A halott Ophelia (1851)

Közzététel dátuma: Dec 03, 2015 11:6:9 PM

Millais hanyatt fekve ábrázolja Opheliát, karja nyitott, szeme felfelé néz - a testtartást hagyományosan a szentek és mártírok ábrázolásával kapcsolják össze, de egyesek erotikusnak is találják.

A képen nagy szerepet kap az aprólékosan és élethűen megfestett háttér, a folyó és a folyópart növényeinek ábrázolása, amely hűen jeleníti meg a természeti környezet ciklusait: a növekedést és a halált. Bár a dráma szerint a cselekmény helyszíne Dánia, a festmény tipikusan angol tájat ábrázol. Millais a képet a Hogsmill folyó partján festette, Surrey grófságban, Tolworth-től nem messze; Millais egyik kutatója, Barbara Webb szerint egész pontosan a Six Acre Meadow nevű rét közelében, a Church Road mentén. Miközben ő az Ophelián dolgozott, a közelben kollégája, William Holman Hunt a Rossz pásztort festette.

Millais a folyóparton ábrázolt virágokat úgy választotta ki, hogy megfeleljenek Shakespeare leírásának Ophelia koszorújáról. A viktoriánus korban amúgy is nagy érdeklődést mutattak a "virágok nyelve" iránt, vagyis szimbolikus jelentőséget tulajdonítottak a különféle virágoknak. Az Ophelia koszorújából kivilágló vörös pipacs például - amely nem szerepel Shakespeare-nél - akkoriban az alvás, a halál szimbóluma volt, míg az árvácska a reménytelen szerelmet, a százszorszép az ártatlanságot, az ibolya a hűséget, a fűzfa az elfeledett szerelmet, a nefelejcs természetesen az emlékeket, a csalán pedig a fájdalmat jelképezte.

Egyes kritikusok megjegyezték, hogy a folyóparti növényzetben, Ophelia lába felett egy koponya látható, de semmilyen utalás nem maradt fenn Millais-től, hogy mi volt vele a szándéka. Hunt Rossz pásztorán viszont szinten szerepel egy koponya: egy döglött halálfejes lepke mintázatán.

A festményre eredetileg azt a vízipockot is odafestette Millais Ophelia mellé, amelyet egyik segítője fogott ki a folyóból. 1851 decemberében azonban megmutatta a félig kész képet Hunt rokonainak: "Hunt nagybátyja és nagynénje is eljött, és mindkettő örömteli módon megértette az ábrázolt dolgok jelentését, kivéve a pockot. A férfirokon előbb mezei, majd közönséges nyúlra tippelt, utána emlékezetem szerint kutya és macska is szóba került." Millais a kép végső változatában átfestette a pockot, bár annak egy vázlata ma is látható a kép felső sarkában (csak a keret eltakarja).

Millais két szakaszban festette meg az Opheliát: először a háttér, a tájkép készült el, ezt követően festette a képbe a nőalakot. Miután megtalálta a kedvének tetsző részt a Hogsmill folyó partján, alig kőhajításnyira onnan, ahol Hunt dolgozott saját képén, Millais öt hónapon keresztül heti hat napot és napi tizenegy órát töltött a helyszínen. Az itt eltöltött idő lehetővé tette számára, hogy igen részletesen és élethűen fesse meg a természeti környezetet, természetesen nem minden nehézség nélkül. 1851 novemberében az időjárás szelesre és hidegre fordult, ezért Millais építtetett magának egy kis szalmával borított, vadászleshez hasonló kunyhót. Szavai szerint Robinson Crusoe-nak érezte magát a kunyhóban üldögélve. Huntnak annyira megtetszett az ötlet, hogy ő is építtetett magának egy ugyanolyan menedéket.

Miután a tájkép részt befejezte, Millais visszavonult stúdiójába, hogy megfesse Opheliát. Modellnek az akkor tizenkilenc éves Elizabeth Siddalt kérte fel, a preraffaeliták múzsáját. Siddalnak teljesen felöltözve kellett belefeküdnie egy kád vízbe Millais londoni stúdiójában. A téli hideg miatt a festő olajlámpákat helyezett el a kád alatt, hogy a vizet melegen tartsa, de annyira belefeledkezett munkájába, hogy hagyta kialudni a lámpákat. Siddal a hideg vízben súlyosan megfázott, apja később ötven fontot követelt Millais-től az orvosi számlák fedezésére. Millais fia visszaemlékezéseiben feljegyezte, hogy Mr. Siddal végül ennél jóval kevesebbel beérte.

Az Opheliát 1852-ben mutatták be a londoni Királyi Akadémia kiállításán, de korántsem volt egyöntetűen kedvező a fogadtatása. Egy korabeli kritikus azt írta a The Times-ban, hogy "van valami furcsán perverz abban a képzeletben, amely Opheliát egy gazos árokban pácolja, és megfosztja a szerelmében csalódott leány halálát minden pátosztól és szépségtől". Maga John Ruskin, Millais pártfogója is, aki a kép technikáját tökéletesnek tartotta, felrótta Millaisnak döntését, hogy egy surrey-i tájba helyezze Opheliát: "Miért nem tudott tiszta természetet festeni, ehelyett az alávaló módon bekerített álparadicsom helyett?"

A 20. század kezdte értékelni a képet. 1906-ban Nacume Szószeki japán író egyik regényében pozitívan nyilatkozott róla; Japánban azóta isnagy népszerűségnek örvend a festmény, 1998-ban és 2008-ban is kiállították Tokióban. Egy 1936-os cikkében a szürrealista Salvador Dalí is dicsérte az Opheliát: "Hogy ne lenne Salvador Dalí elkápráztatva az angol preraffaeliták kirívó szürrealizmusától?! A preraffaelita festők sugárzóan szép nőket ábrázolnak, akik egyszerre a legkívánatosabbak és a legszörnyűbbek, akik valaha léteztek."

Az Opheliát alkotója 1851. december 10-én 300 guinea-ért adta el Henry Farrer műkereskedőnek. Farrer hamarosan továbbadta a képet B.G. Windusnak, a preraffaeliták lelkes gyűjtőjének, aki 1862-ben 748 guinea-ért értékesítette. 1894-ben Henry Tate a később róla elnevezett Tate Britain múzeumnak adományozta a festményt, jelenlegi értékét 30 millió fontra becsülik.

Forrás:

Wikipédia / Ofélia (festmény): >>>