A romantika, vagy romanticizmus szót először az angolok használták, még a 17. században. Eredetileg annyit jelentett, hogy regénybe illő; s használták annak megjelölésére, hogy valami nem valószínű, valamint olyan tájak jelölésére amelyekre ma már azt mondjuk, vadregényes. Irodalomtörténeti fogalommá a 18. század végén vált, amikor a klasszicizmus ellentétét kezdték jelölni vele. Mert a romantika először a klasszicizmus ellenlábasaként jelent meg a szellemtörténetben.
Első nagy képviselője a svájci-francia Jean Jaques Rousseau, akinek a hatása alatt a romantikus életérzés tudatosodott az emberekben és rohamszerűen hódította meg Európa szívét. A szívét, mert a romantika a szív stílusa, és ismertetőjegyei közé tartozik a szív állandó emlegetése is. A 18. század Rousseau fellépéséig az ész százada volt, a világosság százada. A romantika elsősorban visszahatás a felvilágosodás túlzó észtisztelete ellen. Rousseau és követői felfedezték és ősi jogaiba visszahelyezték az ember érzelmi és akarati, vagyis inkább ösztönös életét. A romantika, első korszakában, az érzelem és az ösztönök lázadása az értelem zsarnoksága ellen. Ebből következik, hogy a romantikus ember és a romantikus stílus erősen érzelmes természetű. Romantika és szentimentalizmus egymással szoros rokonságban álló fogalmak. A romantikus-szentimentális ember érezni az érzés kedvéért akar, tiszteletben tartja, ápolja, becézi sokszor tetszelegve túlozza érzelmeit, mert csak az érzelmet tartja igazán fontosnak az emberben.
Az érzelem és ösztön tisztelete a romantika második korszakában azután arra bírta a kor nagy költőit, hogy egy emelettel mélyebben ássanak le az emberi lélekben. A klasszicizmus nagy alkotásai a lélek legfelsőbb, legvilágosabb emeletén játszódnak le, a világos tudatban. A romantika nagy korszaka viszont éppen arra törekedett, hogy lehatoljon a lélek pincéibe, bányáiba, a tudatalatti birodalmába. Ezért játszik olyan nagy szerepet az álom és azok az ősi kifejezési formák, amelyek az álommal rokonok, és a tudatalatti rétegekből táplálkoznak: a mese, a monda, a mítosz és a babona. A romantika visszahelyezte jogaiba a meseerdő holdvilágát, a tündéreket, akik könnyedén és csábítóan lejtenek, mint az ember teljesülhetetlen vágyai, a sírokat és kísérteteket, az ember ősi és minden ésszerű gondolásnál erősebb borzongását és iszonyatát a természet és az örök halál rejtelmeivel szemben. A romantika ebben az értelemben az észen inneni, észen túli dolgok lázadása az ész ellen.
Forrás: Szerb Antal