6. vigília

Hatodik vigília

Lindhorst levéltáros kertje és néhány gúnyolódó - Az arany virágcserép - A dőltbetűs angol írás - Hitvány ákombákom - A szellemfejedelem

"Ámde az is lehetséges - szólt önmagához Anselmus diák -, hogy mindazokat a bolondos fantazmagóriákat, amelyek Lindhorst levéltáros kapuja előtt megrémítettek, az a rendkívül finom gyomorerősítő varázsolta elém, amelyet monsieur Conradinál kissé mohón ittam. Ezért ma teljesen józan maradok, és így fölébe kerekedhetek minden további kellemetlenségnek."

Miként akkor, amikor először készült Lindhorst levéltáros meglátogatására, most is magához vette tollrajzait és kalligráfiai remekműveit, tusirónjait, jól kihegyezett hollótollait, és már csaknem ki is lépett az ajtón, de ekkor szemébe ötlött az a sárga folyadékos üvegcse, amelyet Lindhorst levéltárostól kapott. Izzó színekben végigfutott elméjén mindaz a furcsa kaland, amelyet átélt, és keblét a gyönyör és fájdalom megnevezhetetlen érzése járta át. Akaratlanul is meglehetősen panaszos hangon kiáltott fel:

- Ó, hiszen azért megyek a levéltároshoz, hogy láthassalak téged, te bájos, elbűvölő Serpentina!

Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy Serpentina Szerelme fáradságos, veszélyes munka jutalma, amelyet el kell vállalnia, és ez a munka nem más, mint a Lindhorst-féle kéziratok lemásolása. Meg volt győződve arról, hogy már a házba való belépésekor vagy már előbb is, éppúgy, mint a minap, mindenféle csodálatos dologgal kerülhet szembe. Már nem gondolt Conradi gyomorerősítőjére, hanem sietve mellényzsebébe tette a folyadékot, hogy teljesen a levéltáros előírása szerint járhasson el, ha a bronz almáskofa ismét rá merne vigyorogni. És valóban, menten feléje meredt a hegyes orr, rávillogott a macskaszempár a kopogtatóról, amikor pontosan tizenkét órakor hozzá akart nyúlni. Ekkor habozás nélkül ráfröccsentette a folyadékot a baljóslatú arcra és ez abban a szempillantásban gömbölyű ajtókopogtatóvá fényesedett és simult. Az ajtó kinyílt, a csengő igen kedvesen csilingelt végig a házon: csingilingi... ifjonti... izibe... izibe... ugorj be... ugorj be... csingilingi. Bátran felment a szép széles lépcsőn és élvezte egy különös füstölő illatát, mely az egész házat átjárta. Bizonytalanul megállt a folyosón, mert nem tudta, hogy a sok szép ajtó közül melyiken kopogtasson; ekkor bő damaszt háziköntösében kilépett Lindhorst levéltáros és így szólt:

- Nos, örvendek, Anselmus úr, hogy végre szavát állta; jöjjön csak utánam, mert persze nyomban a laboratóriumba kell vezetnem.

Ezzel gyors léptekkel megindult a folyosón és kinyitott egy kis oldalajtót, amely egy mellékfolyosóra szolgált. Anselmus nyugodtan lépkedett a levéltáros nyomában; a kis folyosóról egy terembe vagy helyesebben egy nagyszerű melegházba léptek, mert mindkét oldalon, egész a mennyezetig mindenfajta ritka, különös virág volt látható, sőt nagy fák is, sajátságos alakú levelekkel és virágokkal. Mágikus, vakító fény ragyogott mindenütt anélkül, hogy az ember észrevehette volna forrását, mert ablak sehol sem volt. Amint Anselmus diák benézett a bokrok és fák tömkelegébe, hosszú folyosókat látott. Sűrű ciprusbozót homályos árnyékában márványmedencék csillogtak, csodálatos alakok emelkedtek ki belőlük, kristálysugarakat lövellve, amelyek csobogva hullottak fénylő liliomkelyhekbe; a csodálatos növények erdejéből különös hangok susogtak és zúgtak, és pompás illatok lengedeztek fel s alá. A levéltáros eltűnt és Anselmus csak egy hatalmas tűzliliombokrot látott maga előtt. A látványtól, a tündérkert édes illatától megmámorosodva, Anselmus elbűvölten állott. Ekkor mindenfelől ingerkedő és gúnyolódó hangocskák szólaltak meg:

- Hogy kerül ide, tisztelt diák úr, tisztelt studiosus*? Miért csípte úgy ki magát, Anselmus úr?

- Talán arról akar velünk fecsegni, hogy a nagymama miként nyomta szét ülepével a tojást és hogyan esett folt a legényke* ünneplő mellényén?

- Tudja-e már betéve azt az új áriát, amelyet seregélypapától tanult, Anselmus úr?

- Elég nevetséges ebben az üvegparókában* és a postapapírból készült karimás csizmában!

Így hangzott a vihogás és kiáltozás és ingerkedés minden zugból - sőt a diák közvetlen közeléből is; Anselmus csak most figyelt fel rá, hogy mindenféle tarka madár röpköd körülötte és nevetve gúnyolja őt. Ebben a pillanatban feléje lépett a tűzliliombokor és ő észrevette, hogy ez maga Lindhorst levéltáros: csupán virágos sárgán és vörösen fénylő háziköntöse tévesztette meg őt.

- Bocsásson meg, tisztelt Anselmus úr - szólt a levéltáros -, bocsássa meg, hogy magára hagytam, de közben megnéztem szép kaktuszomat, amely ma éjjel bontja ki virágait... de hogy tetszik önnek kis házikertem?

- Istenem, gyönyörű szép itt, nagyra becsült levéltáros úr - válaszolta a diák -, de a tarka madarak túlságosan mulatnak csekélységemen.

- Miféle locsogás ez? - kiáltott haragosan a levéltáros a bozótba. Ekkor előröppent egy nagy szürke papagáj, a levéltáros mellett egy mirtuszágra telepedett, s a görbe csőrét ékesítő szemüvegen át szokatlan komolysággal és méltósággal nézve rá, így morgott:

- Ne vegye zokon, levéltáros úr, az én pajkos fiaim ez egyszer megint nagyon féktelenek, de ebben a studiosus úr a hibás, mert...

- Csend legyen - szakította félbe az öreget a levéltáros -, ismerem a kópékat, de helyesen tenné, barátom, ha jobban kordában tartaná őket! Menjünk tovább, Anselmus úr!

A levéltáros még több sajátosan feldíszített termen haladt át, a diák alig bírta követni, alig győzte nézegetni a sok ragyogó, különleges alakú bútort és más ismeretlen dolgot, amivel a helyiségek zsúfolva voltak. Végül egy nagyszobába léptek; a levéltáros, pillantását a magasba emelve, megállt és Anselmus időt nyert, hogy gyönyörködhessen a terem egyszerű pompájának csodás látványában. Az azúrkék falakból magas pálmafák aranybronz törzsei tűntek elő, óriási, villogó smaragdokhoz hasonló fényes leveleikkel a mennyezet felé íveltek, a szoba közepén három sötét bronzból öntött egyiptomi oroszlánon porfirlap* nyugodott, rajta aranyból készült, egyszerű virágcserép állott; Anselmus meglátta és többé nem tudta levenni tekintetét róla. Mintha ezernyi csillogó fénysugárban mindenféle alakok villódznának a ragyogó fényű aranyon - olykor saját magát látta, amint vágyakozva szétterjeszti karját ó! a bodzabokor mellett - Serpentina fel s alá tekerőzött, és reátekintett üdvösséges szemével. Anselmus szinte eszét vesztette őrjöngő elragadtatásában.

- Serpentina! Serpentina! - kiáltott fel hangosan.

Lindhorst levéltáros sietve megfordult és így szólt:

- Hogyan, tisztelt Anselmus úr? Úgy vélem, a leányomat tetszik hívni, de ő a házam másik végében van, a szobájában, és éppen zongoraórát vesz, nos hát, jöjjön tovább!

Anselmus bódultan követte az előtte lépkedő levéltárost, nem látott, nem hallott már semmit, amíg a levéltáros hevesen meg nem ragadta a kezét, s így nem szólt:

- No, most megérkeztünk!

Anselmus, mintha álomból ébredt volna, most vette észre, hogy magas, minden oldalról könyvállványokkal körülvett szobában van, amely semmiben sem különbözik a közönséges könyvtár- és dolgozószobáktól. A közepén nagy íróasztal állott, és előtte párnázott támlásszék.

- Egyelőre ez az ön dolgozószobája - mondta a levéltáros -, még nem tudom, hogy abban a másik, kék könyvtárszobában is dolgozik-e majd, abban, ahol oly hirtelen a leányomat szólította; mindenekelőtt szeretnék megbizonyosodni arról, hogy kívánságom és szükségletem szerint el tudja-e végezni az önnek szánt munkát.

Anselmus diák most egészen felbátorodott és nem minden önelégültség nélkül vette elő zsebéből rajzait és írásait abban a meggyőződésben, hogy rendkívüli tehetségével nagyon megörvendezteti a levéltárost. A levéltáros, alighogy megpillantotta az első lapot, egy igen elegáns angol írásmódon készült kéziratot, furcsán elmosolyodott és a fejét csóválta. Ezt megismételte minden következő lapnál, úgyhogy Anselmus diák elpirult zavarában, és mikor a mosolygás meglehetősen gúnyossá és megvetővé vált, kedveszegetten kitört:

- Úgy látszik, a levéltáros úr nincs túlságosan megelégedve szerény tehetségemmel?

- Kedves Anselmus úr - szólt Lindhorst levéltáros -, önnek valóban kitűnő képessége van a szépírás művészetére, de egyelőre úgy látom, inkább szorgalmára, és jóakaratára számíthatok, semmint jártasságára. Ez alighanem az ön által alkalmazott anyagok silányságán is múlik.

Anselmus diák általánosan elismert művészi képességét emlegette, a kínai tust és válogatott hollótollait. Ekkor a levéltáros Anselmus elé tartotta az angol lapot és így szólt:

- Ítéljen saját maga!

Anselmust mintha villámcsapás érte volna: kézírását rendkívül nyomorúságosnak látta. A vonásokban nem volt semmi kerekség, egyetlen vastagítás sem volt a helyén, a nagy- és kisbetűk között semmi arányosság, sőt! iskolásan hitvány ákombákom rontotta el gyakran az egyébként eléggé sikerült sorokat.

- És aztán - folytatta Lindhorst levéltáros -, az ön tusa nem tartós.

Ujját vízzel telt pohárba mártotta, és amikor könnyedén érintette vele a betűket, minden nyomtalanul eltűnt.

Anselmus diák úgy érezte, mintha valami szörnyeteg fojtogatná gégéjét - egyetlen szót sem tudott kinyögni. Így állt ott, kezében tartva a szerencsétlen lapot, de Lindhorst nagyot nevetett és így szólt:

- Ne törődjék vele, tisztelt Anselmus úr; amit eddig nem tudott megoldani, talán nálam majd inkább sikerül; egyébként is, jobb anyagot talál itt, mint amilyen valaha is rendelkezésére állott! Csak bátran kezdjen neki!

Lindhorst levéltáros először valami folyékony fekete masszát vett elő, amelynek egészen sajátos szaga volt, különleges színű, jól meghegyezett tollakat és egy kivételesen fehér és sima papírlapot, majd egy bezárt fiókból egy arab kéziratot is, és mihelyt Anselmus nekilátott a munkának, kiment a szobából. Anselmus diák már gyakrabban másolt arab írást, s így az első feladatot könnyen megoldhatónak látta. "Csak Isten és Lindhorst levéltáros a tudója annak, hogyan került az ákombákom az én szép, angol dőltbetűs írásomba - mondta -, de életemet teszem fel rá, hogy nem az én kezemtől származott." Minden egyes szóval, ami most sikerülten a pergamenre került, növekedett bátorsága és vele együtt ügyessége is. Valóban remekül lehetett írni a tollakkal, és a titokzatos tinta hollófeketén és engedelmesen csurgott a vakítóan fehér pergamenre. Midőn ilyen szorgosan és feszült figyelemmel dolgozott, egyre otthonosabban érezte magát a magányos szobában, és teljesen beleélte magát a foglalatosságba, amelyet - úgy remélte - majd szerencsésen elvégez, amikor az óra hármat ütött, a levéltáros behívta a szomszéd szobába, a gondosan elkészített ebédhez. Az asztalnál Lindhorst levéltáros kivételesen derűs kedvében volt; érdeklődött Anselmus diák barátai, Paulmann segédtanító és Heerbrand irattáros felől, és különösen ez utóbbiról szórakoztató dolgokat tudott mesélni. A jó öreg rajnai óbor kiválóan ízlett Anselmusnak és beszédesebbé tette, mint amilyen egyébként lenni szokott. A diák pontosan négy órakor felállt, hogy munkájához lásson, és ez a pontosság szemlátomást nagyon tetszett Lindhorst levéltárosnak. Már ebéd előtt is sikeresen másolta az arab jegyeket, de a munka most még eredményesebben haladt, valóban, maga sem értette azt a gyorsaságot és könnyedséget, amellyel az idegen írás kusza vonásait utána tudta festeni. De úgy rémlett neki, mintha lelke mélyből jól érthető szavakkal szólt volna egy hang: "Ó, vajon meg tudnád-e csinálni ezt, ha nem hordoznád őt lelkedben és gondolataidban, ha nem hinnél benne és szerelmében?" S ekkor mint halk, suttogó kristálycsengés fuvallata lengett át a szobán: "Itt vagyok, hozzád közel... közel... közel... segítlek... légy bátor légy állhatatos, kedves Anselmus!... veled együtt fáradozok azért, hogy enyém légy!" S amint benső elragadtatással hallotta ezeket a hangokat, egyre érthetőbbek lettek számára az ismeretlen jegyek - már-már alig is nézett rá az eredetire -, igen, úgy rémlett, mintha e jegyek már halvány írásban rajta is volnának a pergamenen, és gyakorlott kezének csak feketével kellene kihúznia őket. Így dolgozott tovább, körülvéve a bűbájos, vigasztaló hangoktól, mint édes, gyengéd illatoktól, amíg az óra hatot nem ütött és Lindhorst levéltáros be nem lépett a szobába. Különös mosollyal lépett az asztalhoz, Anselmus szótlanul felállt, a levéltáros még egyre szinte gúnyolódó mosollyal nézett rá, de alighogy rápillantott a másolatra, mosolya eloszlott a minden arcizmát átható, mély, ünnepélyes komolyságban. Csakhamar már nem is látszott ugyanannak a személynek. Szeme, mely máskor villogó tüzet lövellt, most leírhatatlan szelídséggel nézett Anselmusra, máskor sápadt orcáját enyhe pír futotta be, és s gúny helyett, amely máskor összeszorította ajkát, mintha lágymetszésű derűs ajak nyílt volna bölcs, lélekbeható szavakra. Az egész alak nyúlánkabb, méltóságteljesebb volt; a bő háziköntös, mint valami fejedelmi palást, dús redőkben omlott le mellén és vállán; fehér fürtjei között, amelyek magas, nyílt homlokát keretezik, vékony aranypánt húzódott.

- Fiatalember - kezdte a levéltáros ünnepélyes hangon -, fiatalember, mielőtt te még sejtetted volna, én már felismertem azt a titokzatos vonzalmat, amely téged az én legkedvesebbemhez, legszentebbemhez fűz! Serpentina szeret téged, és az a különleges sors, amelynek végzetes fonalait ellenséges hatalmak szövögetik, beteljesedik, ha ő a tied lesz és te kellő hozományként megkapod az arany világcserepet, amely az ő tulajdona. De a magasabbrendű életben a boldogság csak harcból fakadhat. Ellenséges erők rohannak majd meg, és a gyalázattól és romlástól csak az a belső erő menthet meg, amellyel a támadásoknak ellenszegülsz. Miközben itt dolgozol, tanulóidődet töltöd ki; hit és megismerés visz el a közeli célhoz, ha kitartasz amellett, amit el kellett kezdened. Hűségesen őrizd őt lelkedben, őt, aki szeret téged, és akkor megláthatod az arany világcserép valamennyi mesés csodáját és boldog leszel mindenkoron. Élj boldogul! Lindhorst levéltáros holnap tizenkét órakor vár dolgozószobájában. Élj boldogul!

A levéltáros szelíden kituszkolta a diákot az ajtón, melyet azután lezárt, és Anselmus abban a szobában volt, amelyben étkeztek, s amelynek egyetlen ajtaja a folyosóra nyílt. Elkábulva a csodálatos jelenségektől, megállt a ház kapuja előtt; ekkor feje fölött kinyílt egy ablak, felnézett, s Lindhorst levéltáros tűnt fel; megint a régi volt, fehér köpenyében, mint amilyennek mindig látta. Az öreg lekiáltott hozzá:

- Ejnye, tisztelt Anselmus úr, ugyan min töpreng ily mélyen? Mire gondol? Talán az arab írás nem megy ki a fejéből? Üdvözölje nevemben Paulmann segédtanító urat, ha netán hozzá menne, és holnap pontosan tizenkét órakor jöjjön el ismét. A mai tiszteletdíj már ott van jobb oldali mellényzsebében.

Anselmus diák valóban megtalálta a fényes species tallért a megjelölt zsebben, de cseppet sem örült neki.

"Nem tudom, mi lesz mindebből - szólt önmagához -, de ha puszta téboly és kísértetjárás vesz is körül, lelkemben mégis él és hat a bájos Serpentina, és inkább egészen és mindenestül elpusztulok, semhogy lemondjak róla, mert tudom, hogy bennem a gondolat örök, és semmiféle ellenséges erő nem rombolhatja le; de vajon ez a gondolat nem Serpentina szerelme-e?"

Sechste Vigilie.

Der Garten des Archivarius Lindhorst nebst einigen Spottvögeln. — Der goldene Topf. — Die englische Kursivschrift. — Schnöde Hahnenfüße. — Der Geisterfürst.

Es kann aber auch sein, sprach der Student Anselmus zu sich selbst, daß der superfeine starke Magenlikör, den ich bei dem Monsieur Conradi etwas begierig genossen, alle die tollen Phantasmata geschaffen, die mich vor der Haustür des Archivarius Lindhorst ängsteten. Deshalb bleibe ich heute ganz nüchtern und will nun wohl allem weitern Ungemach, das mir begegnen könnte, Trotz bieten. — Sowie damals, als er sich zum ersten Besuch bei dem Archivarius Lindhorst rüstete, steckte er seine Federzeichnungen und kalligraphischen Kunstwerke, seine Tuschstangen, seine wohlgespitzten Rabenfedern ein, und schon wollte er zur Tür hinausschreiten, als ihm das Fläschchen mit dem gelben Likör in die Augen fiel, das er von dem Archivarius Lindhorst erhalten. Da gingen ihm wieder all' die seltsamen Abenteuer, welche er erlebt, mit glühenden Farben durch den Sinn, und ein namenloses Gefühl von Wonne und Schmerz durchschnitt seine Brust. Unwillkürlich rief er mit recht kläglicher Stimme aus: »Ach, gehe ich denn nicht zum Archivarius, nur um Dich zu sehen, Du holde liebliche Serpentina?« — Es war ihm in dem Augenblick so, als könne Serpentina's Liebe der Preis einer mühevollen gefährlichen Arbeit sein, die er unternehmen müßte, und diese Arbeit sei keine andere, als das Kopieren der Lindhorstischen Manuskripte. — Daß ihm schon beim Eintritt ins Haus, oder vielmehr noch vor demselben allerlei wunderliches begegnen könne, wie neulich, davon war er überzeugt. Er dachte nicht mehr an Conradi's Magenwasser, sondern steckte schnell den Likör in die Westentasche, um ganz nach des Archivarius Vorschrift zu verfahren, wenn das bronzierte Äpfelweib sich unterstehen sollte ihn anzugrinsen. — Erhob sich denn nicht auch wirklich gleich die spitze Nase; funkelten nicht die Katzenaugen aus dem Türdrücker, als er ihn auf den Schlag zwölf Uhr ergreifen wollte? — Da spritzte er, ohne sich weiter zu bedenken, den Likör in das fatale Gesicht hinein, und es glättete und plättete sich augenblicklich aus zum glänzenden kugelrunden Türklopfer. Die Tür ging auf, die Glocken läuteten gar lieblich durch das ganze Haus: klingling — Jüngling — flink — flink — spring — spring — klingling. — Er stieg getrost die schöne breite Treppe hinauf und weidete sich an dem Duft des seltenen Räucherwerks, der durch das Haus floß. Ungewiß blieb er auf dem Flur stehen, denn er wußte nicht, an welche der vielen schönen Türen er wohl pochen sollte; da trat der Archivarius Lindhorst in einem weiten damastenen Schlafrock heraus und rief: »Nun es freut mich, Herr Anselmus, daß Sie endlich Wort halten, kommen Sie mir nur nach, denn ich muß Sie ja doch wohl gleich ins Laboratorium führen.« Damit schritt er schnell den langen Flur hinauf und öffnete eine kleine Seitentür, die in einen Korridor führte. Anselmus schritt getrost hinter dem Archivarius her; sie kamen aus dem Korridor in einen Saal oder vielmehr in ein herrliches Gewächshaus, denn von beiden Seiten bis an die Decke hinauf standen allerlei seltene wunderbare Blumen, ja große Bäume mit sonderbar gestalteten Blättern und Blüten. Ein magisches blendendes Licht verbreitete sich überall, ohne daß man bemerken konnte, wo es herkam, da durchaus kein Fenster zu sehen war. So wie der Student Anselmus in die Büsche und Bäume hineinblickte, schienen lange Gänge sich in weiter Ferne auszudehnen. — Im tiefen Dunkel dicker Zypressenstauden schimmerten Marmorbecken, aus denen sich wunderliche Figuren erhoben, Kristallstrahlen hervorspritzend, die plätschernd niederfielen in leuchtende Lilienkelche; seltsame Stimmen rauschten und säuselten durch den Wald der wunderbaren Gewächse, und herrliche Düfte strömten auf und nieder. Der Archivarius war verschwunden und Anselmus erblickte nur einen riesenhaften Busch glühender Feuerlilien vor sich. Von dem Anblick, von den süßen Düften des Feengartens berauscht, blieb Anselmus festgezaubert stehen. Da fing es überall an zu kichern und zu lachen und feine Stimmchen neckten und höhnten: Herr Studiosus, Herr Studiosus! wo kommen sie denn her? warum haben Sie sich denn so schön geputzt, Herr Anselmus? — Wollen Sie eins mit uns plappern, wie die Großmutter das Ei mit dem Steiß zerdrückte und der Junker einen Klecks auf die Sonntagsweste bekam? Können Sie die neue Arie schon auswendig, die Sie vom Papa Starmatz gelernt, Herr Anselmus? — Sie sehen recht possierlich aus in der gläsernen Perücke und dem [den] postpapiernen Stülpstiefeln! — So rief und kicherte und neckte es aus allen Winkeln hervor, ja dicht neben dem Studenten, der nun erst wahrnahm, wie allerlei bunte Vögel ihn umflatterten und ihn so in vollem Gelächter aushöhnten. — In dem Augenblick schritt der Feuerlilienbusch auf ihn zu, — und er sah, daß es der Archivarius Lindhorst war, dessen blumigter in gelb und rot glänzender Schlafrock ihn nur getäuscht hatte. »Verzeihen Sie, werter Herr Anselmus,« sagte der Archivarius, »daß ich Sie stehn ließ, aber vorübergehend sah ich nur nach meinem schönen Kaktus, der diese Nacht seine Blüten aufschließen wird — aber wie gefällt Ihnen denn mein kleiner Hausgarten?« — »Ach Gott, über alle Maßen schön ist es hier, geschätztester Herr Archivarius,« erwiderte der Student, »aber die bunten Vögel moquieren sich über meine Wenigkeit gar zu sehr!« — »Was ist denn das für ein Gewäsche?« rief der Archivarius zornig in die Büsche hinein. Da flatterte ein großer grauer Papagei hervor, und sich neben dem Archivarius auf einen Myrtenast setzend und ihn ungemein ernsthaft und gravitätisch durch eine Brille, die auf dem krummen Schnabel saß, anblickend, schnarrte er: Nehmen Sie es nicht übel, Herr Archivarius, meine mutwilligen Buben sind einmal wieder recht ausgelassen, aber der Herr Studiosus sind selbst daran schuld, denn — »Still da! still da!« unterbrach der Archivarius den Alten, »ich kenne die Schelme, aber Er sollte sie besser in Zucht halten, mein Freund! — gehen wir weiter, Herr Anselmus!« — Noch durch manches fremdartig aufgeputzte Gemach schritt der Archivarius, so daß der Student ihm kaum folgen und einen Blick auf all' die glänzenden sonderbar geformten Mobilien und andere unbekannte Sachen werfen konnte, womit alles überfüllt war. Endlich traten sie in ein großes Gemach, in dem der Archivarius, den Blick in die Höhe gerichtet, stehen blieb, und Anselmus Zeit gewann, sich an dem herrlichen Anblick, den der einfache Schmuck dieses Saals gewährte, zu weiden.

Aus den azurblauen Wänden traten die goldbronzenen Stämme hoher Palmbäume hervor, welche ihre kolossalen, wie funkelnde Smaragde glänzenden Blätter oben zur Decke wölbten; in der Mitte des Zimmers ruhte auf drei aus dunkler Bronze gegossenen ägyptischen Löwen eine Porphyrplatte, auf welcher ein einfacher goldener Topf stand, von dem, als er ihn erblickte, Anselmus nun gar nicht mehr die Augen wegwenden konnte. Es war als spielten in tausend schimmernden Reflexen allerlei Gestalten auf dem strahlend polierten Golde — manchmal sah er sich selbst mit sehnsüchtig ausgebreiteten Armen — ach! neben dem Holunderbusch — Serpentina schlängelte sich auf und nieder, ihn anblickend mit den holdseligen Augen. Anselmus war außer sich vor wahnsinnigem Entzücken. »Serpentina! — Serpentina!« schrie er laut auf, da wandte sich der Archivarius Lindhorst schnell um und sprach: »Was meinen Sie, werter Herr Anselmus? — Ich glaube, Sie belieben meine Tochter zu rufen, die ist aber ganz auf der andern Seite meines Hauses in ihrem Zimmer und hat soeben Klavierstunde; kommen Sie nur weiter!« Anselmus folgte beinahe besinnungslos dem davonschreitenden Archivarius, er sah und hörte nichts mehr, bis ihn der Archivarius heftig bei der Hand ergriff und sprach: »Nun sind wir an Ort und Stelle!« Anselmus erwachte wie aus einem Traum und bemerkte nun, daß er sich in einem hohen, rings mit Bücherschränken umstellten Zimmer befand, welches sich in keiner Art von gewöhnlichen Bibliothek- und Studierzimmern unterschied. In der Mitte stand ein großer Arbeitstisch und ein gepolsterter Lehnstuhl vor demselben. »Dieses,« sagte der Archivarius Lindhorst, ist vor der Hand Ihr Arbeitszimmer; ob Sie künftig auch in dem andern blauen Bibliotheksaal, in dem Sie so plötzlich meiner Tochter Namen riefen, arbeiten werden, weiß ich noch nicht; — aber nun wünschte ich mich erst von Ihrer Fähigkeit, die Ihnen zugedachte Arbeit wirklich meinem Wunsch und Bedürfnis gemäß auszuführen, zu überzeugen.« Der Student Anselmus ermutigte sich nun ganz und gar, und zog nicht ohne innere Selbstzufriedenheit und in der Überzeugung, den Archivarius durch sein ungewöhnliches Talent höchlich zu erfreuen, seine Zeichnungen und Schreibereien aus der Tasche. Der Archivarius hatte kaum das erste Blatt, eine Handschrift in der elegantesten englischen Schreibmanier, erblickt, als er recht sonderbar lächelte und mit dem Kopfe schüttelte. Das wiederholte er bei jedem folgenden Blatte, so daß dem Studenten Anselmus das Blut in den Kopf stieg und er, als das Lächeln zuletzt recht höhnisch und verächtlich wurde, in vollem Unmute losbrach: »Der Herr Archivarius scheinen mit meinen geringen Talenten nicht ganz zufrieden?« — »Lieber Herr Anselmus,« sagte der Archivarius Lindhorst, »Sie haben für die Kunst des Schönschreibens wirklich treffliche Anlagen, aber vor der Hand, sehe ich wohl, muß ich mehr auf Ihren Fleiß, auf Ihren guten Willen rechnen, als auf Ihre Fertigkeit. Es mag auch wohl an den schlechten Materialien liegen, die Sie verwandt.« — Der Student Anselmus sprach viel von seiner sonst anerkannten Kunstfertigkeit, von chinesischer Tusche und ganz auserlesenen Rabenfedern. Da reichte ihm der Archivarius Lindhorst das englische Blatt hin und sprach: »Urteilen Sie selbst!« — Anselmus wurde wie vom Blitz getroffen, als ihm seine Handschrift so höchst miserabel vorkam. Da war keine Ründe in den Zügen, kein Druck richtig, kein Verhältnis der großen und kleinen Buchstaben; ja, schülermäßige schnöde Hahnenfüße verdarben oft die sonst ziemlich geratene Zeile. »Und dann,« fuhr der Archivarius Lindhorst fort, »ist Ihre Tusche auch nicht haltbar.« Er tunkte den Finger in ein mit Wasser gefülltes Glas, und indem er nur leicht auf die Buchstaben tupfte, war alles spurlos verschwunden. Dem Studenten Anselmus war es, als schnüre ein Ungetüm ihm die Kehle zusammen, er konnte kein Wort herausbringen. So stand er da, das unglückliche Blatt in der Hand, aber der Archivarius Lindhorst lachte laut auf und sagte: »Lassen Sie sich das nicht anfechten, wertester Herr Anselmus; was Sie bisher nicht vollbringen konnten, wird hier bei mir vielleicht besser sich fügen; ohnedies finden Sie ein besseres Material, als Ihnen sonst wohl zu Gebote stand. Fangen Sie nur getrost an!« — Der Archivarius Lindhorst holte erst eine flüssige schwarze Masse, die einen ganz eigentümlichen Geruch verbreitete, sonderbar gefärbte, scharf zugespitzte Federn und ein Blatt von besonderer Weiße und Glätte, dann aber ein arabisches Manuskript aus einem verschlossenen Schranke herbei, und so wie Anselmus sich zur Arbeit gesetzt, verließ er das Zimmer. Der Student Anselmus hatte schon öfters arabische Schrift kopiert, die erste Aufgabe schien ihm daher nicht so schwer zu lösen. »Wie die Hahnenfüße in meine schöne englische Kursivschrift gekommen, mag Gott und der Archivarius Lindhorst wissen,« sprach er, »aber daß sie nicht von meiner Hand sind, darauf will ich sterben.« — Mit jedem Worte, das nun wohlgelungen auf dem Pergamente stand, wuchs sein Mut und mit ihm seine Geschicklichkeit. In der Tat schrieb es sich mit den Federn ganz herrlich, und die geheimnisvolle Tinte floß rabenschwarz und gefügig auf das blendend weiße Pergament. Als er nun so emsig und mit angestrengter Aufmerksamkeit arbeitete, wurde es ihm immer heimlicher in dem einsamen Zimmer, und er hatte sich schon ganz in das Geschäft, welches er glücklich zu vollenden hoffte, geschickt, als auf den Schlag drei Uhr ihn der Archivarius in das Nebenzimmer zu dem wohlbereiteten Mittagsmahl rief. Bei Tische war der Archivarius Lindhorst bei ganz besonderer heiterer Laune; er erkundigte sich nach des Studenten Anselmus Freunden, dem Konrektor Paulmann und dem Registrator Heerbrand und wußte vorzüglich von dem letztern recht viel Ergötzliches zu erzählen. Der gute alte Rheinwein schmeckte dem Anselmus gar sehr und machte ihn gesprächiger, als er wohl sonst zu sein pflegte. Auf den Schlag vier Uhr stand er auf, um an seine Arbeit zu gehen, und diese Pünktlichkeit schien dem Archivarius Lindhorst wohl zu gefallen. War ihm schon vor dem Essen das Kopieren der arabischen Zeichen geglückt, so ging die Arbeit jetzt noch viel besser vonstatten, ja er konnte selbst die Schnelle und Leichtigkeit nicht begreifen, womit er die krausen Züge der fremden Schrift nachzumalen vermochte. — Aber es war als flüsterte aus dem innersten Gemüte eine Stimme in vernehmlichen Worten: ach! könntest du denn das vollbringen, wenn du sie nicht in Sinn und Gedanken trügest, wenn du nicht an sie, an ihre Liebe glaubtest? — Da wehte es wie in leisen, leisen, lispelnden Kristallklängen durch das Zimmer: Ich bin Dir nahe — nahe — nahe! — ich helfe Dir — sei mutig — sei standhaft, lieber Anselmus! — ich mühe mich mit Dir, damit Du mein werdest! Und so wie er voll inneren Entzückens die Töne vernahm, wurden ihm immer verständlicher die unbekannten Zeichen — er durfte kaum mehr hineinblicken in das Original — ja es war, als stünden schon wie in blasser Schrift die Zeichen auf dem Pergament, und er dürfe sie nur mit geübter Hand schwarz überziehen. So arbeitete er fort von lieblichen tröstenden Klängen, wie von süßem zartem Hauch umflossen, bis die Glocke sechs Uhr schlug und der Archivarius Lindhorst in das Zimmer trat. Er ging sonderbar lächelnd an den Tisch, Anselmus stand schweigend auf, der Archivarius sah ihn noch immer so wie in höhnendem Spott lächeld [lächelnd] an; kaum hatte er aber in die Abschrift geblickt, als das Lächeln in dem tiefen feierlichen Ernst unterging, zu dem sich alle Muskeln des Gesichts verzogen. — Bald schien er nicht mehr derselbe. Die Augen, welche sonst funkelndes Feuer strahlten, blickten jetzt mit unbeschreiblicher Milde den Anselmus an, eine sanfte Röte färbte die bleichen Wangen, und statt der Ironie, die sonst den Mund zusammenpreßte, schienen die weichgeformten anmutigen Lippen sich zu öffnen zur weisheitvollen ins Gemüt dringenden Rede. Die ganze Gestalt war höher, würdevoller; der weite Schlafrock legte sich wie ein Königsmantel in breiten Falten um Brust und Schultern, und durch die weißen Löckchen, welche an der hohen offenen Stirn lagen, schlang sich ein schmaler goldner Reif. »Junger Mensch,« fing der Archivarius an im feierlichen Ton, »junger Mensch, ich habe noch ehe Du es ahntest, all' die geheimen Beziehungen erkannt, die Dich an mein Liebstes, Heiligstes fesseln! — Serpentina liebt Dich, und ein seltsames Geschick, dessen verhängnisvollen Faden feindliche Mächte spannen, ist erfüllt, wenn sie Dein wird, und wenn Du als notwendige Mitgift den goldnen Topf erhältst, der ihr Eigentum ist. Aber nur dem Kampfe entsprießt Dein Glück im höheren Leben. Feindliche Prinzipe fallen Dich an, und nur die innere Kraft, mit der Du den Anfechtungen widerstehst, kann Dich retten von Schmach und Verderben. Indem Du hier arbeitest, überstehst Du Deine Lehrzeit; Glauben und Erkenntnis führen Dich zum nahen Ziele, wenn Du festhältst an dem, was Du beginnen mußtest. Trage sie recht getreulich im Gemüte, sie, die Dich liebt, und Du wirst die herrlichen Wunder des goldnen Topfs schauen und glücklich sein immerdar. — Gehab Dich wohl! Der Archivarius Lindhorst erwartet Dich morgen um zwölf Uhr in Deinem Kabinet! — Gehab Dich wohl!« — Der Archivarius schob den Studenten Anselmus sanft zur Tür hinaus, die er dann verschloß, und er befand sich in dem Zimmer, in welchem er gespeist, dessen einzige Tür auf den Flur führte. Ganz betäubt von den wunderbaren Erscheinungen blieb er vor der Haustür stehen, da wurde über ihm ein Fenster geöffnet, er schaute hinauf, es war der Archivarius Lindhorst; ganz der Alte im weißgrauen Rocke, wie er ihn sonst gesehen. — Er rief ihm zu: »Ei, werter Herr Anselmus, worüber sinnen Sie denn so, was gilt's, das Arabische geht Ihnen nicht aus dem Kopf? Grüßen Sie doch den Herrn Konrektor Paulmann, wenn Sie etwa zu ihm gehen, und kommen Sie morgen Punkt zwölf Uhr wieder. Das Honorar für heute steckt bereits in Ihrer rechten Westentasche.« — Der Student Anselmus fand wirklich den blanken Speziestaler in der bezeichneten Tasche, aber er freute sich gar nicht darüber. — »Was aus dem allen werden wird, weiß ich nicht,« sprach er zu sich selbst; »umfängt mich aber auch nur ein toller Wahn und Spuk, so lebt und webt doch in meinem Innern die liebliche Serpentina, und ich will, ehe ich von ihr lasse, lieber untergehen ganz und gar, denn ich weiß doch, daß der Gedanke in mir ewig ist, und kein feindliches Prinzip kann ihn vernichten; aber ist der Gedanke denn was anderes als Serpentina's Liebe?«