A Medúza tutaja

Le Radeau de La Méduse (1818-1819)

A Medúza tutaja olyan politikai üzenetet rejt, amit a mai közönség talán már nem is ért. A festmény a Mauritániában, Afrika nyugati partjainál 1816. június 2-án zátonyra futó francia hajó, a Méduse szerencsétlenségére emlékezik. A hajótörésért a közvélemény az inkompetens kapitányt hibáztatta, aki - a lakosság körében elterjedt pletyka szerint legalábbis - csak azért kapta állását, mert XVIII. Lajos francia király egyik kedvence volt (az uralkodónak azonban valószínűleg semmi köze nem volt a kinevezéséhez.) A katasztrófa nemzeti botrányt váltott ki, mert a kapitány tisztjeivel, a hajó teljes élelmiszer- és ivóvízkészletével a mentőcsónakba szállt, a legénységet és az utasokat pedig hátrahagyta. A száznegyvenkilenc matróz sebtében összeácsolt egy tutajt, amely árboc és vitorla nélkül közel két hétig hányódott a hajótöröttekkel a tengeren. A tizenkettedik napon a brit zászló alatt közlekedő Árgus hajó személyzete megtalálta a szerencsétlenül jártakat, de már csak tizenöten voltak életben közülük. A többiek egy részét a tenger nyelte el, másokat a társaik ölték meg, illetve falták fel, hogy ők maguk megmenekülhessenek.

Géricault képzeletét megragadta a tragédia. Műtermében felállíttatott egy, az eredetihez hasonló méretű tutajt, beszélt néhány túlélővel, és több hullaházban is megfordult, hogy a legrealistább formában jeleníthesse meg az eseményt. A Medúza tutajához tanulmányként több csendéletet is készített levágott végtagokról és fejekről. A naturalista ábrázolásmódot kedvelő művész modelljeit elsősorban hullaházakból és kórházi bonctermekből szerezte, majd ezeket otthon az ágya alatt vagy alkalmanként a tetőn tartotta, hogy aztán szabadidejében az összes létező szögből megfigyelhesse, hogy rohadnak el. Akár több hétig is egyedül maradt otthonában kivégzett elítéltek testi maradványaival. A Tanulmány kezekről és lábakról című „csendéleten” – vagy az ez esetben sokkal találóbb francia kifejezéssel élve nature morte-on ([natűr mórt], 'halott természet') – a rothadó hús érzéki, aranyló fényben tűnik fel.

A Medúza tutaja politikai vitát gerjesztett, mikor 1819-ben kiállították a Párizsi Szalonon; később Angliát is megjárta, ahol több elismerést kapott. A festmény heves visszhangja nem kis részben annak köszönhető, hogy vádolja a korrupt társadalmat. Horrorisztikus részei a művészetpártolókat is megosztották a politikai szekértáborok mentén: az antiroyalisták mestermunkának tartották, míg a korona odaadó támogatói elítélték, s provokációnak kiáltották ki.

A kép művészi értékét ezzel szemben az adja, hogy drámai erővel mutatja be a tragédia monumentalitását, illetve az embernek a természet erőivel vívott harcának örök témáját. A képen a művész a tragikus események kapcsán az érzelmek, az arckifejezések, mozdulatok széles skáláját festette meg a kíntól a felcsillanó reményig.

A képszerkezet hatásossága egyrészt az élők és holtak sokféle testtartásban való bemutatásának, másrészt a dagadó vitorlák és a jelt adó, magasra emelt alak szépségének köszönhető. Az alakok és a kompozíció struktúrájának klasszikus ábrázolása (az egymással összefonódó testek gúlává állnak össze) ellentétben áll az ábrázolt téma zűrzavarosságával, jellegéből adódó, már a romantikára jellemző mozgalmassággal, melyet felkavaróan érzékeltetnek a heves gesztusok, a halálfélelem arckifejezései, ahogy a reménytelenség vad kétségbeesésbe, végezetül tébolyba hajlik. Ilyen módon a festmény fontos hidat képez a neoklasszicista és a romantikus stílus között. A festmény ennek megfelelően hatalmas lelkesedést váltott ki a romantika néhány ifjú képviselőjéből, köztük Delacroix-ból is – a klasszicisták nyilván kevéssé értékelték.

Források:

Múlt-Kor történelmi portál: >>>

Moly.hu: >>>

Partyponty.hu: >>>

Verslista: >>>

Wikipédia: >>>

Private Branch blog: >>>

Prae.hu: >>>