William Blake (1757-1827)

William Blake (London, 1757. november 28. – London, 1827. augusztus 12.) angol költő, festő, grafikus és nyomdász. Az angol romantikus költészet általános jegyeinek csaknem mindegyike megtalálható Blake költészetében, anélkül hogy példátlan eredetisége csorbulna. Blake saját korában teljesen elszigetelten élt, nem ismerték mint költőt, csak mint rézmetszőt tartották számon, költészete jelentőségének felismerése majdnem egy évszázadig váratott magára, a 20. században fedezték fel, s ekkor került az őt megillető helyére az angol és a világirodalom történetében és kezdődött meg költészetének és festői, grafikai munkásságának mind a mai napig tartó legendás utóélete.Középosztálybeli családból származott, egész életét, három év kivételével, a rohamosan fejlődő, iparosodó Londonban töltötte. A rajzoláshoz volt tehetsége, így tízéves korában rajziskolába íratták be. 1772-től egy ismert londoni rézmetsző segédje és tanítványa lett, kitanulta a rézmetsző mesterséget. Mestere, James Basire megbízásából a Westminster apátság és más középkori templomok síremlékeit, szobrait, épületrészeit rajzolgatta, nagy hatással volt rá a gótika szelleme. Gondolatvilágát az eretnek színezetű misztikus látomásokban is testet öltő hagyományok befolyásolták, valamint korának kezdődő nagy társadalmi és politikai változásai. 1780-ban zavargások törtek ki Londonban, a tömegek kiálltak a már öt éve folyó amerikai függetlenségi háború mellett, köztük Blake is. Később a francia forradalom eseményei kevésbé érintették meg, annál inkább annak következményei, a véres háborúk, majd a restauráció. A politikai életnek soha nem volt közvetlen szereplője. Az 1780-as évek elején köztársasági érzelmű történeti festőkkel barátkozott, köztük James Barryvel, Mortimerrel, John Flaxmannel, Henry Fuselivel. 1782-ben nősült meg, írástudatlan leányt vett feleségül, Catherine Sophia Bouchert, aki aztán kiváló munkatársa lett férjének. Felesége részt vett Blake grafikusművészi munkájában, gyakran ő nyomtatta és színezte is Blake metszeteit. Blake halála után félbemaradt rajzait ő fejezte be. Kettejük munkáját szinte lehetetlen megkülönböztetni.

1787-ben kedvenc öccse, Robert meghalt tüdővészben, Blake számára nagy megrázkódtatást jelentett, együtt dolgoztak ők, a színes nyomtatás alkalmazhatóságával foglalkoztak. Robert halála után Blake egyedül munkálta ki a színes nyomtatás technikájának sajátos módját.

Az 1790-es évek elején Blake a francia forradalommal rokonszenvező Joseph Johnson (1738-1809) londoni lapszerkesztő és könyvkiadó körül tömörült értelmiségiekkel érintkezett. Egy kis sussexi faluban, Felphanban töltött három esztendőt (1800-1803) feleségével együtt egy jóindulatú, de korlátolt vidéki irodalmár gentleman, William Hayley pártfogása alatt. Blake-nek eleinte tetszett a vidéki élet, de pártfogójával való kapcsolata egyre inkább megromlott. Úgy látta Blake, hogy Hayley fél tőle, mint költőtől, a festészetről pedig ellentétes a nézeteket vallottak. Ráadásul Felphanban való tartózkodásának utolsó hónapjaiban vitába keveredett egy garázda dragonyossal, aki felségsértési pert indított ellene, az öt hónapig húzódó per nagy megpróbáltatást jelentett a művésznek.

1804-ben lelkes munkakedvvel és nagy művészi tervekkel tért vissza Londonba, de megélhetési nehézségekkel találta magát szemben, hiszen közben elvesztette munkakapcsolatait. Nagy nehezen jutott munkákhoz, sokszor nem is az ő képességeinek megfelelő munkákból kénytelen fenntartani magát és feleségét. Blair A sír c. népszerű költeményének illusztrálását rábízták, de csak a rajzait hasznosította a kiadó, a rézmetszet jóval jövedelmezőbb sokszorosítását egy akkoriban divatos londoni rézmetszőre bízta. Blake saját műveinek kiállítását készítette elő katalógussal együtt, azonban 1809-ben rendezett gyűjteményes kiállítása teljes érdektelenségbe torkollott. A kudarcok nem szegték kedvét, tovább dolgozott, lírai verseket, prófétai könyveket és grafikai alkotásokat hozott létre egészen 1827-ben bekövetkezett haláláig.

Profetikus kötetei és grafikái, festményei

A kispolgári Blake család békés atmoszféráját csak egy mozzanat teszi rendkívülivé William gyerekkorában: az egész család buzgón tanulmányozza Swedenborgnak akkoriban angolra fordított műveit. Blake, ha maga írta volna, kétségkívül itt kezdte volna el életrajzát, ahol szellemi élete kezdődött, téli estéken a családi asztalnál, egy csésze tea és Swedenborg könyve mellett, amikor először kezdte a szóról szóra vett ég és pokol titkait tanulmányozni. Már a gyermeket víziók látogatják; legelső látomása az volt, amit felesége mesélt el Crab Robinsonnak: Isten odatámasztotta homlokát az ablakhoz. Látott ezenkívül egy fát, melyen angyalok fészkeltek, és egy ízben találkozott a mezőn Eliézer prófétával; de amikor ezt otthon elmondta, anyja nagyon megverte, és víziói hosszú időre megszűntek.

Az ártatlanság dalai megjelenésének évében (1789-ben) kinyomtatja két első „profetikus" könyvét, a The Book of Thelt és a The Book of Tirielt. Hosszú, rím nélküli, teljesen „modern", szabad sorokban mitikus alakok vonulnak fel előttünk egy nem létező mitológiából. Nevük úgy hangzik, mintha valami apokrif bibliából bújtak volna elő (Tiriel, Ijim, Har), de időnként görögös nevet vesznek fel (Heuxos, Theotormon, Enitharmion), és időnként az ossziáni kelta csengés romantikája jár velük (Mnetha, Leutha stb.). A történés valami miltoni ősvilág mérhetetlen szikláin, dzsungeljeiben, sötét tengerein játszódik le, ha ugyan történésnek lehet nevezni ezeket a furcsa és sztereotip, allegóriával teljes aktusokat; az alakok gnosztikus-újplatonikus módon emanálódnak egymásból, megláncolják egymást, feldarabolják egymást, kiszabadulnak, vérfertőzést követnek el, világtüzeket gyújtanak és átkozódnak. A teremtésmítoszok világa ez, és a blake-i mitológia feltűnő hasonlatosságot mutat ősi rendszerekkel, melyeket Blake sohasem ismerhetett. A látnok visszaelmélyült a lélek ősibb rétegeibe, ahonnan valaha az asztrális mondák kiszakadtak.

A korábbi profetikus könyvek (The Daughters of Albion, America, The Song of Los, Ahania, The Song of Urizen stb.) mély, hasonlíthatatlan költőiséget árasztanak a képek miriádjai között, plaszticitásuk és különös ritmikájuk akkor is magával ragadja az embert, ha egy betűt sem ért allegorikus tartalmukból. De a későbbi, monumentális terjedelmű próféciák: Vala (vagy The Four Zoas), Jerusalem és Milton, egyes megdöbbentő filozófiai mélységű helyeket nem számítva, ritmustalanok, absztraktok és élvezhetetlenek.

Blake kozmikus és misztikus látásmódja már Az ártatlanság jövendöléseiben is magával ragadó, lássuk ennek kezdő sorait:

Egy porszem világot jelent

S egy szál vadvirág az eget,

Fogd föl tenyeredben a végtelent

S egy percben élj évezredet.

Lázadó evangéliuma a Menny és Pokol házassága (Marriage of Heaven and Hell, 1790-93), amelyet a viktoriánus korszak egyik igen kiváló költője, Algernon Charles Swinburne (1837–1909) Blake legnagyobb művének tart a benne megnyilatkozó gondolkodás ereje és ragyogása, az összhang és a humor miatt. Blake korai, lázadó hangja itt szólal meg legerőteljesebben, legvilágosabban. Elveti Francis Bacont, Newtont és John Locke-ot, tehát az empirikus filozófiát egészében, s időben megelőzve Georg Wilhelm Friedrich Hegelt az ellentétek harcában ismeri fel minden fejlődés forrását. Blake a szellemi lét egész dühével harcol az Energiából fakadó Gyönyör nevében, a Sátán pártján az emberi létet megnyomorító racionalista angyalok hideg bölcsessége és puritán, képmutató erkölcstana ellen. Blake lázadó sátánizmusa nyilván az angol ipari forradalom és a francia forradalom ellentmondásaiból születtek. Szubjektív jellegű a két könyvből álló Milton (1804-1808), mely saját megvilágosodásának története, mintegy helyreigazítja nagy elődjét, Miltont, rámutat Milton teológiai hagyománytiszteletéből fakadó tévedéseire. Blake hangsúlyozza a nő szerepét, a szerelem szentségét, amely nem az álszent polgári házasságokban köttetik. Jézus valódi tanításait hangsúlyozza, az önfeláldozás eszményét mint vallási és esztétikai eszményt és a bűnök bocsánatát mint az emberi és a költői azonosulás előfeltételét. Számos illusztrációt is készít Milton eposzainak tanulmányozása kapcsán. S mindez mintegy előlegezi legnagyobb alkotását, a Jeruzsálemet (1804-1820), objektív látomását a mindenségben ható erőkről.

Blake rendkívül erőteljes szabadságvágya e korban csak miszticizmus formájában végiggondolható és kifejezhető - ne felejtsük el, hogy a szabad gondolkodást soha nem korlátozták annyira Nagy-Britanniában, mint azokban az évtizedekben, amikor Blake alkotói ereje teljében volt. Az adott történelmi körülmények közepette - az ipari forradalom miatt kezdődő társadalmi feszültségek, az amerikai függetlenségi háború, a francia forradalom politikai és ideológiai hagyományokat romboló szelleme, később a háborús feszültségek, Nagy-Britannia szinte elszigetelődése az európai kontinenstől - az angol kormány minden ellenzéki megnyilvánulásra szélsőséges korlátozó intézkedésekkel válaszolt. Blake Jeruzsálem c. eposza ezen körülmények közt miszticista eszközökkel, az által fejezi ki a szabadságvágyat, hogy megvizsgálja az emberiség történetét az ősi, paradicsomi egységből való kiválástól, majd szétválástól az egységbe való visszatérésig. Az eposz végkicsengése abszolút optimista, hiszen tükröződik benne a szerzőnek az a meggyőződése, hogy hosszú kitérők után az emberiség ismét az ősi egységben él majd együtt.

1804-ben Felphamből visszaköltözött Londonba, hol egy Varley nevű spiritiszta vette pártfogásába, abban a reményben, hogy a vizionárius megidézi majd neki a holtak szellemét. Blake csakugyan szolgálatkésznek bizonyult: kívánatra lerajzolta a halott angol uralkodókat, amint megjelentek előtte, asztala mellé ültek és tolakodtak, hogy melyiküket rajzolja először. Lerajzolta az Embert, Aki A Piramisokat Építette és a Bolha Szellemét is, mégpedig két példányban: egyszer csukott szájjal és egyszer, miután rajzolás közben kinyitotta a száját, és kilátszottak hosszú, hegyes fogai. De mindezeket a szellemeket csak Blake látta egymaga, és Varley nem volt megelégedve a dologgal...

Blake legrosszabb évei következnek most, 1810-1817. Az életrajzírók semmiféle jövedelmi forrást, semmi mecénást nem tudnak kimutatni. Ez a hallgatás megerősíteni látszik Keynes feltevését, mely a Revue Brittanique egy cikkén alapul: hogy Blake ezt az időt az őrültekházában töltötte. Ez alatt az idő alatt már nem írt, utolsó profetikus művét, a Miltont 1810-ben fejezte be. Ekkor már ráeszmélt arra, hogy nem szükséges leírni semmit - valami sajátos belső közlési módot talált ki, melynek segítségével műveit, amint megszülettek, közvetlenül átadta hűséges olvasóinak, az angyaloknak. Saját bevallása szerint írt „hat vagy hét eposzt, oly hosszút, mint Homéroszéi, és húsz tragédiát, oly hosszút, mint a Macbeth", melyek a mennyországban nagy sikert arattak, és az angyalok állandó olvasmányát képezik. „Sokkal híresebb vagyok a mennyországban műveimért, mondja, mint amennyire csak fel is tudom fogni. Agyamban dolgozószobák és termek vannak tele régi képekkel és könyvekkel, melyeket az öröklétben írtam és festettem, halandó életem előtt, és ezeket a műveket arkangyalok élvezik és tanulmányozzák. Miért aggódjam tehát a halandó pénz és hír miatt?"

Utolsó tíz esztendejét békésen töltötte el Londonban, a pihenő próféta attitűdjében, körülvéve fiatal tanítványokkal és érdeklődőkkel. Kortársai őrültnek tartották; főképp Leigh Hunt hangoztatta ezt, aki megírta, hogy egy ízben, mikor együtt sétáltak, Blake hirtelen lekapta a kalapját; „kinek köszön?" — kérdezte Leigh Hunt; „semmi felelte Blake -, csak Szent Pál apostol repült éppen erre". De a halála olyan volt, mint egy szenté, mint egy szent művészé; halálos ágyán még lerajzolta feleségét, és maga szerzette himnuszokat énekelve szenderedett el.

Blake saját verseihez maga szerezte a dallamokat, és énekelte is őket.

Blake lírájához és miszticizmusához, Dante, Milton, Swedenborg és a Biblia szövegéhez kapcsolódó grafikai és festészeti alkotásai a romantikus jegyek mellett megdöbbentő erővel mutatnak előre a szimbolizmus, az expresszionizmus, a szürrealizmus, de akár a mai modern festészet irányaiba. Ebből adódik 20. és 21. századi felfedezése és népszerűsége.

Források:

Wikipédia: >>>

Literatura.hu: >>>