1. vigília

Első vigília*

Anselmus* diák balesetei - Paulmann* segédtanító gyógybagója és az aranyos-zöld kígyók

Áldozócsütörtök napján*, délután három órakor egy fiatalember futott át Drezdában a Schwarzes Tor* alatt, pontosabban egyenesen beleszaladt egy öreg, csúf kofaasszony almás és süteményes kosarába; ami szerencsésen megmenekült a széttaposástól, szanaszét repült és az utcagyerekek vidáman osztoztak a zsákmányon, amelyet a heves úr szórt közéjük. A vénasszony jajveszékelésére a többi árusasszony is otthagyta sütemény- és pálinkapultját, körülvették a fiatalembert s a csőcselék féktelenségével szidalmazták, úgyhogy az ifjú a bosszúságtól és szégyenkezéstől elnémulva, odanyújtotta kicsiny, nem éppen duzzadó pénzeszacskóját; a vénasszony mohón megragadta és sietve zsebre tette. Most megnyílt az eddig szorosra zárt embergyűrű, de miközben a fiatalember kiszáguldott, a vénasszony így kiáltott utána:

- Persze, rohanj csak... rohanj csak, ördögfajzat... hamarosan kristályba lesz zuhanásod... kristályba...!

A nő rikácsoló, károgó hangjában volt valami ijesztő, annyira, hogy sétálók csodálkozva megálltak és a tovahömpölygő nevetés hirtelen elnémult. Anselmus diák (mert ő volt a fiatalember), noha egyáltalán nem értette a némber különös szavait, megborzongott és még jobban szedte a lábát, hogy meneküljön a kíváncsi tömeg tekintete elől. Amint most keresztültülekedett az ünneplőbe öltözött emberek tömegén, mindenfelől hallotta a mormolást:

- Szegény fiú... ó, ó... ez az átkozott némber!

A vénasszony titokzatos szavai egész különös módon tragikussá színezték a nevetséges balesetet, úgyhogy az emberek most részvevő pillantásokat küldtek az imént figyelemre is alig méltatott ifjú után. Az asszonyok az ifjú megnyerő arcának, melyet az izgalom heve még csinosabbá tett, valamint erőteljes termetének megbocsátották nem csupán minden ügyetlenségét, hanem divatjamúlt öltözékét is. Csukaszürke frakkja ugyanis olyan szabású volt, mintha a szabó, aki varrta, csak hallomásból ismerte volna a modern divatot; a fekete atlaszselyemből készült, gondosan óvott nadrág az egész öltözéknek bizonyos tanáros jelleget adott, ehhez azonban az ifjú járása és tartása sehogyan sem akart alkalmazkodni. Mikor a diák már csaknem elérte a Linke-féle fürdőhöz* vivő fasor végét, már majdnem elakadt a lélegzete. Kénytelen volt meglassítani lépteit; de alig merte a magasba emelni tekintetét, mert még egyre látta maga körül táncolni az almákat és süteményeket, és egyik-másik kislány barátságos pillantása a Schwarzes Tor mellett megismert kárörvendő nevetést tükrözte vissza. Így érkezett el a Linke-féle fürdő kapujába; csapatostul törtek be ide az ünneplő ruhás emberek. Bentről fúvóshangszerek muzsikája hallatszott, és a vidám vendégek nyüzsgése egyre hangosabb lett. A szegény Anselmus diák szeméből csaknem kicsordult a könny, mert ő is szeretett volna részt venni a Linke-féle paradicsom gyönyörűségeiben*, hiszen áldozócsütörtök mindenkor különleges családi ünnep volt számára, sőt arra készült, hogy megiszik egy fél adag kávét rummal és egy üveg dupla sört*, és ezért hogy alaposan kidorbézolhassa magát, több pénzt vett magához, mint amennyi megengedett és ésszerű volt. És íme, a végzetes lépés folytán az almás kosárba, itt állott pénz nélkül. Már nem is gondolhatott kávéra, dupla sörre, zenére, a felcicomázott lányok nézegetésére - egy szó, mint száz - a megannyi megálmodott gyönyörűségre; lassan továbbsomfordált és végül rátért az Elba-parti útra, amely történetesen teljesen elhagyatott volt. Egy bodzafa* alatt, amely a falból nőtt ki, barátságos kis füves térséget talált; itt leült és megtömte pipáját gyógybagóval, amelyet barátjától, Paulmann segédtanítótól kapott ajándékba. Közvetlenül előtte csobogtak-susogtak a szépséges Elba folyó aranysárga hullámai, mögötte a gyönyörű Drezda merészen és büszkén nyújtotta világos tornyait a párás égboltozat felé, amely leereszkedett a virágos rétekre és az üdén zöldellő erdőkre; a mély homályból csipkézett szélű hegyek hírt adtak a távoli cseh földről. De Anselmus diák komoran maga elé meredve fújta a füstgomolyagokat a levegőbe, és kedvetlensége végül is hangos szavakban nyilatkozott meg:

- Mégiscsak igaz, hogy én mindenféle kereszt és nyomorúság elviselésére születtem! Nem is akarok most szólni arról a sok csapásról, hogy sohasem lettem babszemkirállyá*, hogy páros-páratlan játékban mindig az ellenkezőjére fogadtam, hogy vajas kenyerem mindig a vajas felére esett; de vajon nem szörnyű végzet-e, hogy mikor a sátán ellenére mégis diák lettem, nyárspolgárrá kellett válnom és az is maradtam? Sikerül-e vajon valaha is magamra öltenem egy új kabátot, anélkül, hogy már első alkalommal nem ejtenék rá faggyúfoltot, vagy valami rosszul bevert szöggel bele ne szakítanék egy átkozott lyukat? Tudok-e valaha is anélkül köszönni egy udvari tanácsos úrnak vagy egy hölgynek, hogy nagy ívben el ne dobnám magamtól kalapomat, vagy éppen a sima földön el ne csússzak és szégyenszemre hasra ne essek? Nem kellett-e már Halléban minden vásárkor holtbizonyosan három-négy garast kiadnom széttaposott fazekakért, mert az ördög azt sugallta, hogy toronyiránt menjek, mint a lemmingek?* Előfordult-e egyszer is, hogy pontos időre odaértem a kollégiumba vagy bárhová, ahová berendeltek? Mit ért, hogy egy félórával korábban indultam, és oda álltam az ajtó elé, kezem a kilincsre téve, mert amikor percnyi pontossággal le akartam nyomni, a sátán egy mosdótálat öntött ki a fejemre vagy nekiszalasztott egy szemközt kilépőnek, és így ezernyi veszekedésbe keveredtem, s közben mindent elmulasztottam. Ó, jaj, hová lettetek ti, eljövendő boldogságom üdvözítő álmai, amikor büszkén úgy éreztem, hogy egészen a titkos titkári rangig is felvihetem! De vajon balcsillagzatom nem tette-e ellenségeimmé legjobb jóakaróimat? Tudom, hogy a titkos tanácsos, akihez ajánlottak, nem állhatja a nyírott hajat*; a fodrász fáradságosan copfot erősít tarkómra, de már az első meghajláskor lepattan az átkozott zsinór és a vidám mopszli, mely ott szaglász körülöttem, most ujjongva rohan a copffal a titkos tanácsoshoz. Ijedten utána ugrom, és rázuhanok a dolgozóasztalára, amelyen éppen reggelizett, tányér, csésze, tintatartó, porzós üveg csörömpölve lezuhan és a csokoládéból meg tintából keveredett folyócska elárasztja az éppen leírt jelentést. "Uram, talán az ördög bújt magába?" - bömböl rám feldühödve a titkos tanácsos, és kitol az ajtón. Mit ér, hogy Paulmann segédtanító írnoki állást ígért, vajon nem áll-e útjába balcsillagzatom, amely mindenütt követ?! És íme, ma is! A kedves áldozócsütörtököt igaz derűvel akartam ünnepelni, nem sajnáltam a pénzt. Mint akármelyik más vendég a Linke-féle fürdőben, én is hetykén kiálthattam volna: "Pincér... egy üveg dupla sört... de a legjobb fajtából, legyen szíves!" Úgy terveztem, egészen késő estig ott ülök, s méghozzá a pompásan kicicomázott lányok közvetlen közelében. Jól tudom, akkor megjön a bátorságom, merőben más ember lesz belőlem; sőt, megeshetett volna, hogy ha ez vagy amaz érdeklődik: "Vajon hány óra van?" vagy "Ugyan mi is az, amit itt játszanak?", akkor illedelmes könnyedséggel felugrok, anélkül, hogy felborítanám, vagy átbuknék a padon, majd másfél lépéssel előrelépve, kissé meghajolok és így szólok: "Engedje meg, mademoiselle*, hogy szolgálatára legyek, a Donauweibchen* nyitányát játsszák" vagy "Mindjárt hatot üt az óra". Akadhat ember a világon, aki megharagszik ezért? Nem! Mondom, a lányok pajkos mosollyal néztek volna össze, ahogy szokásuk, amikor összeszedem bátorságomat, hogy megmutassam, magam is értek a könnyed nagyvilági hanghoz és megállom a helyem hölgytársaságban. De erre a sátán beleszalajt ebbe az átkozott almás kosárba és most szíhatom itt a magányban a gyógybagómat...

Ekkor azonban Anselmus diákot önmagával folytatott beszélgetésében megszakította valamilyen sajátságos zizegés és sustorgás, amely közvetlen mellette a fűből hangzott fel, de hamarosan a feje felett boltozódó bodzafa ágai és levelei közé kúszott. Hol úgy rémlett, mintha az esti szél remegtetné a levelet, hol mintha madárkák enyelegnének az ágak között, bátor ide-oda röptükben lebegtetve kis szárnyacskáikat. S most valami sugdosás és suttogás kezdődött meg és úgy tetszett, mintha a virágok, mint fölaggatott kristálycsengőcskék megcsendültek volna. Anselmus egyre csak figyelt. S azután, maga sem tudta, miképpen, a suttogás és sugdosásból és csengésből halk, félig ellehelt szavak kerekedtek:

"Közbe-közbe... közepébe... ágak közt, dús virágok közt lendülünk, tekeredünk, hajladozunk... testvérkém... testvérkém, lendülj fel a csillogásban... gyorsan, gyorsan ide fel... ide le... alkonyi nap lövelli sugarait, alkonyi szél susog... zizeg a harmat... dalolnak a virágok... mozgassuk a nyelvecskét, énekeljünk a virágokkal és az ágakkal... csakhamar ragyognak a csillagok... ereszkedjünk le... közbe-közbe, közepébe, lendülünk, tekeredünk, hajladozunk, testvérkém..."

És csak egyre hallatszott az érzékbódító beszéd. Anselmus diák ezt gondolta: "Hiszen ez csak az esti szél, amely ma érthető szavakkal susog."

Ám ebben a pillanatban felcsendült feje felett mint tiszta kristály csengettyű hármashangzata; felnézett és három, zöld-aranyúan ragyogó kígyócskát vett észre, amint az ágak körül tekergőztek és fejecskéiket az esti nap felé nyújtogatták. Most ismét ama szavak suttogása és sugdosása hallatszott, és a kígyócskák az ágak és levelek között fel-le siklottak és enyelegtek, s amint ily gyorsan mozogtak, úgy tetszett, mintha a bodzabokor ezernyi ragyogó smaragdot szórna szét sötét levelei között. "Az alkonyi nap játszik így a bodzafa ágai között", gondolta Anselmus diák, de ekkor ismét felcsendültek a csengettyűk, és Anselmus látta, amint az egyik kígyó feléje nyújtogatta fejecskéjét. Mintha elektromos ütés járta volna át valamennyi tagját, szíve mélyéig megremegett - fölfelé bámult, s csodálatos sötétkék szempár tekintett rá kimondhatatlan vágyódással, úgyhogy a legnagyobb gyönyörűség és a legmélyebb fájdalom sohasem ismert érzése szinte szétfeszítette mellkasát. És amint forró megkívánással eltelve egyre csak az üdvösséges szempárba tekintett, akkor erősebben, bájos akkordhangokban csilingeltek a kristály csengettyűk, a csillogó smaragdok lehullottak rá és ezernyi lángocskával játékosan körüllobogva őt, valósággal átfonták csillogó aranyfonalakkal. A bodzabokor megmozdult és így szólt: "Itt feküdtél árnyékomban, illatom körülvett téged, de te nem értettél meg engem. Az illat az én beszédem, ha a szerelem lobbantja fel." Elröppent előtte az alkonyi szellő és így szólt: "Halántékod körül játszogattam, de te nem értettél meg, a fuvallat az én beszédem, ha a szerelem lobbantja fel." A napsugarak áttörtek a felhők között és a sugár izzott, mintha szavakban szólna: "Elöntöttelek téged folyékony arannyal, de te nem értettél meg; a perzselő sugár az én beszédem, ha a szerelem lobbantja fel."

És amint egyre bensőségesebben merült a csodás szempár tekintetbe, egyre forróbb lett benne a vágyakozás, egyre perzselőbb a megkívánás. Itt minden ingott-ringott, mintha derűs életre ébredt volna. Virágok és bimbók illatoztak körülötte és illatuk olyan volt, mint ezernyi fuvolahang gyönyörű éneke, és a tovaszálló esti aranyfelhők magukkal vitték visszhangját távoli országokba. De mikor a nap utolsó sugara gyorsan kilobbant a hegyek mögött és az alkony kiterítette fátylát a vidék fölé, akkor mintha messze távolból szólna, felharsant egy nyers, mély hang:

"Hé csak, hé, micsoda pusmogás és sugdosás ez? Hé csak, hé, ki keresi még a hegyek mögött a sugarat? Eleget sütkéreztetek: eleget énekeltetek... Hé csak, hé, bokron és gyepen át... gyepen és folyón át! Hé csak, hé... leee - fee - lé - lee - fee - léé!"

Így némult el a hang, mint valami távoli mennydörgés dübörgése, a kristálycsengők pedig összetörtek az éles, rikító hangban. Minden elnémult és Anselmus látta, amint a három kígyó csillámlón és sziporkázón a gyepen át a folyó felé siklik; csobogva és susogva nyelte el őket az Elba; a hullámok felett, ahol eltűntek, valami zöld tűz sistergett fel, azután rézsútosan elszállt a város felé.

Erste vigilie.

Die Unglücksfälle des Studenten Anselmus. Des Konrektors Paulmann Sanitätsknaster und die goldgrünen Schlangen.

Am Himmelfahrtstage, Nachmittags um drei Uhr rannte ein junger Mensch in Dresden durchs schwarze Tor und geradezu in einen Korb mit Äpfeln und Kuchen hinein, die ein altes häßliches Weib feilbot, so daß Alles, was der Quetschung glücklich entgangen, hinausgeschleudert wurde, und die Straßenjungen sich lustig in die Beute teilten, die ihnen der hastige Herr zugeworfen. Auf das Zetergeschrei, das die Alte erhob, verließen die Gevatterinnen ihre Kuchen- und Branntweintische, umringten den jungen Menschen und schimpften mit pöbelhaftem Ungestüm auf ihn hinein, so daß er, vor Ärger und Scham verstummend, nur seinen kleinen nicht eben besonders gefüllten Geldbeutel hinhielt, den die Alte begierig ergriff und schnell einsteckte. Nun öffnete sich der festgeschlossene Kreis, aber indem der junge Mensch hinausschoß, rief ihm die Alte nach: Ja, renne — renne nur zu, Satanskind — ins Kristall bald Dein Fall — ins Kristall! — Die gellende, krächzende Stimme des Weibes hatte etwas Entsetzliches, so daß die Spaziergänger verwundert still standen, und das Lachen, das sich erst verbreitet, mit einem Mal verstummte. — Der Student Anselmus (niemand anders war der junge Mensch) fühlte sich, unerachtet er des Weibes sonderbare Worte durchaus nicht verstand, von einem unwillkürlichen Grausen ergriffen, und er beflügelte noch mehr seine Schritte, um sich den auf ihn gerichteten Blicken der neugierigen Menge zu entziehen. Wie er sich nun durch das Gewühl geputzter Menschen durcharbeitete, hörte er überall murmeln: »Der arme junge Mann — ei! über das verdammte Weib!« — Auf ganz sonderbare Weise hatten die geheimnisvollen Worte der Alten dem lächerlichen Abenteuer eine gewisse tragische Wendung gegeben, so daß man dem vorhin ganz Unbemerkten jetzt teilnehmend nachsah. Die Frauenzimmer verziehen dem wohlgebildeten Gesichte, dessen Ausdruck die Glut des innern Grimms noch erhöhte, so wie dem kräftigen Wuchse des Jünglings alles Ungeschick, so wie den ganz außer dem Gebiete aller Mode liegenden Anzug. Sein hechtgrauer Frack war nämlich so zugeschnitten, als habe der Schneider, der ihn gearbeitet, die moderne Form nur vom Hörensagen gekannt, und das schwarzatlasne wohlgeschonte Unterkleid gab dem Ganzen einen gewissen magistermäßigen Stil, dem sich nun wieder Gang und Stellung durchaus nicht fügen wollte. — Als der Student schon beinahe das Ende der Allee erreicht, die nach dem Linkschen Bade führt, wollte ihm beinahe der Atem ausgehen. Er war genötigt langsamer zu wandeln; aber kaum wagte er den Blick in die Höhe zu richten, denn noch immer sah er die Äpfel und Kuchen um sich tanzen, und jeder freundliche Blick dieses oder jenes Mädchens war ihm nur der Reflex des schadenfrohen Gelächters am schwarzen Tor. So war er bis an den Eingang des Linkschen Bades gekommen; eine Reihe festlich gekleideter Menschen nach der andern zog herein. Musik von Blasinstrumenten ertönte von innen, und immer lauter und lauter wurde das Gewühl der lustigen Gäste. Die Tränen wären dem armen Studenten Anselmus beinahe in die Augen getreten; denn auch er hatte, da der Himmelfahrtstag immer ein besonderes Familienfest für ihn gewesen, an der Glückseligkeit des Linkschen Paradieses teilnehmen, ja er hatte es bis zu einer halben Portion Kaffee mit Rum und einer Bouteille Doppelbier treiben wollen, und um so recht schlampampen zu können, mehr Geld eingesteckt, als eigentlich erlaubt und tunlich war. Und nun hatte ihn der fatale Tritt in den Äpfelkorb um alles gebracht, was er bei sich getragen. An Kaffee, an Doppelbier, an Musik, an den Anblick der geputzten Mädchen — kurz — an alle geträumten Genüsse war nicht zu denken; er schlich langsam vorbei und schlug endlich den Weg an der Elbe ein, der gerade ganz einsam war. Unter einem Holunderbaume, der aus der Mauer hervorgesprossen, fand er ein freundliches Rasenplätzchen; da setzte er sich hin und stopfte eine Pfeife von dem Sanitätsknaster, den ihm sein Freund, der Konrektor Paulmann, geschenkt. — Dicht vor ihm plätscherten und rauschten die goldgelben Wellen des schönen Elbstroms; hinter demselben streckte das herrliche Dresden kühn und stolz seine lichten Türme empor in den duftigen Himmelsgrund, der sich hinabsenkte auf die blumigen Wiesen und frisch grünenden Wälder, und aus tiefer Dämmerung gaben die zackichten Gebirge Kunde vom fernen Böhmerland. Aber finster vor sich hinblickend blies der Student Anselmus die Dampfwolken in die Luft, und sein Unmut wurde endlich laut, indem er sprach: »Wahr ist es doch, ich bin zu allem möglichen Kreuz und Elend geboren! — Daß ich niemals Bohnenkönig geworden, daß ich im Paar oder Unpaar immer falsch geraten, daß mein Butterbrot immer auf die fette Seite gefallen, von allem diesen Jammer will ich gar nicht reden: aber ist es nicht ein schreckliches Verhängnis, daß ich, als ich denn doch nun dem Satan zum Trotz Student geworden war, ein Kümmeltürke sein und bleiben mußte? — Ziehe ich wohl je einen neuen Rock an, ohne gleich das erstemal einen Talgfleck hineinzubringen, oder mir an einem übeleingeschlagenen Nagel ein verwünschtes Loch hineinzureißen? Grüße ich wohl je einen Herrn Hofrat oder eine Dame, ohne den Hut weit von mir zu schleudern, oder gar auf dem glatten Boden auszugleiten und schändlich umzustülpen? Hatte ich nicht schon in Halle jeden Markttag eine bestimmte Ausgabe von drei bis vier Groschen für zertretene Töpfe, weil mir der Teufel in den Kopf setzt, meinen Gang geradeaus zu nehmen, wie die Laminge? Bin ich denn ein einziges Mal ins Kollegium, oder wo man mich sonst hinbeschieden, zu rechter Zeit gekommen? Was half es, daß ich eine halbe Stunde vorher ausging und mich vor die Tür hinstellte, den Drücker in der Hand? denn so wie ich mit dem Glockenschlage aufdrücken wollte, goß mir der Satan ein Waschbecken über den Kopf, oder ließ mich mit einem Heraustretenden zusammenrennen, daß ich in tausend Händel verwickelt wurde und darüber Alles versäumte. — Ach! ach! wo seid ihr hin, ihr seligen Träume künftigen Glücks, wie ich stolz wähnte, ich könne es wohl hier noch bis zum geheimen Sekretär bringen! Aber hat mir mein Unstern nicht die besten Gönner verfeindet? — Ich weiß, daß der geheime Rat, an den ich empfohlen bin, verschnittenes Haar nicht leiden mag; mit Mühe befestigt der Friseur einen kleinen Zopf an meinem Hinterhaupt, aber bei der ersten Verbeugung springt die unglückselige Schnur, und ein munterer Mops, der mich umschnüffelt, apportiert im Jubel das Zöpfchen dem geheimen Rate. Ich springe erschrocken nach und stürze über den Tisch, an dem er frühstückend gearbeitet hat, so daß Tassen, Teller, Tintenfaß, Sandbüchse klirrend herabstürzen, und der Strom von Schokolade und Tinte sich über die eben geschriebene Relation ergießt. Herr, sind Sie des Teufels? brüllt der erzürnte geheime Rat und schiebt mich zur Tür hinaus. — Was hilft es, daß mir der Konrektor Paulmann Hoffnung zu einem Schreiberdienste gemacht hat? Wird es denn mein Unstern zulassen, der mich überall verfolgt? — Nur noch heute! — Ich wollte den lieben Himmelfahrtstag recht in der Gemütlichkeit feiern, ich wollte ordentlich was daraufgehen lassen. Ich hätte eben so gut wie jeder andre Gast in Linkes Bade stolz rufen können: Marqueur — eine Flasche Doppelbier — aber vom besten bitte ich! — Ich hätte bis spät Abends sitzen können, und noch dazu ganz nahe bei dieser oder jener Gesellschaft herrlich geputzter schöner Mädchen. Ich weiß es schon, der Mut wäre mir gekommen, ich wäre ein ganz anderer Mensch geworden; ja, ich hätte es so weit gebracht, daß wenn diese oder jene gefragt: wie spät mag es wohl jetzt sein? oder: was ist denn das, was sie spielen? da wäre ich mit leichtem Anstande aufgesprungen, ohne mein Glas umzuwerfen, oder über die Bank zu stolpern; mich in gebeugter Stellung anderthalb Schritte vorwärts bewegend, hätte ich gesagt: Erlauben Sie, Mademoiselle, Ihnen zu dienen, es ist die Ouvertüre aus dem Donauweibchen, oder: es wird gleich sechs Uhr schlagen. — Hätte mir das ein Mensch in der Welt übel deuten können? — Nein! sage ich, die Mädchen hätten sich so schalkhaft lächelnd angesehen, wie es wohl zu geschehen pflegt, wenn ich mich ermutige zu zeigen, daß ich mich auch wohl auf den leichten Weltton verstehe und mit Damen umzugehen weiß. Aber da führt mich der Satan in den verwünschten Äpfelkorb, und nun muß ich in der Einsamkeit meinen Sanitätsknaster — « Hier wurde der Student Anselmus in seinem Selbstgespräche durch ein sonderbares Rieseln und Rascheln unterbrochen, das sich dicht neben ihm im Grase erhob, bald aber in die Zweige und Blätter des Holunderbaumes hinaufglitt, der sich über seinem Haupte wölbte. Bald war es, als schüttle der Abendwind die Blätter, bald als kosten Vöglein in den Zweigen, die kleinen Fittiche im mutwilligen Hin- und Herflattern rührend. Da fing es an zu flüstern und zu lispeln, und es war als ertönten die Blüten wie aufgehangene Kristallglöckchen. Anselmus horchte und horchte. Da wurde, er wußte selbst nicht wie, das Gelispel und Geflüster und Geklingel zu leisen halbverwehten Worten:

Zwischen durch — zwischen ein — zwischen Zweigen, zwischen schwellenden Blüten, schwingen, schlängeln, schlingen wir uns — Schwesterlein — Schwesterlein, schwinge dich im Schimmer — schnell, schnell herauf — herab — Abendsonne schießt Strahlen, zischelt der Abendwind — raschelt der Abendwind — raschelt der Tau — Blüten singen — rühren wie Zünglein, singen wir mit Blüten und Zweigen — Sterne bald glänzen — müssen herab — zwischen durch, zwischen ein schlängeln, schlingen, schwingen wir uns Schwesterlein. —

So ging es fort im Sinne verwirrender Rede. Der Student Anselmus dachte: das ist denn doch nur der Abendwind, der heute mit ordentlich verständlichen Worten flüstert. — Aber in dem Augenblick ertönte es über seinem Haupte wie ein Dreiklang heller Kristallglocken; er schaute hinauf und erblickte drei in grünem Gold erglänzende Schlänglein, die sich um die Zweige gewickelt hatten und die Köpfchen der Abendsonne entgegenstreckten. Da flüsterte und lispelte es von neuem in jenen Worten, und die Schlänglein schlüpften und kosten auf und nieder durch die Blätter und Zweige; und wie sie sich so schnell rührten, da war es als streue der Holunderbusch tausend funkelnde Smaragde durch seine dunklen Blätter. Das ist die Abendsonne, die so in dem Holunderbusch spielt, dachte der Student Anselmus: aber da ertönten die Glocken wieder und Anselmus sah, wie eine Schlange ihr Köpfchen nach ihm herabstreckte. Durch alle Glieder fuhr es ihm wie ein elektrischer Schlag, er erbebte im Innersten — er starrte hinauf, und ein Paar herrliche dunkelblaue Augen blickten ihn an mit unaussprechlicher Sehnsucht, so daß ein nie gekanntes Gefühl der höchsten Seligkeit und des tiefsten Schmerzes seine Brust zersprengen wollte. Und wie er voll heißen Verlangens immer in die holdseligen Augen schaute, da ertönten stärker in lieblichen Akkorden die Kristallglocken, und die funkelnden Smaragde fielen auf ihn herab und umspannen ihn, in tausend Flämmchen um ihn herflackernd und spielend mit schimmernden Goldfaden. Der Holunderbusch rührte sich und sprach: »Du lagst in meinem Schatten, mein Duft umfloß Dich, aber Du verstandest mich nicht: der Duft ist meine Sprache, wenn ihn die Liebe entzündet.« Der Abendwind strich vorüber und sprach: »Ich umspielte Deine Schläfe, aber Du verstandest mich nicht: der Hauch ist meine Sprache, wenn ihn die Liebe entzündet.« Die Sonnenstrahlen brachen durch das Gewölk und der Schein brannte wie in Worten: »Ich umgoß Dich mit glühendem Gold, aber Du verstandest mich nicht: Glut ist meine Sprache, wenn sie die Liebe entzündet.«

Und immer inniger und inniger versunken in den Blick des herrlichen Augenpaars, wurde heißer die Sehnsucht, glühender das Verlangen. Da regte und bewegte sich alles, wie zum frohen Leben erwacht. Blumen und Blüten dufteten um ihn her, und ihr Duft war wie herrlicher Gesang von tausend Flötenstimmen; und was sie gesungen, trugen im Widerhall die goldenen vorüberfliehenden Abendwolken in ferne Lande. Aber als der letzte Strahl der Sonne schnell hinter den Bergen verschwand und nun die Dämmerung ihren Flor über die Gegend warf, da rief, wie aus weiter Ferne, eine rauhe tiefe Stimme:

Hei, hei! was ist das für ein Gemunkel und Geflüster da drüben? — Hei, hei! wer sucht mir doch den Strahl hinter den Bergen! genug gesonnt, genug gesungen. — Hei, hei! durch Busch und Gras — durch Gras und Strom! — Hei, — hei — Her u — u — u nter — Her u — u — u nter!

So verschwand die Stimme wie im Murmeln eines fernen Donners, aber die Kristallglocken zerbrachen im schneidenden Mißton. Alles war verstummt, und Anselmus sah, wie die drei Schlangen schimmernd und blinkend durch das Gras nach dem Strome schlüpften; rischelnd und raschelnd stürzten sie sich in die Elbe, und über den Wogen, wo sie verschwunden, knisterte ein grünes Feuer empor, das in schiefer Richtung nach der Stadt zu leuchtend verdampfte.