his stick to strike him, and shook with rage that he could not do it.
At last, our curate (we had a curate then who made the living answer by teaching the little Lintons and Earnshaws, and farming his bit of land himself) advised that the young man should be sent to college; and Mr. Earnshaw agreed, though with a heavy spirit, for he said—‘Hindley was nought, and would never thrive as where he wandered.’
I hoped heartily we should have peace now. It hurt me to think the master should be made uncomfortable by his own good deed. I fancied the discontent of age and disease arose from his family disagreements; as he would have it that it did: really, you know, sir, it was in his sinking frame. We might have got on tolerably, notwithstanding, but for two people—Miss Cathy, and Joseph, the servant: you saw him, I daresay, up yonder. He was, and is yet most likely, the wearisomest self-righteous Pharisee that ever ransacked a Bible to rake the promises to himself and fling the curses to his neighbours. By his knack of sermonising and pious discoursing, he contrived to make a great impression on Mr. Earnshaw; and the more feeble the master became, the more influence he gained. He was relentless in worrying him about his soul’s concerns, and about ruling his children rigidly. He encouraged him to regard Hindley as a reprobate; and, night after night, he regularly grumbled out a long string of tales against Heathcliff and Catherine: always minding to flatter Earnshaw’s weakness by heaping the heaviest blame on the latter.
Certainly she had ways with her such as I never saw a child take up before; and she put all of us past our patience fifty times and oftener in a day: from the hour she came down-stairs till the hour she went to bed, we had not a minute’s security that she wouldn’t be in mischief. Her spirits were always at high-water mark, her tongue always going—singing, laughing, and plaguing everybody who would not do the same. A wild, wicked slip she was—but she had the bonniest eye, the sweetest smile, and lightest foot in the parish: and, after all, I believe she meant no harm; for when once she made you cry in good earnest, it seldom happened that she would not keep you company, and oblige you to be quiet that you might comfort her. She was much too fond of Heathcliff. The greatest punishment we could invent for her was to keep her separate from him: yet she got chided more than any of us on his account. In play, she liked exceedingly to act the little mistress; using her hands freely, and commanding her companions: she did so to me, but I would not bear slapping and ordering; and so I let her know.
Now, Mr. Earnshaw did not understand jokes from his children: he had always been strict and grave with them; and Catherine, on her part, had no idea why her father should be crosser and less patient in his ailing condition than he was in his prime. His peevish reproofs wakened in her a naughty delight to provoke him: she was never so happy as when we were all scolding her at once, and she defying us with her bold, saucy look, and her ready words; turning Joseph’s religious curses into ridicule, baiting me, and doing just what her father hated most—showing how her pretended insolence, which he thought real, had more power over Heathcliff than his kindness: how the boy would do her bidding in anything, and his only when it suited his own inclination. After behaving as badly as possible all day, she sometimes came fondling to make it up at night. ‘Nay, Cathy,’ the old man would say, ‘I cannot love thee, thou’rt worse than thy brother. Go, say thy prayers, child, and ask God’s pardon. I doubt thy mother and I must rue that we ever reared thee!’ That made her cry, at first; and then being repulsed continually hardened her, and she laughed if I told her to say she was sorry for her faults, and beg to be forgiven.
But the hour came, at last, that ended Mr. Earnshaw’s troubles on earth. He died quietly in his chair one October evening, seated by the fire-side. A high wind blustered round the house, and roared in the chimney: it sounded wild and stormy, yet it was not cold, and we were all together—I, a little removed from the hearth, busy at my knitting, and Joseph reading his Bible near the table (for the servants generally sat in the house then, after their work was done). Miss Cathy had been sick, and that made her still; she leant against her father’s knee, and Heathcliff was lying on the floor with his head in her lap. I remember the master, before he fell into a doze, stroking her bonny hair—it pleased him rarely to see her gentle—and saying, ‘Why canst thou not always be a good lass, Cathy?’ And she turned her face up to his, and laughed, and answered, ‘Why cannot you always be a good man, father?’ But as soon as she saw him vexed again, she kissed his hand, and said she would sing him to sleep. She began singing very low, till his fingers dropped from hers, and his head sank on his breast. Then I told her to hush, and not stir, for fear she should wake him. We all kept as mute as mice a full half-hour, and should have done so longer, only Joseph, having finished his chapter, got up and said that he must rouse the master for prayers and bed. He stepped forward, and called him by name, and touched his shoulder; but he would not move: so he took the candle and looked at him. I thought there was something wrong as he set down the light; and seizing the children each by an arm, whispered them to ‘frame up-stairs, and make little din—they might pray alone that evening—he had summut to do.’
‘I shall bid father good-night first,’ said Catherine, putting her arms round his neck, before we could hinder her. The poor thing discovered her loss directly—she screamed out—‘Oh, he’s dead, Heathcliff! he’s dead!’ And they both set up a heart-breaking cry.
I joined my wail to theirs, loud and bitter; but Joseph asked what we could be thinking of to roar in that way over a saint in heaven. He told me to put on my cloak and run to Gimmerton for the doctor and the parson. I could not guess the use that either would be of, then. However, I went, through wind and rain, and brought one, the doctor, back with me; the other said he would come in the morning. Leaving Joseph to explain matters, I ran to the children’s room: their door was ajar, I saw they had never lain down, though it was past midnight; but they were calmer, and did not need me to console them. The little souls were comforting each other with better thoughts than I could have hit on: no parson in the world ever pictured heaven so beautifully as they did, in their innocent talk; and, while I sobbed and listened, I could not help wishing we were all there safe together.