Ez a vers csupa bizonytalanság. Már a címe is kérdéses: mi ez az „urn”? A szó persze azonos a magyar (és latin) „urna” szóval, de magyarul ezt csak halotthamvasztáskor vagy szavazatszedéskor használjuk – itt pedig egy dísztárgyról van szó, ezért talán megfelelőbb a „váza”. De vajon a vázához vagy a vázáról szól? Vagy csak óda a vázára, ahogy az angol cím sugallja?
Az is bizonytalan, hogy mi ez a váza; nincs meg ugyanis, egyetlen angol múzeum sem őriz pontosan ilyet, amit Keats leír, tehát amin ez a három kép van: egy, amin férfiak kergetnek lányokat, közben egy kis zenekar játszik – lehet, hogy mitológiai témájú kép, vagy csak egyszerű falusi mulatság. A másik, amin egy fiú furulyázik, miközben egy szerelmes pár csókra hajol egymás felé. Végül a harmadik, ahol a mezőn állatáldozatra vezetnek egy fiatal tehenet, s körülállják a (nyilván közeli) városka lakói.
Ám ilyen váza nincs; lehet, hogy Keats a vers kedvéért (hogy legyen mind a háromféle hangulat) egy képzeletbeli vázát ír le. Illetve nem is írja le, hiszen folyton bevallja: nem tudja, nem érti, amit a vázán lát. Csak a végén, az utolsó két sorban mond ki valamit, ami őszerinte biztos: hogy szépség és igazság egy és ugyanaz, vagyis hogy ami szép, az egyben igaz is (tehát helyes), és fordítva: ami igaz (ami helyes), az automatikusan szép is. Ez nagyon romantikus felfogás, és ma sem mindenki látja így, de ilyen szépen talán senki más nem vezette elő ezt a gondolatot.
Az angol szöveg elég nehéz, még nekem is (angoltanár a tanult mesterségem), mert igen tömör, és kétszáz évvel ezelőtt íródott. Nem maradt más hátra, mint hogy – számos kiváló elődöm után – én is lefordítsam a verset. Végtére is a fordítás a legjobb út az értelmezéshez, egyben a legalázatosabb módja egy klasszikus remekmű megismerésének – és talán megfejtésének. És minden fordítás megmutat valami szépséget az eredetiből, mint amikor egy szoborról más-más szögben készítenek fényképeket: együtt közelebb visznek a mű megismeréséhez.