Vágtató betyár
Alkonyat
Az ifjú Lotz festői indulása a népéletképhez fűződik: bujdosó, vágtató betyárok nyomába szegődik, alföldi alkonyok idején a szelíd furulyaszó, a pásztorok, halászok élete érdekli, ismétlődő témájaként - a vihar a pusztán. Így van a Vágtató betyár c. festményén is, szélfútta nádas, felröppenő gólya, távoli kútágas, száguldó szegénylegény. De ez a festőnemzedék - a szabadságharc tanúi - nem is szólhatott volna másképp az Alföldről, a pusztáról. E képen még nem a későbbi virtuóz festő készsége vezérli az ecsetet, mert olykor suta, többnyire hevesen érzékeltetett formák követik indulatának parancsát, de a lovak ábrázolásában, rohanásuk, ágaskodásuk drámai érzékeltetésével mintha a francia romantika nagyjának példája érvényesülne. A kép a magyar népéletkép-festészet romantikus ágát képviseli, azt, amelyből történeti festészetünk sarjadt ki. A táj hangulata, a távolban a fák mellett meghúzódó kis tanya, a természet pihenésre készülő csendje meghitté varázsolja Lotz másik alkotását, az Alkonyatot. A lenyugvó nap a felhők mögé bújva is bearanyozza az alföldi vízparti tájat, a fény érinti az előtérben álló juhászt, kutyáját, a nyájat, a kékesen csillogó víz tükrét.