Közzététel dátuma: Dec 18, 2015 11:54:43 PM
Jekyll doktor nyugodt
Két hét múlva, áldott szerencsére, Jekyll doktor régi szokása szerint víg ebédet rendezett öt-hat régi barátja - csupa intelligens, tiszteletre méltó és a jó bort megbecsülő férfiú számára, és Utterson úgy tudta intézni a dolgot, hogy ott maradt nála a többiek eltávozása után. Ez nem volt holmi új szokás, számtalanszor megesett már az idők folyamán. Ahol Uttersont szerették, ott nagyon szerették.
A házigazdák szívesen tartóztatták a száraz ügyvédet, mikor a víg kedélyű és bőbeszédű vendégek lába a küszöbön volt már... szerettek elüldögélni egy darabig az ő tartózkodó társaságában, mintegy gyakorolva a magányosságot, s lelki józanságot merítve ennek az embernek gazdag hallgatásából, a túlzásba vitt és megerőltető vigadozás után. A szabály alól Jekyll doktor sem volt kivétel, s amint most szemközt ült vele a kandalló előtt - jól megtermett, szemrevaló, borotvált arcú ötvenes férfi, akinek a pillantásában bujkált talán valami ravasz árnyék, de arca kétségtelenül magán viselte a tehetség és jóság bélyegét is - tekintetén meglátszott, hogy őszinte, meleg szeretetet érez Utterson iránt.
- Beszélni akartam önnel, Jekyll - kezdte az ügyvéd. - Tudja, a végrendelet dolgában.
Beavatott megfigyelő észrevehette volna, hogy ez a téma ugyan nincs kedvére a doktornak, de vidáman tűrte el.
- Szegény barátom - mondta -, ön rosszul járt ezzel a kliensével. Sohasem láttam, hogy bárkit is úgy lesújtott volna valami, mint önt az én végrendeletem, ha csak azt a csökönyös pedánst Lanyont nem sújtotta le ugyanannyira az, amit ő az én tudományos eretnekségemnek nevez. Ó, tudom, hogy jó fiú... ne ráncolja össze a homlokát!... kitűnő fiú, és nagyon szeretném gyakrabban látni, de azért mégis csökönyös pedáns, tudatlan, nagy hangú pedáns. Senki emberfiában nem csalódtam akkorát, mint Lanyonban.
- Tudja, hogy sohasem helyeseltem - folytatta Utterson, könyörtelenül semmibe véve az új témát.
- A végrendeletemet? Igen, igen, tudom - szólt kissé élesen a doktor. - Mondta már.
- Hát elmondom ismét - beszélt tovább az ügyvéd. - Megtudtam egyet-mást az ifjú Hyde-ról.
Jekyll doktor szép, széles arca ajka széléig elsápadt, szeme elkomorult.
- Erről hallani sem akarok többet - mondotta. - Azt hittem, megegyeztünk abban, hogy ezt a témát nem feszegetjük.
- Amit hallottam, undorító - folytatta Utterson.
- Ez nem változtathat a dolgon. Nem érti a helyzetemet - felelte a doktor kissé tétován. - Kínos szituációban vagyok; Utterson, nagyon különös a helyzetem... nagyon különös. Akármennyit beszélnénk a dologról, segíteni nem lehet rajta.
- Jekyll - mondta Utterson -, ismer engem, megbízható ember vagyok. Öntse ki bizalommal a lelkét: meg vagyok győződve, hogy megmenthetem.
- Édes jó Utterson - szólt a doktor -, nagyon, nagyon szép öntől, hogy így beszél, nem találok szavakat, hogy megköszönjem. Tökéletesen hiszek önben, inkább önre bíznám magamat, mint akárki másra, sőt, mint saját magamra is, ha szabad választásom volna, de nem arról van szó, amire ön gondol, nem olyan nagy a baj, és éppen azért, hogy az ön jó szívét megnyugtassam, elmondok egyet: amelyik pillanatban akarom, megszabadulhatok Hyde úrtól. Erre kezemet adom önnek, és köszönöm, nagyon köszönöm, és még csak egy szót teszek hozzá, Utterson, amit remélem, nem fog félreérteni: magánügy ez, nagyon kérem, ne bolygassa.
Utterson elgondolkozott egy kicsit, a tűzbe bámulva.
- Bizonyára tökéletesen igaza van - mondta végül és felállt. - Jó, de ha már remélem, utoljára, szóba hoztuk a dolgot - folytatta a doktor -, hadd mondjak el valamit önnek. Én igazán nagyon érdeklődöm szegény Hyde iránt. Tudom, hogy látta őt, elmondotta nekem, és félek, hogy durva volt önhöz. De éri őszinte, nagy, igen nagy érdeklődéssel viseltetem ez iránt a fiatalember iránt, és ha engem elszólít a sors, azt akarom, Utterson, ígérje meg, hogy megfér vele, és hozzásegíti a jussához. Ha mindent tudna, bizonyára megértené, és igazán nagy kő esne le a szívemről, ha megígérné.
- Azt nem ígérhetem, hogy valaha is szeretni fogom - mondta az ügyvéd.
- Arra nem is kérem - erősködött Jekyll, kezét a másiknak karjára téve -, csak igazságot kívánok, csak azt kérem öntől, segítse az én kedvemért, ha én már nem leszek.
Utterson nem tudott visszafojtani egy sóhajtást. Jól van - mondta -, megígérem.
Dr. Jekyll Was Quite at Ease.
A fortnight later, by excellent good fortune, the doctor gave one of his pleasant dinners to some five or six old cronies, all intelligent, reputable men and all judges of good wine; and Mr. Utterson so contrived that he remained behind after the others had departed. This was no new arrangement, but a thing that had befallen many scores of times. Where Utterson was liked, he was liked well. Hosts loved to detain the dry lawyer, when the light-hearted and loose-tongued had already their foot on the threshold; they liked to sit a while in his unobtrusive company, practising for solitude, sobering their minds in the man's rich silence after the expense and strain of gaiety. To this rule, Dr. Jekyll was no exception; and as he now sat on the opposite side of the fire—a large, well-made, smooth-faced man of fifty, with something of a stylish cast perhaps, but every mark of capacity and kindness—you could see by his looks that he cherished for Mr. Utterson a sincere and warm affection.
"I have been wanting to speak to you, Jekyll," began the latter. "You know that will of yours?"
A close observer might have gathered that the topic was distasteful; but the doctor carried it off gaily. "My poor Utterson," said he, "you are unfortunate in such a client. I never saw a man so distressed as you were by my will; unless it were that hide-bound pedant, Lanyon, at what he called my scientific heresies. O, I know he's a good fellow—you needn't frown—an excellent fellow, and I always mean to see more of him; but a hide-bound pedant for all that; an ignorant, blatant pedant. I was never more disappointed in any man than Lanyon."
"You know I never approved of it," pursued Utterson, ruthlessly disregarding the fresh topic.
"My will? Yes, certainly, I know that," said the doctor, a trifle sharply. "You have told me so."
"Well, I tell you so again," continued the lawyer. "I have been learning something of young Hyde."
The large handsome face of Dr. Jekyll grew pale to the very lips, and there came a blackness about his eyes. "I do not care to hear more," said he. "This is a matter I thought we had agreed to drop."
"What I heard was abominable," said Utterson.
"It can make no change. You do not understand my position," returned the doctor, with a certain incoherency of manner. "I am painfully situated, Utterson; my position is a very strange—a very strange one. It is one of those affairs that cannot be mended by talking."
"Jekyll," said Utterson, "you know me: I am a man to be trusted. Make a clean breast of this in confidence; and I make no doubt I can get you out of it."
"My good Utterson," said the doctor, "this is very good of you, this is downright good of you, and I cannot find words to thank you in. I believe you fully; I would trust you before any man alive, ay, before myself, if I could make the choice; but indeed it isn't what you fancy; it is not as bad as that; and just to put your good heart at rest, I will tell you one thing: the moment I choose, I can be rid of Mr. Hyde. I give you my hand upon that; and I thank you again and again; and I will just add one little word, Utterson, that I'm sure you'll take in good part: this is a private matter, and I beg of you to let it sleep."
Utterson reflected a little, looking in the fire.
"I have no doubt you are perfectly right," he said at last, getting to his feet.
"Well, but since we have touched upon this business, and for the last time I hope," continued the doctor, "there is one point I should like you to understand. I have really a very great interest in poor Hyde. I know you have seen him; he told me so; and I fear he was rude. But I do sincerely take a great, a very great interest in that young man; and if I am taken away, Utterson, I wish you to promise me that you will bear with him and get his rights for him. I think you would, if you knew all; and it would be a weight off my mind if you would promise."
"I can't pretend that I shall ever like him," said the lawyer.
"I don't ask that," pleaded Jekyll, laying his hand upon the other's arm; "I only ask for justice; I only ask you to help him for my sake, when I am no longer here."
Utterson heaved an irrepressible sigh. "Well," said he, "I promise."