Közzététel dátuma: Oct 01, 2015 5:59:0 PM
Most* tértem vissza látogatásomból; földesuramnál voltam: ő az egyedüli szomszédom, akiről szólni fogok. Valóban szép ez a tájék. Hiába kerestem volna még egy ilyen helyet egész Angliában, ahol ennyire távol lehetnék a nagyvilág tülekedésétől. Embergyűlölők mennyországa ez a vidék: Heathcliff* meg én épp összeillő pár vagyunk, hogy ezt a remeteséget megosszuk egymással. Remek egy ember! Aligha sejtette, mennyire felmelegedett iránta a szívem, rögtön megérkezésemkor, midőn fekete szemébe pillantottam, mely oly bizalmatlanul fészkelt homloka alatt - mennyire megnyert, hogy ujjait makacs barátságtalansággal kabátjába rejtette, amikor nevemet megmondtam.
- Heathcliff úrhoz van szerencsém? - kérdeztem.
Bólintás volt a válasz.
- Lockwood* vagyok, az ön új bérlője, uram. Megtiszteltetésnek érzem, hogy ideérkezésem után nyomban kifejezhettem ön előtt reményemet aziránt, hogy nem voltam túlságosan terhére makacsságommal, mellyel Thrushcross Grange* bérletére törtem. Úgy hallottam minap, önnek az volt a terve...
- Thrushcross Grange az enyém, uram - szakított félbe. - És nem engedném, hogy bárki is terhemre legyen, ha módomban áll megakadályozni. Kerüljön beljebb!
A felszólítást összeszorított foggal dünnyögte, mintha azt akarta volna mondani: "Menjen a patvarba!" A kertajtó, melynek támaszkodott, nem nyílt ki, hogy komolyan vehessem meghívását. De talán épp ez a körülmény bírt rá, hogy mégis elfogadjam.
Érdekelt ez az ember, aki még nálam is zárkózottabb.
Mikor látta, hogy lovam szügye már a kertajtónak feszül, kivette kezét a zsebéből, leakasztotta a láncot, és sietve elindult előttem az úton. Amint az udvarba értünk, odakiáltott valakinek:
- Joseph*, vezesse el Lockwood úr lovát, és hozzon fel bort.
"Valószínűleg nincs több cselédje - gondoltam magamban. - Nem csoda, ha gaz veri fel az udvart, és a sövény is csak azért nem burjánzik el, mert a tehenek lelegelik."
Joseph időses, sőt öreg ember volt, talán nagyon öreg, de csupa erő és egészség.
- Uram, segíts! - fohászkodott magában panaszos hangon, miközben elvezette a lovamat. Bosszús pillantása láttán jóhiszeműen arra gondoltam, hogy valószínűleg ebédje megemésztéséhez lesz szüksége égi segítségre, és kegyes fohászkodása nincs kapcsolatban váratlan megérkezésemmel.
Szelesdomb*: így hívják Heathcliff házát. Ez a név találóan fejezi ki a légkör kavarodását, melyet ez a hely viharos időben megszenved. Bizonyára egészséges és tiszta itt a levegő minden évszakban. Jól láthatjuk, milyen erővel fúj erre az északi szél, ha egy pillantást vetünk a ház végébe. Néhány félvállas, satnya fenyő áll ott, odább meg a csenevész sövény gallyai egy irányba nyúlnak, a nap alamizsnájáért esengőn. Az előrelátó építész szerencsére gondos munkát végzett: a keskeny ablakok mélyen benn ülnek a falban, és szegletkövek védik a sarkokat.
Mielőtt átléptem volna a küszöböt, hátramaradtam, hogy megcsodáljam a homlokzatot díszítő fura domborműveket; különösen a főkapu körül voltak szép számban láthatók. Felül - omlatag griffmadarak és pucér kisfiúk között - felfedeztem az 1500-as évszámot és a Hareton* Earnshaw* nevet. Szívesen fűztem volna mindehhez néhány megjegyzést, és a ház rövid történetét is meghallgattam volna, ha a morc tulajdonos elmondja, ő azonban úgy állt a küszöbön, mint aki gyors belépésemre vagy végleges távozásomra vár, tehát nem akartam növelni türelmetlenségét, mielőtt a ház belsejét látom.
Egy lépés, s már benn álltam a család lakószobájában: előszobának vagy folyosónak nyomát sem leltem. Ez az a szoba, melyet ezen a vidéken "háznak" neveznek. Konyha és fogadószoba egyben. De azt hiszem, Szelesdombon a konyha a ház egy másik részébe szorult, mert valamelyik belső helyiségből élénk beszélgetést és konyhaeszközök zörgését hallhattam; a tágas tűzhely közelében sütő-, kenyérsütő- vagy főzőeszköznek nyomát sem láttam, ugyanígy rézserpenyők és ónfazekak sem díszítették a falat. Igaz ugyan, hogy a terem egyik végében hatalmas óntálak sora fénylett, ezüst korsókkal és edényekkel tarkázva, melyek egy terebélyes, tölgyfa pohárszéken tornyozódtak egészen föl a tetőig. Mennyezetet itt sohasem húztak a szoba és a fedélszerkezet közé, úgyhogy a ház egész csontváza szinte pőrén tárul a vizsgáló szem elé, kivéve azt a helyet, ahol eltakarja egy zablepénnyel, borjú- és ürücombbal, valamint sonkával megrakott faépítmény. A kandalló fölött néhány ócska mordály és egypár nyeregpisztoly függ, párkányára pedig három, tarkára festett teásdobozt helyeztek. A helyiségnek sima, fehér kőpadlója volt, a magas hátú, régies formájú székeket zöldre festették; egy-két testesebb, fekete szék a homályos sarkokban terpeszkedik. A pohárszék alatt nagy, zsemleszínű vizsla heverészett, kölykeinek zsivajgó csapatával, és kutyák tanyáztak egyéb zugokban is.
A helyiségen és berendezésen nem volt semmi rendkívüli: egyszerű, északi gazdálkodó tanyája lehetett volna. Konok arc és vaskos végtagok jellemzik az ilyen gazdálkodót, vaskosságát a szűk nadrág s a feszes lábszárvédő árulja el. Ilyen embert, aki karosszékét élvezi, miközben nagy korsó sör habzik előtte a kerek asztalon, e dombok alján hat-hét mérföldes körzetben nem egyet találnánk, ha idejében állítunk be ebéd után. De Mr. Heathcliff egyénisége különös ellentétben áll környezetével és életmódjával. Külsejében fekete bőrű cigány, öltözködésében és modorában: úriember - vidéki ember, falusi úr. Magas, tetszetős a termete, elhanyagoltságában sem züllött, inkább mogorva embernek látszik. Talán vannak, akik faragatlannak és gőgösnek tartják, de valami benső rokonszenv azt súgja nekem, hogy tévednek. Ösztönösen érzem, hogy azért olyan tartózkodó, mert nem szereti a nagyhangú ömlengést, a kölcsönös kedveskedést. Szeretetét és gyűlöletét magába rejti, s tolakodásfélének tekintené, ha szeretnék vagy gyűlölnék. Bár lehet, hogy elhamarkodva ítélem meg, és minden fenntartás nélkül ruházom rá saját jó tulajdonságaimat. Nem lehetetlen, hogy Heathcliff egészen más okból vonakodik a felé nyújtott kezet elfogadni, mint én. Reméljük, hogy kettőnk közül én vagyok a különb. Hányszor mondotta drága jó anyám, hogy sohasem lesz meghitt otthonom, és épp a múlt nyáron bizonyítottam be, mennyire méltatlan vagyok az ilyen otthonra.
Gyönyörű időben egy hónapig élveztem a tengerpartot, s közben elbűvölő teremtéssel hozott össze a véletlen - igazi istennő volt a szememben, mindaddig, míg ügyet sem vetett rám. Sohasem vallottam neki szerelmet szavakkal, de ha a pillantások beszélni tudnak, a sült bolond is kitalálhatta, hogy fülig szerelmes vagyok. Végre megértett és viszonozta a pillantásomat - minden pillantások legédesebbikével. Mit tettem azonban én? Szégyenkezve vallom be, hogy fagyosan magamba húzódtam, mint egy csiga. Minden pillantására hidegebb lettem és hátrább húzódtam csigaházamba, úgyhogy szegény kis ártatlan maga sem tudta végül, nem káprázott-e a szeme, és mert képzelt tévedése zavarba ejtette, igyekezett anyját távozásra rábeszélni. Szeszélyes viselkedésemmel szívtelen kalandor hírébe keveredtem: én tudom csak, milyen méltatlanul.
Helyet foglaltam földesurammal szemközt a kandalló másik oldalán, és miközben a percnyi csendet az egyik kutya simogatásával próbáltam áthidalni, a dög otthagyta kicsinyeit, és farkas módjára szimatolt a lábikrám körül; ajka lefittyedt, fogai megnedvesedtek a harapás reményében. Simogatásomra hosszú morgás tört elő a torkából.
- Jobb, ha békén hagyja a kutyát - dörmögte Heathcliff mély hangon, egy rúgással hárítván el a fenevad támadását.
- Nem szokta meg, hogy simogassák, vagy ölebként bánjanak vele.
Majd az egyik oldalajtóhoz lépett és ismét kiszólt:
- Joseph!
Joseph dörmögött valamit a pince mélyéből, de nemigen sietett feljönni, így hát a gazda is lement utána, szemtől szembe hagyván engem a gonosz szukával és egypár ádáz, loboncos juhászkutyával, melyek féltékenyen ügyeltek minden mozdulatomra. Kevés vágyat éreztem, hogy megismerkedjem agyaraikkal, ezért ülve maradtam, azt gondolván, nem fogják megérteni a néma sértéseket. Szerencsétlenségemre torz arcokat kezdtem vágni a kedves hármas felé, mindaddig, míg egyik arcmozdulatom úgy felbőszítette őnagyságát, hogy hirtelen nekivadult, és a térdemnek ugrott. Hátralöktem és azon igyekeztem, hogy az asztal közöttünk maradjon, ezzel azonban az egész kutyatábort magamra uszítottam. Fél tucat négylábú, különböző korú és alakú fenevad támadt a közös prédára, mindenféle rejtett zugokból. Én úgy éreztem, csizmámat és kabátom szárnyát pécézték ki; miközben a fejlettebb harcosokat a piszkavassal próbáltam távol tartani magamtól, kénytelen voltam fennhangon kérni a háziak segítségét a megbomlott béke helyreállításához.
Heathcliff és az inas bosszantó nyugalommal másztak elő a pincéből; azt hiszem, egy gondolattal sem jártak gyorsabban, mint rendesen, noha az egész házat felverte a viharzó csaholás és ugatás. Szerencsére a konyhában levők közül fürgébb volt valaki. Egészségtől kicsattanó arcú nő rontott közénk, feltűzött szoknyában, meztelen karral, tűztől kipirult arccal, kezében egy serpenyőt rázva. Oly ügyesen használta ezt a fegyvert és a nyelvét, hogy a roham - mintegy varázsütésre - visszahúzódott, és egyedül ő maradt a színen. Keble hullámzott, akár a tenger szélvész után. Végre azután megjelent a gazda is.
- Mi az ördög történik itt? - kérdezte és úgy mért végig, hogy az eddigi barátságtalan fogadtatás után ezt már alig tudtam zsebre vágni.
- Mi az ördög? - dörmögtem. - Veszett disznók csordájába sem költözhetett volna gonoszabb szellem, mint a maga állataiba, uram. Itt hagyni egy idegent, ebben a tigrisketrecben!
- Nem bántanak azok senkit, aki nem nyúl semmihez - jegyezte meg, elém rakván a palackot, és megigazítván az elmozdult asztalt. - Úgy van az rendjén, ha éberek a kutyák! Igyék egy pohárral!
- Köszönöm, nem kérek.
- Megharapták talán?
- Csak mertek volna! Szép kis emléket kaptak volna tőlem!
Heathcliff arca megenyhült egy halovány mosolyban.
- Ejnye - mondotta -, maga idegesnek látszik, Lockwood úr. Nosza, igyék egy kis bort. Olyan ritka a vendég ebben a házban, hogy bevallom, én meg a kutyáim nem is igen tudjuk, hogyan kell fogadnunk őket. Egészségére, uram!
Ittam és visszakoccintottam: kezdtem rájönni, hogy ostobaság volna duzzogni fél tucat kutya neveletlen viselkedése miatt. Különben sem akartam több alkalmat szolgáltatni ennek az embernek, hogy az én káromon mulasson: mert már kezdett így alakulni a helyzet. A dolgok bölcs mérlegelésével ő is belátta, hogy nincs értelme megsérteni a jó bérlőt, lazított hát szűkszavú beszédmodorán, melyet főként a névmások és segédigék mellőzése jellemzett, és olyan tárgyat keresvén, mely engem is érdekelhet talán, lakóhelyem előnyeit és hátrányait kezdte taglalni. Ezekben a kérdésekben nagyon tájékozottnak látszott, és mielőtt hazafelé készülődtem, annyira felbátorodtam, hogy újabb látogatás tervét kezdtem érlelni magamban. Ő azonban szemmel láthatóan nem kívánta, hogy még egyszer betörjek hozzá. Pedig fel fogom keresni még. Nem győzök csodálkozni, mennyire társas lény vagyok még én is hozzá képest.
1801.—I have just returned from a visit to my landlord—the solitary neighbour that I shall be troubled with. This is certainly a beautiful country! In all England, I do not believe that I could have fixed on a situation so completely removed from the stir of society. A perfect misanthropist’s heaven: and Mr. Heathcliff and I are such a suitable pair to divide the desolation between us. A capital fellow! He little imagined how my heart warmed towards him when I beheld his black eyes withdraw so suspiciously under their brows, as I rode up, and when his fingers sheltered themselves, with a jealous resolution, still further in his waistcoat, as I announced my name.
‘Mr. Heathcliff?’ I said.
A nod was the answer.
‘Mr. Lockwood, your new tenant, sir. I do myself the honour of calling as soon as possible after my arrival, to express the hope that I have not inconvenienced you by my perseverance in soliciting the occupation of Thrushcross Grange: I heard yesterday you had had some thoughts—’
‘Thrushcross Grange is my own, sir,’ he interrupted, wincing. ‘I should not allow any one to inconvenience me, if I could hinder it—walk in!’
The ‘walk in’ was uttered with closed teeth, and expressed the sentiment, ‘Go to the Deuce:’ even the gate over which he leant manifested no sympathising movement to the words; and I think that circumstance determined me to accept the invitation: I felt interested in a man who seemed more exaggeratedly reserved than myself.
When he saw my horse’s breast fairly pushing the barrier, he did put out his hand to unchain it, and then sullenly preceded me up the causeway, calling, as we entered the court,—‘Joseph, take Mr. Lockwood’s horse; and bring up some wine.’
‘Here we have the whole establishment of domestics, I suppose,’ was the reflection suggested by this compound order. ‘No wonder the grass grows up between the flags, and cattle are the only hedge-cutters.’
Joseph was an elderly, nay, an old man: very old, perhaps, though hale and sinewy. ‘The Lord help us!’ he soliloquised in an undertone of peevish displeasure, while relieving me of my horse: looking, meantime, in my face so sourly that I charitably conjectured he must have need of divine aid to digest his dinner, and his pious ejaculation had no reference to my unexpected advent.
Wuthering Heights is the name of Mr. Heathcliff’s dwelling. ‘Wuthering’ being a significant provincial adjective, descriptive of the atmospheric tumult to which its station is exposed in stormy weather. Pure, bracing ventilation they must have up there at all times, indeed: one may guess the power of the north wind blowing over the edge, by the excessive slant of a few stunted firs at the end of the house; and by a range of gaunt thorns all stretching their limbs one way, as if craving alms of the sun. Happily, the architect had foresight to build it strong: the narrow windows are deeply set in the wall, and the corners defended with large jutting stones.
Before passing the threshold, I paused to admire a quantity of grotesque carving lavished over the front, and especially about the principal door; above which, among a wilderness of crumbling griffins and shameless little boys, I detected the date ‘1500,’ and the name ‘Hareton Earnshaw.’ I would have made a few comments, and requested a short history of the place from the surly owner; but his attitude at the door appeared to demand my speedy entrance, or complete departure, and I had no desire to aggravate his impatience previous to inspecting the penetralium.
One stop brought us into the family sitting-room, without any introductory lobby or passage: they call it here ‘the house’ pre-eminently. It includes kitchen and parlour, generally; but I believe at Wuthering Heights the kitchen is forced to retreat altogether into another quarter: at least I distinguished a chatter of tongues, and a clatter of culinary utensils, deep within; and I observed no signs of roasting, boiling, or baking, about the huge fireplace; nor any glitter of copper saucepans and tin cullenders on the walls. One end, indeed, reflected splendidly both light and heat from ranks of immense pewter dishes, interspersed with silver jugs and tankards, towering row after row, on a vast oak dresser, to the very roof. The latter had never been under-drawn: its entire anatomy lay bare to an inquiring eye, except where a frame of wood laden with oatcakes and clusters of legs of beef, mutton, and ham, concealed it. Above the chimney were sundry villainous old guns, and a couple of horse-pistols: and, by way of ornament, three gaudily-painted canisters disposed along its ledge. The floor was of smooth, white stone; the chairs, high-backed, primitive structures, painted green: one or two heavy black ones lurking in the shade. In an arch under the dresser reposed a huge, liver-coloured bitch pointer, surrounded by a swarm of squealing puppies; and other dogs haunted other recesses.
The apartment and furniture would have been nothing extraordinary as belonging to a homely, northern farmer, with a stubborn countenance, and stalwart limbs set out to advantage in knee-breeches and gaiters. Such an individual seated in his arm-chair, his mug of ale frothing on the round table before him, is to be seen in any circuit of five or six miles among these hills, if you go at the right time after dinner. But Mr. Heathcliff forms a singular contrast to his abode and style of living. He is a dark-skinned gipsy in aspect, in dress and manners a gentleman: that is, as much a gentleman as many a country squire: rather slovenly, perhaps, yet not looking amiss with his negligence, because he has an erect and handsome figure; and rather morose. Possibly, some people might suspect him of a degree of under-bred pride; I have a sympathetic chord within that tells me it is nothing of the sort: I know, by instinct, his reserve springs from an aversion to showy displays of feeling—to manifestations of mutual kindliness. He’ll love and hate equally under cover, and esteem it a species of impertinence to be loved or hated again. No, I’m running on too fast: I bestow my own attributes over-liberally on him. Mr. Heathcliff may have entirely dissimilar reasons for keeping his hand out of the way when he meets a would-be acquaintance, to those which actuate me. Let me hope my constitution is almost peculiar: my dear mother used to say I should never have a comfortable home; and only last summer I proved myself perfectly unworthy of one.
While enjoying a month of fine weather at the sea-coast, I was thrown into the company of a most fascinating creature: a real goddess in my eyes, as long as she took no notice of me. I ‘never told my love’ vocally; still, if looks have language, the merest idiot might have guessed I was over head and ears: she understood me at last, and looked a return—the sweetest of all imaginable looks. And what did I do? I confess it with shame—shrunk icily into myself, like a snail; at every glance retired colder and farther; till finally the poor innocent was led to doubt her own senses, and, overwhelmed with confusion at her supposed mistake, persuaded her mamma to decamp. By this curious turn of disposition I have gained the reputation of deliberate heartlessness; how undeserved, I alone can appreciate.
I took a seat at the end of the hearthstone opposite that towards which my landlord advanced, and filled up an interval of silence by attempting to caress the canine mother, who had left her nursery, and was sneaking wolfishly to the back of my legs, her lip curled up, and her white teeth watering for a snatch. My caress provoked a long, guttural gnarl.
‘You’d better let the dog alone,’ growled Mr. Heathcliff in unison, checking fiercer demonstrations with a punch of his foot. ‘She’s not accustomed to be spoiled—not kept for a pet.’ Then, striding to a side door, he shouted again, ‘Joseph!’
Joseph mumbled indistinctly in the depths of the cellar, but gave no intimation of ascending; so his master dived down to him, leaving me vis-à-vis the ruffianly bitch and a pair of grim shaggy sheep-dogs, who shared with her a jealous guardianship over all my movements. Not anxious to come in contact with their fangs, I sat still; but, imagining they would scarcely understand tacit insults, I unfortunately indulged in winking and making faces at the trio, and some turn of my physiognomy so irritated madam, that she suddenly broke into a fury and leapt on my knees. I flung her back, and hastened to interpose the table between us. This proceeding aroused the whole hive: half-a-dozen four-footed fiends, of various sizes and ages, issued from hidden dens to the common centre. I felt my heels and coat-laps peculiar subjects of assault; and parrying off the larger combatants as effectually as I could with the poker, I was constrained to demand, aloud, assistance from some of the household in re-establishing peace.
Mr. Heathcliff and his man climbed the cellar steps with vexatious phlegm: I don’t think they moved one second faster than usual, though the hearth was an absolute tempest of worrying and yelping. Happily, an inhabitant of the kitchen made more despatch: a lusty dame, with tucked-up gown, bare arms, and fire-flushed cheeks, rushed into the midst of us flourishing a frying-pan: and used that weapon, and her tongue, to such purpose, that the storm subsided magically, and she only remained, heaving like a sea after a high wind, when her master entered on the scene.
‘What the devil is the matter?’ he asked, eyeing me in a manner that I could ill endure, after this inhospitable treatment.
‘What the devil, indeed!’ I muttered. ‘The herd of possessed swine could have had no worse spirits in them than those animals of yours, sir. You might as well leave a stranger with a brood of tigers!’
‘They won’t meddle with persons who touch nothing,’ he remarked, putting the bottle before me, and restoring the displaced table. ‘The dogs do right to be vigilant. Take a glass of wine?’
‘No, thank you.’
‘Not bitten, are you?’
‘If I had been, I would have set my signet on the biter.’ Heathcliff’s countenance relaxed into a grin.
‘Come, come,’ he said, ‘you are flurried, Mr. Lockwood. Here, take a little wine. Guests are so exceedingly rare in this house that I and my dogs, I am willing to own, hardly know how to receive them. Your health, sir?’
I bowed and returned the pledge; beginning to perceive that it would be foolish to sit sulking for the misbehaviour of a pack of curs; besides, I felt loth to yield the fellow further amusement at my expense; since his humour took that turn. He—probably swayed by prudential consideration of the folly of offending a good tenant—relaxed a little in the laconic style of chipping off his pronouns and auxiliary verbs, and introduced what he supposed would be a subject of interest to me,—a discourse on the advantages and disadvantages of my present place of retirement. I found him very intelligent on the topics we touched; and before I went home, I was encouraged so far as to volunteer another visit to-morrow. He evidently wished no repetition of my intrusion. I shall go, notwithstanding. It is astonishing how sociable I feel myself compared with him.
Most: Sőtér István fordításából hiányzik az eredetiben és a Borbás Mária-féle fordításban feltüntetett évszám, az 1801.
Heahcliff: beszélő névként is értelmezhető összetett szó: a heath jelentése harasztos, hangás puszta, a cliffé szirt, szikla, kőszál. Az összetétel egyik tagja tehát a vízszintesség, a másik a függőlegesség jelentéselemét hordozza, miközben mindkettő megfelel a regényszíntér természeti jelenségeinek.
Lockwood: szintén tekinthető beszélő névnek, és szintén szóösszetétel. A lock zárat jelent; másodlagos jelentéseinek közös eleme a zárás, akár torlaszként, elrekesztésként, akár rögzítésként, átölelésként. A wood a faanyagot, feldolgozott fát (pl. deszka) jelenti, de az erdőt is.
Thrushcross Grange: Borbás Mária fordításában Fácánosmajor; a thrush valójában rigót jelent, így a Pehőné Nagy Csilla-féle tizedikes irodalomkönyben (Korona Kiadó, Budapest, 2005. - 214. oldal) szereplő Rigójárta major pontosabb lenne (grange: major, farm, udvarház és gazdasági épületei). A major neve, mássalhangzó-torlódásainak, illetve a zár-, a rés- és a zárréshangok sorrendjének köszönhetően nyelvtörőszerű.
Joseph: a héber eredetű keresztnév lehetséges jelentései: 1) Jahve gyarapítson! 2) Isten tegyen a most született gyermekek közé! 3) elveszi a gyalázatot
Szelesdomb: az eredetiben Wuthering Heights, azaz süvöltő magaslat - a ház nevéről kapta tehát a regény a címét. Borbás Mária fordítása a címben megőrzi a már bevett Üvöltő szelek kifejezést, és nála sem egyezik meg a cím és a helyszín neve, itt az épület a Zúgóbérc nevet kapta. A wuther ige a regényszöveg szerint is a cselekmény helyszínének, a yorkshire-i lápvidéknek jellemző tájszava ("‘Wuthering’ being a significant provincial adjective, descriptive of the atmospheric tumult to which its station is exposed in stormy weather.")
Hareton: ez a személynév is összetett szó; első tagja, a hare vadnyulat, mezei nyulat jelent; a második tag, a ton jelentése jó ízlés, finom hang (tónus), divat. Utótagként ugyanakkor a ton gyakran a town (város) egyszerűsödött alakja.
Earnshaw: a családnév is két tag összetételéből keletkezett: az earn ige pénzkeresést, illetve valaminek a kiérdemlését, elnyerését jelenti; a shaw főnév pedig a zöld szárát olyan növényeknek (pl. burgonyának vagy répának), amiknek a gyökerét fogyasztjuk