11. vigília

Tizenegyedik vigília

Paulmann segédtanító bosszúsága a családjában kitört bolondság miatt - Heerbrand irattárosból udvari tanácsos lesz és kemény fagy idején cipőben és selyemharisnyában járkál - Veronika vallomásai - Eljegyzés a gőzölgő leveses tál mellett

- De mondja csak, kedves irattáros úr, hogyan szállhatott tegnap este annyira a fejünkbe az az átkozott puncs, hogyan sugallhatott nekünk mindenféle ostobaságot.

Így szólott másnap reggel Paulmann segédtanító, mikor belépett a szobába, ahol még szanaszét hevertek a törött cserepek, és a középen, alkatrészeire bomolva, úszkált a puncsban a szerencsétlen paróka. Amikor Anselmus diák kirohant az ajtón, Paulmann segédtanító és Heerbrand irattáros ide-oda támolyogtak és imbolyogtak a szobában, ordítoztak, mint a megszállottak és fejjel egymásnak rohantak, amíg Fränzchen nagy fáradsággal ágyba nem fektette szédelgő apját és az irattáros kimerülten le nem roskadt a pamlagra, amelyet Veronika a hálószobába menekülve elhagyott. Heerbrand irattáros a feje köré csavarta kék zsebkendőjét, holtsápadt volt és búskomor, s így nyögdécselt:

- Ó, tisztelt segédtanító úr, nem a puncs a hibás, amelyet Veronika kisasszony pompásan készített el, nem! Hanem csakis az átkozott diák a bűnös minden szörnyűségben. Hát nem veszi észre, hogy ő már régen "mente captus"*? Avagy ön talán nem tudja, hogy az őrültség ragályos? Egy bolond százat csinál; bocsásson meg, ez régi közmondás; az ember, kiváltképpen, ha ivott egy pohárkával, könnyen bolondságba esik, akaratlanul is utánozva mindazt, amit bolond társa előjátszik. Elhiszi-e nekem, segédtanító uram, hogy még most is valósággal szédülök, ha a szürke papagájra gondolok.

- Ugyan! - szólt közbe a segédtanító. - Mókák!... Hiszen az a levéltáros öreg kis famulusa volt, aki nagy szürke köpenyt öltött magára és Anselmus diákot kereste.

- Lehetséges - jegyezte meg Heerbrand irattáros -, de meg kell vallanom, hogy gyalázatosan érzem magam; egész éjszaka olyan furcsa orgonálást és fütyülést hallottam...

- Az én voltam - szólt a segédtanító -, mert erősen hortyogok.

- Lehet - folytatta az irattáros -, de segédtanító barátom, tegnap este nem ok nélkül gondolkodtam arról, hogy némi vidámságot szerezzek... de ez az Anselmus mindent elrontott. Ön nem tudja... ó, segédtanító barátom... - Heerbrand irattáros felugrott, letépte fejéről a kendőt, megölelte a segédtanítót, forrón kezet szorított vele, és még egyszer szívet tépően kiáltotta: - Segédtanító barátom, ó! Segédtanító barátom! - s megragadva kalapját és botját, elrohant.

"Ez az Anselmus be ne lépjen többé a házamba - szólt magában Paulmann segédtanító -, mert most már tisztán látom, hogy megátalkodott őrültségével még a legderekabb embereket is megfosztja szerény kis eszüktől; most már az irattáros is kész préda... én eddig még tartottam magam, de az ördög, aki tegnap este a mámorban már kopogtatott, a végén még betelepszik ide, és itt űzi kisded játékait. Tehát: apage satanas!* A pokolba Anselmus diákkal!"

Veronika szörnyen búslakodott, egyetlen szót sem szólt, csak néha furcsán elmosolyodott, és a magányt kereste.

- Az ő bánata is Anselmus lelkén szárad - mondta ingerülten a segédtanító -, de jó, hogy most már egyáltalán nem mutatkozik, tudom, hogy fél tőlem ez az Anselmus, azért is nem jön ide.

Ez utóbbit Paulmann segédtanító fennhangon mondta, mire az éppen jelenlevő Veronika szeméből kibuggyantak a könnyek, és így sóhajtott:

- Ó, hát hogyan is jöhetne ide Anselmus? Hiszen már régen be van zárva az üvegpalackba!

- Mi? Hogyan? - kiáltotta Paulmann segédtanító. - Istenem, Istenem, ő is félrebeszél, akár az irattáros, nemsokára ki is tör rajta. Ó, te átkozott, te fertelmes Anselmus.

Nyomban elszaladt Eckstein doktorért. Az orvos mosolygott és ismét csak azt mondta: "Ejnye, ejnye!" De ezúttal nem írt föl semmit, hanem ahhoz a kevéshez, amit mondott, távozóban még ezt fűzte hozzá: "Idegesség!... Majd magától rendbe jön... levegőre kell vinni... sétakocsikázni... szórakozni... színházba. Nézze meg A vasárnapi gyerek-et vagy a Prágai testvérek-et*... majd rendbe jön..."

"A doktor ritkán ilyen beszédes - gondolta Paulmann segédtanító -, valósággal bőbeszédű!"

Elmúlt jó néhány nap, hét és hónap, Anselmus eltűnt, de Heerbrand irattáros sem mutatkozott egészen február negyedikéig, amikor is új, divatos, finom szövetből készült öltönyben, cipőben és selyemharisnyában, s fittyet hányva a fagynak - egy nagy élővirágcsokorral, pontosan déli tizenkét órakor belépett Paulmann szobájába; a segédtanító elcsodálkozott kiöltözködött barátján. Heerbrand irattáros ünnepélyesen odalépett Paulmann segédtanítóhoz, finom illedelmességgel megölelte, s azután így szólt:

- Ma, az ön kedves, tisztelt leánya, Veronika kisasszony neve napján immár nyíltan ki akarok mondani mindent, ami már régóta nyomja a szívemet! Akkor, azon a szerencsétlen estén, amikor köpenyem zsebében elhoztam a vészhozó puncs hozzávalóit, az volt a szándékom, hogy egy örvendetes hírt közlök önnel és vidáman ünnepeljük a boldog napot, ugyanis már akkor értesültem róla, hogy kineveztek udvari tanácsossá; eme rangemelkedésről most már megkaptam "cum nomine et sigillo principis"* iratot, s itt hordom a zsebemben.

- Ó, ó, irattáros... akarom mondani, Heerbrand udvari tanácsos úr - dadogta Paulmann segédtanító.

- De csupán ön, segédtanító úr - folytatta az immár udvari tanácsossá kinevezett Heerbrand -, csupán ön teheti teljessé boldogságomat. Titokban már régóta szeretem Veronika kisasszonyt, és dicsekedhetek néhány barátságos pillantásával, amelyet rám vetett, és amely világosan megmutatta, hogy nem idegenkedik tőlem. Egy szó mint száz, tisztelt segédtanító úr, én, Heerbrand udvari tanácsos megkérem tisztelt leánya, Veronika kisasszony kezét, és... ha nincs ellene kifogása... szeretném mielőbb feleségül venni.

Paulmann segédtanító elcsodálkozva összecsapta kezét és így szólt:

- Ej, ej, irattár... akarom mondani, udvari tanácsos úr, ki gondolta volna ezt?! Nos, ha Veronika valóban szereti önt, én a magam részéről nem vagyok ellene; talán jelenlegi búskomorsága sem egyéb, mint az ön iránt érzett titkolt szerelme, tisztelt udvari tanácsos úr, hiszen ismerjük az ilyen színészkedést.

Ebben a pillanatban belépett Veronika, sápadt és zavart volt, mint mostanában mindig.

Heerbrand udvari tanácsos odalépett hozzá, válogatott szavakkal megemlítette névnapját és átnyújtotta neki az illatos virágcsokrot meg egy kis csomagot; amikor Veronika kibontotta, egy pár szép, fényes fülbevaló ragyogott feléje. Röpke pír színesítette a leány arcát, szeme élénkebben csillogott és így kiáltott:

- Istenem, hiszen ez ugyanaz a fülbevaló, amelyet már hetekkel ezelőtt viseltem, és nagy gyönyörűséget szerzett nekem.

- Hogyan lehetséges ez? - kérdezte kissé megütközve Heerbrand udvari tanácsos. - Hiszen ezt az ékszert mindössze egy órával ezelőtt vásároltam a Schlossgasséban hitvány pénzért.

Veronika azonban már nem hallotta a kérdést, hanem ott állt a tükör előtt, hogy megszemlélje, hogyan illik neki az ékszer, miután már fülecskéjébe akasztotta. Paulmann segédtanító most méltóságteljes arckifejezéssel és komoly hangon a lány tudomására hozta Heerbrand barátja rangemelkedését és ajánlatát. Veronika átható tekintetet vetett az udvari tanácsosra és így szólt:

- Már régóta tudom, hogy ön nőül akar venni engem. Nos, legyen! Önnek ígérem szívemet és kezemet... de meg kell önnek... önöknek kettőjüknek, nevezetesen apámnak és vőlegényemnek... meg kell vallanom egyet-mást, ami lelkemet nyomja... most rögtön, még ha közben ki is hűl a leves, mint látom, Fränzchen már asztalra is tette.

Meg sem várta az udvari tanácsos vagy a segédtanító válaszát, amely nyilván éppen a nyelvükön volt, és így folytatta:

- Elhiheti nekem, jóságos atyám, hogy igazán, szívből szerettem Anselmust, és amikor Heerbrand irattáros, aki most már maga lett udvari tanácsos, biztosított, hogy Anselmus könnyen viheti ilyesmire, elhatároztam, hogy csak ő lesz a férjem és senki más. Ekkor azonban úgy látszott, hogy idegen, ellenséges lények el akarják szakítani tőlem, és az öreg Lieséhez folyamodtam, egykori dajkámhoz, aki most javasasszony és nagy varázslónő. Ő megígérte, hogy segítségemre lesz és teljesen a kezemre adja Anselmust. A napéjegyenlőség éjszakáján, éjfélkor elmentünk a keresztútra, ő felidézte a pokol szellemeit és a fekete kandúr segítségével létrehoztunk egy kis fémtükröt, gondolataimat Anselmusra irányítva csak bele keltett pillantanom ahhoz, hogy lelkén és gondolatain uralkodjam. De most már szívből sajnálom, hogy mindezt megtettem, s megtagadok minden sátáni bűbájosságot. A szalamandra legyőzte az öregasszonyt, hallottam jajveszékelését, de nem volt segítség, és marharépa alakjában felfalta a papagáj; ekkor metsző csengéssel eltört az én fémtükröm is. - Veronika előhozta az eltört fémtükör két darabját és egy hajfürtöt varródobozából, majd mindezt átnyújtotta Heerbrand udvari tanácsosnak és így folytatta: - Íme, vegye át ezt, szeretett udvari tanácsos úr, a tükör darabjait ma éjjel tizenkettőkor, az Elba hídjáról, mégpedig onnan, ahol a kereszt áll, dobja be a folyóba, ott nincs befagyva, a hajfürtöt azonban őrizze meg hűséges keblén. Még egyszer megtagadok minden sátáni bűbájosságot és szívből kívánom Anselmusnak, hogy boldog legyen, ha immár feleségül veszi a zöld kígyót, aki sokkal szebb és gazdagabb, mint én vagyok. Önt, szeretett udvari tanácsosom, úgy fogom szeretni és tisztelni, mint derék feleséghez illik.

- Istenem! Istenem! - kiáltott fájdalmasan a segédtanító. - Ez a lány őrült, őrült... sohasem lehet belőle udvari tanácsosné... őrült.

- Szó sincs róla - szólt Heerbrand udvari tanácsos -, jól tudom, hogy Veronika kisasszony bizonyos vonzalmat érzett a hóbortos Anselmus iránt, és lehetséges, hogy bizonyos túlfeszített idegállapotában ahhoz a javasasszonyhoz fordult, aki nyilván nem más, mint a Seetor közelében lakó kártyavető- és kávéfőzőnő... egyszóval az öreg Räuerin asszony. Az sem tagadható továbbá, hogy vannak mindenféle titokzatos bűbájosságok, amelyek nagyon rossz hatással lehetnek az emberre, régi írók műveiben olvashatunk ilyesmiről, de amit Veronika kisasszony a szalamandra győzelméről, és Anselmus kapcsolatáról beszélt a zöld kígyóval, az nyilván csak költői allegória... hasonlatos valamilyen költeményhez, amelyben az Anselmustól való teljes elszakadását beszéli el.

- Tartsa, aminek tetszik, kedves udvari tanácsosom - szólt közbe Veronika -, akárcsak együgyű álomnak.

- Korántsem - válaszolta Heerbrand udvari tanácsos -, hiszen jól tudom, hogy Anselmust is titkos hatalmak tartják fogva s mindenféle esztelen cselekedetre ingerlik és hajszolják.

Paulmann segédtanító nem tudta tovább fékezni magát és kitört:

- Megálljatok, az Isten szerelmére, álljatok meg! Talán megint becsíptünk az átkozott puncstól, vagy Anselmus tébolya hat ránk? Micsoda dolgokat fecseg itt összevissza, udvari tanácsos úr? Hinni szeretném, hogy a szerelem az, ami lidércesen kísért agyatokban, de ez majd a házasságban hamarosan rendbe jön, mert különben aggódnék, hogy ön, igen tisztelt udvari tanácsos úr, szintén a téboly martalékává lett, és aggódnék, hogy az utódok esetleg öröklik a szülők betegségét. Nos, atyai áldásomat adom az örvendetes jegyváltáshoz, és megengedem, hogy mint vőlegény és menyasszony, megcsókoljátok egymást.

Ez nyomban meg is történt, és mielőtt még a feltálalt leves kihűlt, megtörtént az ünnepélyes eljegyzés is. Néhány hét múlva Heerbrand udvari tanácsosné, miként még korábban képzeletében látta magát, valóban a Neumarkt egyik szép házának erkélyén ült és mosolyogva nézett le a gavallérokra, akik arra haladtukban és lornyonjukon át feltekintve így szóltak:

- Igazán isteni asszony Heerbrand udvari tanácsosné.

Elfte Vigilie.

Des Konrektors Paulmann Unwille über die in seiner Familie ausgebrochene Tollheit. — Wie der Registrator Heerbrand Hofrat worden und im stärksten Froste in Schuhen und seidenen Strümpfen einherging. — Veronika's Geständnisse. — Verlobung bei der dampfenden Suppenschüssel.

Aber sagen Sie mir nur, wertester Registrator, wie uns gestern der vermaledeite Punsch so in den Kopf steigen und zu allerlei Allotriis treiben konnte?« — Dies sprach der Konrektor Paulmann, indem er am andern Morgen in das Zimmer trat, das noch voll zerbrochener Scherben lag und in dessen Mitte die unglückliche Perücke in ihre ursprünglichen Bestandteile aufgelöst im Punsche umherschwamm. Als der Student Anselmus zur Tür hinausgerannt war, kreuzten und wackelten der Konrektor Paulmann und der Registrator Heerbrand durch das Zimmer, schreiend wie Besessene und mit den Köpfen aneinander rennend, bis Fränzchen den schwindligen Papa mit vieler Mühe ins Bett brachte und der Registrator in höchster Ermattung aufs Sofa sank, welches Veronika, ins Schlafzimmer flüchtend, verlassen. Der Registrator Heerbrand hatte sein blaues Schnupftuch um den Kopf gewickelt, sah ganz blaß und melancholisch aus und stöhnte: »Ach, werter Konrektor, nicht der Punsch, den Mamsell Veronika köstlich bereitet, nein! — sondern lediglich der verdammte Student ist an all' dem Unwesen schuld. Merken Sie denn nicht, daß er schon längst mente captus ist? Aber wissen Sie denn nicht auch, daß der Wahnsinn ansteckt? — Ein Narr macht viele; verzeihen Sie, dies ist ein altes Sprichwort; vorzüglich, wenn man ein Gläschen getrunken, da gerät man leicht in die Tollheit und manövriert unwillkürlich nach und bricht aus in die Exercitia, die der verrückte Flügelmann vormacht. Glauben Sie denn, Konrektor, daß mir noch ganz schwindlig ist, wenn ich an den grauen Papagei denke?« — »Ach was,« fiel der Konrektor ein, »Possen! — es war ja der alte kleine Famulus des Archivarii, der einen grauen Mantel umgenommen und den Studenten Anselmus suchte.« — »Es kann sein,« versetzte der Registrator Heerbrand, »aber ich muß gestehen, daß mir ganz miserabel zu Mute ist; die ganze Nacht über hat es so wunderlich georgelt und gepfiffen.« — »Das war ich«, erwiderte der Konrektor, »denn ich schnarche stark.« — »Nun, mag das sein,« fuhr der Registrator fort, »aber Konrektor, Konrektor! — nicht ohne Ursache hatte ich gestern dafür gesorgt, uns einige Fröhlichkeit zu bereiten — aber der Anselmus hat mir alles verdorben. — Sie wissen nicht — o Konrektor, Konrektor!« — Der Registrator Heerbrand sprang auf, riß das Tuch vom Kopfe, umarmte den Konrektor, drückte ihm feurig die Hand, rief noch einmal ganz herzbrechend: »O Konrektor, Konrektor!« und rannte Hut und Stock ergreifend schnell von dannen. »Der Anselmus soll mir nicht mehr über die Schwelle,« sprach der Konrektor Paulmann zu sich selbst, »denn ich sehe nun wohl, daß er mit seinem verstockten innern Wahnsinn die besten Leute um ihr bißchen Vernunft bringt; der Registrator ist nun auch geliefert — ich habe mich bisher noch gehalten, aber der Teufel, der gestern im Rausch stark anklopfte, könnte doch wohl am Ende einbrechen und sein Spiel treiben. — Also apage Satanas! — fort mit dem Anselmus!« — Veronika war ganz tiefsinnig geworden, sie sprach kein Wort, lächelte nur zuweilen ganz seltsam und war am liebsten allein. »Die hat Anselmus auch auf der Seele«, sagte der Konrektor voller Bosheit, »aber es ist gut, daß er sich garnicht sehen läßt, ich weiß, daß er sich vor mir fürchtet — der Anselmus, deshalb kommt er garnicht her.« Das Letzte sprach der Konrektor Paulmann ganz laut, da stürzten der Veronika, die eben gegenwärtig, die Tränen aus den Augen und sie seufzte: »Ach, kann denn der Anselmus herkommen? Der ist ja schon längst in die gläserne Flasche eingesperrt.« — »Wie? was?« rief der Konrektor Paulmann. »Ach Gott — ach Gott, auch sie faselt schon wie der Registrator, es wird bald zum Ausbruch kommen. — Ach du verdammter abscheulicher Anselmus!« — Er rannte gleich fort zum Doktor Eckstein, der lächelte und sagte wieder: »Ei, ei!« — Er verschrieb aber nichts, sondern setzte dem wenigen, was er geäußert, noch weggehend hinzu: »Nervenzufälle! — wird sich geben von selbst — in die Luft führen — spazieren fahren — sich zerstreuen — Theater — Sonntagskind — Schwestern von Prag — wird sich geben!« — »So beredt war der Doktor selten,« dachte der Konrektor Paulmann, »ordentlich geschwätzig.« — Mehrere Tage und Wochen und Monate waren vergangen, der Anselmus war verschwunden, aber auch der Registrator Heerbrand ließ sich nicht sehen, bis am vierten Februar, da trat er in einem neuen modernen Kleide vom besten Tuch, in Schuhen und seidenen Strümpfen, des starken Frostes unerachtet, einen großen Strauß lebendiger Blumen in der Hand, mittags Punkt zwölf Uhr in das Zimmer des Konrektors Paulmann, der nicht wenig über seinen geputzten Freund erstaunte. Feierlich schritt der Registrator Heerbrand auf den Konrektor los, umarmte ihn mit feinem Anstande und sprach dann: »Heute an dem Namenstage Ihrer lieben verehrten Mamsell Tochter Veronika will ich denn nun alles gerade heraussagen, was mir längst auf dem Herzen gelegen! Damals, an dem unglücklichen Abend, als ich die Ingredienzien zu dem verderblichen Punsch in der Tasche meines Matins herbeitrug, hatte ich es im Sinn, eine freudige Nachricht Ihnen mitzuteilen und den glückseligen Tag in Fröhlichkeit zu feiern; schon damals hatte ich es erfahren, daß ich Hofrat geworden, über welche Standeserhöhung ich jetzt das Patent cum nomine et sigillo principis erhalten und in der Tasche trage.« — »Ach, ach! Herr Registr — Herr Hofrat Heerbrand, wollte ich sagen,« stammelte der Konrektor. — »Aber Sie, verehrter Konrektor,« fuhr der nunmehrige Hofrat Heerbrand fort: »Sie können erst mein Glück vollenden. Schon längst habe ich die Mamsell Veronika im Stillen geliebt und kann mich manches freundlichen Blickes rühmen, den sie mir zugeworfen und der mir deutlich gezeigt, daß sie mir wohl nicht abhold sein dürfte. Kurz, verehrter Konrektor! — ich, der Hofrat Heerbrand, bitte um die Hand Ihrer liebenswürdigen Demoiselle Tochter Veronika, die ich, haben Sie nichts dagegen, in kurzer Zeit heimzuführen gedenke.« — Der Konrektor Paulmann schlug voll Verwunderung die Hände zusammen und rief: »Ei — Ei — Ei — Herr Registr — Herr Hofrat wollte ich sagen, wer hätte das gedacht! — Nun, wenn Veronika Sie in der Tat liebt, ich meines Teils habe nichts dagegen; vielleicht ist auch ihre jetzige Schwermut nur eine versteckte Verliebtheit in Sie, verehrter Hofrat; man kennt ja die Possen.« — In dem Augenblick trat Veronika herein, blaß und verstört, wie sie jetzt gewöhnlich war. Da schritt der Hofrat Heerbrand auf sie zu, erwähnte in wohlgesetzter Rede ihres Namenstages und überreichte ihr den duftenden Blumenstrauß nebst einem kleinen Päckchen, aus dem ihr, als sie es öffnete, ein paar glänzende Ohrgehänge entgegenstrahlten. Eine schnelle fliegende Röte färbte ihre Wangen, die Augen blitzten lebhafter und sie rief: »Ei, mein Gott! Das sind ja dieselben Ohrgehänge, die ich schon vor mehreren Wochen trug und mich daran ergötzte!« — »Wie ist denn das möglich?« fiel der Hofrat Heerbrand etwas bestürzt und empfindlich ein, »da ich dieses Geschmeide erst seit einer Stunde in der Schloßgasse für schmähliches Geld erkauft?« — Aber die Veronika hörte nicht darauf, sondern stand schon vor dem Spiegel, um die Wirkung des Geschmeides, das sie bereits in die kleinen Öhrchen gehängt, zu erforschen. Der Konrektor Paulmann eröffnete ihr mit gravitätischer Miene und mit ernstem Ton die Standeserhöhung Freund Heerbrands und seinen Antrag. Veronika schaute den Hofrat mit durchdringendem Blick an und sprach: »Das wußte ich längst, daß Sie mich heiraten wollten. — Nun es sei! — ich verspreche Ihnen Herz und Hand, aber ich muß Ihnen nur gleich — Ihnen Beiden nämlich, dem Vater und dem Bräutigam, manches entdecken, was mir recht schwer in Sinn und Gedanken liegt — jetzt gleich, und sollte darüber die Suppe kalt werden, die, wie ich sehe, Fränzchen soeben auf den Tisch setzt.« Ohne des Konrektors und des Hofrats Antwort abzuwarten, unerachtet ihnen sichtlich die Worte auf den Lippen schwebten, fuhr Veronika fort: »Sie können es mir glauben, bester Vater, daß ich den Anselmus recht von Herzen liebte und als der Registrator Heerbrand, der nunmehr selbst Hofrat geworden, versicherte, der Anselmus könne es wohl zu so etwas bringen, beschloß ich, er und kein anderer solle mein Mann werden. Da schien es aber, als wenn fremde feindliche Wesen ihn mir entreißen wollten und ich nahm meine Zuflucht zu der alten Lise, die ehemals meine Wärterin war und jetzt eine weise Frau, eine große Zauberin ist. Die versprach mir zu helfen und den Anselmus mir ganz in die Hände zu liefern. Wir gingen Mitternachts in der Tag- und Nachtgleiche auf den Kreuzweg, sie beschwor die höllischen Geister und mit Hilfe des schwarzen Katers brachten wir einen kleinen Metallspiegel zu Stande, in den ich, meine Gedanken auf den Anselmus richtend, nur blicken durfte, um ihn ganz in Sinn und Gedanken zu beherrschen. — Aber ich bereue jetzt herzlich das alles getan zu haben, ich schwöre allen Satanskünsten ab. Der Salamander hat über die Alte gesiegt, ich hörte ihr Jammergeschrei, aber es war keine Hilfe möglich, sowie sie als Runkelrübe vom Papagei verzehrt worden, zerbrach mit schneidendem Klange mein Metallspiegel.« Veronika holte die beiden Stücke des zerbrochenen Spiegels und eine Locke aus dem Nähkästchen und beides dem Hofrat Heerbrand hinreichend, fuhr sie fort: »Hier nehmen Sie, geliebter Hofrat, die Stücke des Spiegels, werfen Sie sie heute Nacht um zwölf Uhr von der Elbbrücke, und zwar von da wo das Kreuz steht, hinab in den Strom, der dort nicht zugefroren, die Locke aber bewahren Sie auf treuer Brust. Ich schwöre nochmals allen Satanskünsten ab und gönne dem Anselmus herzlich sein Glück, da er nunmehr mit der grünen Schlange verbunden, die viel schöner und reicher ist als ich. Ich will Sie, geliebter Hofrat, als eine rechtschaffene Frau lieben und verehren!« — »Ach Gott! — ach Gott!« rief der Konrektor Paulmann voller Schmerz, »sie ist wahnsinnig, sie ist wahnsinnig — sie kann nimmermehr Frau Hofrätin werden — sie ist wahnsinnig!« — »Mit nichten,« fiel der Hofrat Heerbrand ein, »ich weiß wohl, daß Mamsell Veronika eine Neigung für den vertrackten Anselmus gehegt, und es mag sein, daß sie vielleicht in einer gewissen Überspannung sich an die weise Frau gewendet, die, wie ich merke, wohl niemand anders sein kann als die Kartenlegerin und Kaffeegießerin vor dem Seetore, kurz, die alte Rauerin. Nun ist auch nicht zu leugnen, daß es wirklich wohl geheime Künste gibt, die auf den Menschen nur gar zu sehr ihren feindlichen Einfluß äußern, man liest schon davon in den Alten; was aber Mamsell Veronika von dem Sieg des Salamanders und von der Verbindung des Anselmus mit der grünen Schlange gesprochen, ist wohl nur eine poetische Allegorie — gleichsam ein Gedicht, worin sie den gänzlichen Abschied von dem Studenten besungen.« — »Halten Sie das wofür Sie wollen, bester Hofrat!« fiel Veronika ein, »vielleicht für einen recht albernen Traum.« — »Keineswegs tue ich das,« versetzte der Hofrat Heerbrand, »denn ich weiß ja wohl, daß der Anselmus auch von geheimen Mächten befangen, die ihn zu allen möglichen tollen Streichen necken und treiben.« Länger konnte der Konrektor Paulmann nicht an sich halten, er brach los: »Halt, um Gottes willen, halt! Haben wir uns denn etwa wieder übernommen im verdammten Punsch, oder wirkt des Anselmi Wahnsinn auf uns? Herr Hofrat, was sprechen Sie denn auch wieder für Zeug? — Ich will indessen glauben, daß es die Liebe ist, die Euch in dem Gehirn spukt; das gibt sich aber bald in der Ehe, sonst wäre mir bange, daß auch Sie in einigen Wahnsinn verfallen, verehrungswürdiger Hofrat und würde dann Sorge tragen wegen der Deszendenz, die das malum der Eltern vererben könnte. — Nun, ich gebe meinen väterlichen Segen zu der fröhlichen Verbindung und erlaube, daß Ihr Euch als Braut und Bräutigam küsset.« Dies geschah sofort und es war, noch ehe die aufgetragene Suppe kalt geworden, die förmliche Verlobung geschlossen. Wenige Wochen nachher saß die Frau Hofrätin Heerbrand wirklich, wie sie sich schon früher im Geiste erblickt, in dem Erker eines schönen Hauses auf dem Neumarkt und schaute lächelnd auf die Elegants hinab, die vorübergehend und hinauflorgnettierend sprachen: »Es ist doch eine göttliche Frau, die Hofrätin Heerbrand!« — —