Közzététel dátuma: Apr 25, 2016 9:38:29 AM
Szókészlet
Az eddigiek során sok szó esett a szókészlet hihetetlen méretű gyarapodásáról, amely a nyelvújítás kori nyelvészeknek, íróknak, fordítóknak, tudósoknak köszönhető. A tudatos nyelvfejlesztéssel párhuzamban azonban természetesen a hétköznapi nyelvhasználatban is keletkeztek új szavak; ám ezeknek csoportját igen nehéz elkülöníteni a nyelvújítás során teremtett, illetve felelevenített szavakétól. A korban jelentős mértékben megszaporodott hangutánzó és hangulatfestő szavak például éppúgy származhattak közvetlenül a népnyelvből, mint ahogy tudatos szógazdagítás eredményei is lehettek.
A jövevényszavak legtekintélyesebb része a németből származik - hiszen a század elején ez volt a művelt társasági élet nyelve, amit csak a reformkor vége felé kezdett felváltani a magyar -; a francia jövevényszavak és a nemzetközi vándorszavak is német közvetítéssel érkeztek nyelvünkbe. A német a század elején a művelt társasági élet nyelve volt, s csak a reformkor vége felé kezdte ebben a szerepében felváltani a magyar. Korabeli német jövevényszavaink például: smink, nett, sprőd, szaft, nassol, karalábé, kuglóf, kredenc, vicc, kuglizik, bank, lila. Német eredetű határozószók is divatba jöttek: cakompakk, furtonfurt, retúr, richtig, stikában (ez utóbbi magyar raggal). A latin jövevényszavak azáltal keletkeztek szintén jelentős számban, hogy a közélet reformkorban megmagyarosodó - és csak a szabadságharc bukása után németre változtatott - nyelvébe sok szó került át a korábbi latinból. Például: kandidátus, mágnás, kaució, prevenció, perszóna, nulla, akció, legális, produkál, akceptál, vegetál, degradál. Ezenkívül kisebb számban szláv és román jövevényszavaink is vannak a korból.
Grammatika
A vizsgált korszakban már nem történtek a grammatikai szerkezetet érintő lényeges változások. A kor nyelvtani szempontból legfontosabb eseménye - mint erről a nyelvújítás kapcsán már esett szó -, hogy végleg lezárult nyelvünk egységesülési folyamata az északkeleti regionális nyelvváltozat győzelmével (amely még nagyobb hatásúvá vált azzal, hogy átköltözött a fővárosba is). Az irodalmi nyelv egysége azután megteremtette a feltételét annak, hogy az addig igen erősen tájnyelvi színezetű köznyelv is kiegyenlítettebbé váljon. A korszak kezdetén még meglévő nyelvi ingadozások nagyobb része a reformkor elejére megállapodott, bár az egymás mellett élő alakváltozatok továbbra sem számítottak kivételnek. A helyesírási norma jobbára Kazinczy (és Révai) gyakorlatát szentesítette, és a szóelemzés, valamint a nyelvszokás (kiejtés) alapelvét követte.
A norma kikristályosításában és megőrzésében mindenekelőtt a Magyar Tudós Társaság már említett két szabályzatának volt kiemelkedő szerepe (Magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai, 1832. és A magyar nyelv rendszere 1846). Az előbbi előszavából vett idézettel - a betűhűséget ezúttal megtartva - a két mű szemléletén kívül a kor nyelvhasználatának, helyesírásának számos jelenségét is illusztrálni lehet: "Nem akarván ennél fogva a' Társaság, az általa megállítottra nézve, egyszer mindenkorra lenni parancsoló, szabadjokra hagyja még tagjainak is, hogy e' szabásokat, midőn tulajdon személyükben állnak elé munkájokkal, általlátásukhoz képest követhessék. Győzzön a' mi jobb! ez a' Társaság' szava, okokkal kíván ő vezetője lenni a' kivilágulás szerint alakuló köz megegyezésnek, fennhéjazó 's önkényü vezér nem."
Alaktani kérdések
Leglátványosabban az igék alaktana tért el a későbbi korok nyelvhasználatától: az igeragozási rendszer sokat megőrzött a korábbi korszakokban kialakult változatosságából. A formák és jelentések gazdagsága mögött azonban elsősorban nyelvészi szándék és írói tudatosság állt. A nyelvújítás mindenre kiterjedő hatása az igealakok használatának szabályaiba is beleszólt: új formákat alkotott, szorgalmazta korábbi jelentések felelevenítését, kultiválta a felbomlóban lévő részrendszerek visszaépítését.
A korban még élt az -a, -e; -á, -é jeles múlt idő (csinála, néze; csinálá, nézé - példáink itt is és a továbbiakban is az alanyi [általános] és a tárgyas [határozott] ragozású formák magas és mély hangrendű változatait mutatják), de jelentése már nem különbözött a -t, -tt jeles múlttól (csinált, nézett; csinálta, nézte). Többnyire ötletszerűen váltogatták a kétféle formát, esetleg esztétikai okból, illetve a változatosságra törekvés jegyében (Kölcsey: megkondult az óra, s tizenkettőt üte, Jósika Miklós: - Karddal? - kérdé Csatár. - Hosszú dzsidákkal, németesen - felelt Dandár). Az élő nyelvben valószínűleg már alig használt -a, -e; -á, -é jeles múlt idő lassanként patinásabbnak, elegánsabbnak tűnhetett. A Tudós Társaság nyelvtanírói azonban más-más funkciót szántak a kétféle formának: az előbbit a félmúlt (későbbi elnevezéssel: elbeszélő múlt), az utóbbit a befejezett múlt idő jelzésére találták alkalmasnak, a régmúltra pedig a következő formákat regisztrálták: csinált volt, nézett volt; csinálta volt, nézte volt és csinált vala, nézett vala; csinálta vala nézte vala. Mindezek mellett felbukkant még a régiségben gyakori (eredetileg folyamatos múlt idejű) csinál vala, néz vala; csinálja vala, nézi vala típus, melyhez a későbbiekben újonnan társult a csinála vala, néze vala; csinálá vala, nézé vala féle forma. Az alak és funkció következetes megosztása, a pontos időbeli viszonyításokra kínált formák megkülönböztetése azonban nemcsak a beszélt, de még az írott nyelvben sem működött. (Csupán érdekességképpen a további felkínált lehetőségekről: a latinból, németből ismert ún. kötőmód - amely a mellékmondat főmondattól való függésének jelzésére szolgál - múlt ideje a csinált legyen, nézett legyen; csinálta legyen, nézte legyen, félmúltja a csináljon vala, nézzen vala; csinálja vala, nézze vala. Leegyszerűsítő példával élve: efféle - a régi magyarban meglévő, a latint követő - kötőmódú formákat javasoltak a mai Örülök / örültem, hogy megcsináltad ezt a munkát típusú összetett mondatok mellékmondatában. Például Kossuth: "bármiként változtak legyen is három századon át a kormányhivatalnokok, egy irány mindig állandóan megmaradt.") A feltételes mód múlt ideje a csinált volna, nézett volna; csinálta volna, nézte volna; a feltételes mondatszerkezet egyszerűsítése érdekében azonban a feltételes mód múlt ideje helyett a kijelentő mód meghatározott formáinak együttese is használható: Írok vala, ha időm engedi ehelyett: Írtam volna, ha időm engedte volna.
Még változatosabb képet mutatnak a jövő idő különböző típusai. A fog + főnévi igeneves újabb szerkezet mellett (olvasni fog, küldeni fog; olvasni fogja, küldeni fogja) még él az -and, -end jeles forma is (olvasand, küldend; olvasandja, küldendi). Ez utóbbi - amely az élőnyelvben ritkább lehetett - a reformkor végére már egyre kevesebbszer használatos. (A szabályozás az előbbit a kezdődő jövő idő kifejezésére, az utóbbit pedig a megkezdendő jövő jelzésére - és speciálisabb, mellékmondati használatra - javasolja.) A jövő idő különböző számon tartott formái az indoeurópai nyelvek érzékeny időhasználatát voltak hivatottak a magyarba átültetni. A bonyolultabb szerkezetek használata nem vált rendszeressé, ám ezt már maguk a nyelvtanszerzők sem várták el, pusztán a lehetséges választékot kívánták felsorakoztatni. A kijelentő mód jövő idejére a fenti példák szolgálnak, a múlt a jövőben árnyalatra pedig elvi lehetőségek: íranda, írni foga; írandá, írni fogá és írandott, írni fogott; írandotta, írni fogta (példáinkban az alanyi és a tárgyas ragozású formákat említjük, de a magas és a mély hangrendű párok bemutatásától ezúttal már eltekintünk). Felszólító mód jövő idő: írandjon, írni fogjon; írandja, írni fogja. Feltételes mód jövő idő: írandana, írni fogna; írandaná, írni fogná, és múlt a jövőben árnyalat: írni fogott volna, írni fogta volna.
Néhány igealak kétféle formában élt; ezek közül a nyelvhasználat a későbbiekben általában az egyiket kivetette. Kikoptak például a van, megy mellől a vagyon, megyen, mén alakok, a vártak, küzdtek mellől a vártanak, küzdtenek féle formák. Máskor az egyetlen meglévő alak is kicserélődött: a korszakunkban használatos olvasnók, kérnők forma (azaz a feltételes mód jelen idejének tárgyas (határozott( ragozású többes szám harmadik személye) a későbbiekben archaikussá vált, és átadta a helyét az olvasnánk, kérnénk formának (amely így megegyezik az alanyi (általános( ragozású alakkal). A hozasz, hozol, viszesz, viszel, sőt, ássz, ásol, keressz, keresel típusú formák közül a továbbiakban az -l ragos változat őrződött meg, ám a korban igen elterjedtek voltak az -sz-es alakok, sőt, az írásos nyelvhasználat számára ezek jelentették a normát, mivel az -l eredetileg az ikes ragozási sor eleme.
Az ikes ragozást Révai Miklós zárt, szigorú rendszerré kívánta formálni, nyelvromlásnak bélyegezte az alakok keveredését. Írásban ez is lett a követendő törekvés, bár számos igéről megállapították, hogy kettős természetű. Révaival szemben viszont Verseghy Ferenc provinciálisnak tartotta az ikes ragozást, és elfogadta, hogy rendszere felbomlóban van. A tiszta ikes minta sajátos formái így festettek: jelen: mosdom, mosdol, mosdik; félmúlt: mosdám, mosdál, mosdék, jövő: mosdandom, mosdandol, mosdandik; felszólító mód: mosdjam, mosdjál, mosdjék, feltételes mód: mosdanám, mosdanál, mosdanék.
A korban külszenvedőnek nevezett -atik, -etik, -tatik, -tetik (váratik, kéretik, taníttatik, kerestetik) és belszenvedőnek hívott -ódik, -ődik (kitudódik, elfelejtődik) mellé német mintától is támogatva divatba jött a bizonyos formáiban a magyar régiségből is ismerős létige + határozói igeneves szenvedő szerkezet (például Vörösmarty: "midőn azokkal halmozva lesz, mint atyja volt"; Kossuth: "Következőleg meg van mutatva, hogy az ellenzékiség Magyarországon nem negatív merev eszme"), amely a későbbiekben azután terjengősnek számított és visszaszorult.
A névszók körében kevesebb a változás. A főnevek toldalékolási rendszerében megfigyelhető, hogy a birtokos személyjelezésben az egy birtokra utaló többes szám harmadik személyű forma többnyire a mainál egy fokkal nyíltabb magánhangzóval állt: házok, ruhájok, képök, kertjök. A zártabb hangú változat ekkor elsősorban tájnyelvi szinten élt, de a többes számú formától való megkülönböztetés érdekében az irodalmi nyelvbe is bekerülhetett (bokruk, örömük a bokrok, örömök helyett). A mássalhangzóra végződő főnevek harmadik személyű alakjaiban valamivel ritkább volt a -j-s változat, mint a későbbiekben. Például egy birtokra utalóan: egyes szám harmadik személy: raga, többes harmadik: ragok, raguk, több birtokra utalóan: egyes szám harmadik személy: ragai, többes harmadik: ragaik. Volt, hogy a -j az egy birtok jelölésére szolgáló formába már behatolt, de a több birtokéba még nem: például kínja, de kínai. A több birtokra utaló alakok egyes főnevek esetében kétfélék lehettek: a barátaim, örömeim mellett éltek a később archaikussá lett, majd a nyelvhasználatból kikopott barátim, örömim féle formák.
A birtokos szerkezetben, ha a birtokos többes számban állt, a birtokszót gyakran úgy egyeztették vele, hogy többes szám harmadik személyű végződéssel látták el: a fák törzsök, a fák ágaik; a század közepére azonban ez a szerkezet már elavult. Hasonlóképpen visszaszorult - és a későbbiekben inkább csak nyelvjárási, esetleg beszélt nyelvi szinten bukkan föl - a fejit, kezit, mélyibe féle forma, a nyelvi egységesülés jegyében átadva a helyét a fejét, kezét, mélyébe típusú alakoknak.
Néhány főnévrag esetében kettős alakokkal lehetett találkozni. A -stul, -stül rag (házastul, kertestül) igen gyakori formája a -stól, -stől, -stúl, -stűl (házastól, kertestől, házastúl, kertestűl). A -ból, -tól, -ról (házból, háztól, házról) mellett - a Tudós Társaság állásfoglalása ellenére - nem ritka a -búl, -túl, -rúl (házbúl, háztúl, házrúl), a -ből, -től, -ről (könyvből, könyvtől, könyvről) mellett a -bűl, -tűl, -rűl (könyvbűl, könyvtűl, könyvrűl) forma, legkiválóbb költőink sem mondtak le az alakváltozatok kínálta nyelvi színekről. Különösen a korszak elején sűrűn előfordult még a házbann, helyenn változat a lassanként normává kristályosodó házban, helyen mellett. (A felsoroltakon kívül természetesen számos egyéb hangtani-alaktani és helyesírási változat élt mind a főnevek, mind más szófajok körében; megemlíthető még többek között az is, hogy A magyar nyelv rendszere következetesen jelölte a zárt -e hangot példaként felhozott adataiban, sőt, betűként is számon tartotta, bár folyó szövegében nem használta.)
A korban szokásos volt, hogy szavak halmozásakor a jeleket, ragokat csak az utolsóul álló kapja meg: például ezernyi külön formáik- és vágyaikkal; leginkább a rend-, tisztaság- és ízlésre ügyeljünk. (Ez a jelenség azonban korántsem csak főnevekre korlátozódott, például: rövid- s velősen; lát- s tudja.)
Ami a főnevek tövét illeti, megemlíthető, hogy az ajtó, ajtaja típus mintájára némely, már egy alakúvá vált tő esetében törekvés mutatkozott a - nyelvjárási szinten megőrzött - korábbi többalakúság visszaállítására; így került például a bimbója, csípője mellé a bimbaja, csípeje. A kéz, keze tőtípusban pedig az -n rag előtt kedvelt volt a korábbi, de már feledésbe merült rövid magánhangzós változat (kezen); az égen, néven mellett tehát az egen, neven is. Nem volt ritka, hogy a tővégi -a, -e toldalékok előtt is megőrizte rövidségét (például almafaig, példaul).
A melléknevek fokozásának jellegzetes alakjai voltak a korban az okosabb, igazabb, erősebb képzések mellett - a korábbról ismerős - okosb, igazb, erősb formák, sőt, ha a jelzett szó első magánhangzója oldotta a keményebb mássalhangzótorlódást, akár öregb (urak), rövidb (árnyak) is. A könnyű, szörnyű típusban háromféle párhuzamos alak is élt: könnyűbb, könnyebb, könnyüebb; szörnyűbb, szörnyebb, szörnyüebb, melyek közül a továbbiakban a - szavaktól függően - a könnyebb, illetve a szörnyű, szörnyebb változat bizonyult maradandónak.
A névmások között szélesebb körben is használatosak voltak még olyan, régebbről ismerős formák, amelyek a későbbiekben nyelvjárási szintre szorultak vissza, archaikussá váltak, vagy kikoptak a nyelvhasználatból. A mi és a ti mellett például elfogadott volt a mink, tik; az őt mellett az őtet; az énmagam, temagad mellett az enmagam, ennenmagam, tenmagad, tennenmagad. Az ilyen, olyan mellett volt többek között ilyetén, olyatén, olyatán; az emennyi mellett imennyi, az emekkora mellett imekkora; a milyen, amilyen mellett minő, aminő, minemű, aminemű.
Mondatszerkesztés
A korabeli szövegeket olvasva az egyik legszembeszökőbb sajátosság az, hogy a szerzők mondandójuk sűrítése érdekében - az előző korok gyakorlatát is követve - szívesen használtak különböző igeneves szerkezeteket. (A fejezetrész bevezetőjében idézett szakasz is árulkodik erről.)
Az igenévrendszer tagjai közül nagyon kedveltek voltak a sokféle mondatrészi funkcióra alkalmas határozói igenevek. Számuk erre a korra a levelekben is felszaporodott, ami a műfaj élőbeszédtől való távolságáról árulkodik. Az összképet tekintve megállapítható, hogy a -va, -ve képzős és a -ván, -vén képzős formák számaránya az előző korhoz képest megfordult: vizsgált korszakunkra az előbbiek váltak jóval gyakoribbakká. A különböző mondatrészi funkciókban azonban más-más formák domináltak: a -ván, -vén képzősök elsősorban idő-, ok- és célhatározói tartalmakat fejeztek ki, a -va,-ve képzősök legtöbbször állapot- és módhatározói szerepben álltak. Csak két példa: Vörösmarty: "Ő szerette Opheliát, de visszautasíttatván büszkébb volt"; Jósika Miklós: "magasan, füstgomolytól fátyolozva, tűz lobog annak hűsében, nagy hasábokon átrecsegve; oldalaiban hosszú sorban lovak rágódnak, eleikbe halmozott zöld füvön, nyerítve s tobogva." A cselekvő forma (például űzve) mellett a szenvedőt (például űzettetve) is gyakran képezték, ez utóbbinak megfelelő jelentésben azonban szívesen használták a könnyedebb megoldást: a befejezett melléknévi igenév -n ragos alakját (például űzötten). A határozói igenév állítmányként is állhatott: Széchenyi: "kik szeplőtelen kebellel... a honszeretet legtisztább szellemében kapcsolvák vérükhöz"; Magyar Tudós Társaság: "A magyar nyelvben negyven önálló külön hang vagyon, mellyek következő betűkkel jelelvék."
Szintén gyakoriak voltak a főnévi igenevek; nemcsak alapalakjukban (például változni), hanem különböző képzős és időjeles formákban is (például változtathatni, változandani). Igen kedveltek voltak a sűrítésre különösen alkalmas jönni hallatszik; érteni látszik típusú főnévi igeneves szerkezetek. Például Vörösmarty: "atyját szenvedni látja, nyugtalanul vándorolni az éjfél óráiban." Sokszor igen bonyolult szerkezetek jöttek létre, például Kossuth: "Ily állásban ki reménylhesse, hogy a kormánynál lehessen komoly akarat a magyar nemzet alkotmányos önállásának kifejlesztésére s biztosítására irányzott reformokat létrehozni."
Ugyancsak a tömörítés célzatával divatba jöttek egyéb megoldások is. A való igenevet sokszor -i képzővel cserélték fel, akár rag után is: például az állatokról való értekezés helyett: az állatokróli értekezés; Ausztriával való viszony helyett: ausztriávali viszony. E helyett a szerkesztésmód helyett azonban Kazinczy is, majd a Tudós Társaság nyelvtana is más megoldást ajánlott (értekezés az állatokról, a viszony Ausztriával). Ebben a korban szaporodtak fel a névutókból -i képzővel keletkezett középmagyar kori névutó-melléknevek is (például a társaság iránti érdeklődés ehelyett: a társaság iránt való érdeklődés). Szívesen használták jelzőként az igei igenévi alakot: például a szerettem dolog; az említettük példa. Kedvelték az értelmezős szerkezeteket: például Vajda Péter: "Közel vala pedig Stephanos, a puszták fia, rideg életét vad mézzel és vad gyümölcsökkel tengető, sokat imádkozó, különben keveset tevő." A létigei állítmány elhagyása is a tömörítést szolgálta: például Kazinczy: "II. Józsefet nem láttam 1792 olta. Nem vala Bécsben, mikor én ott."
Módosítószóink és kötőszóink közül több is ebben a korszakban terjedt el: kizárólag, feltehetőleg, feltehetően, tényleg, esetleg, valószínűleg, állítólag, majdnem, persze, illetve akárha, aminthogy, annálfogva, bárha, egyébként, egyébiránt, illetőleg, minthogy, nemkülönben.
Az alárendelő összetett mondatok vonatkozó kötőszóinak körében folytatódtak a középmagyar korban lendületet vett folyamatok, melyek révén a vonatkozó mellékmondatok kötőszóhasználata a korszakban megközelítette a mai nyelvszokást. A ki végleg visszaszorult az élettelent jelentő szókra vonatkoztatva, elszaporodott viszont a mely, és ugyancsak terjedt a mi ebben a szerepben. Növekedett az a- előtagos formák aránya (aki, amely, ami, ahol), bár nem volt ritka az előtag nélküli - lassanként patinássá, ünnepélyessé váló - formák használata sem.
A hogy kötőszós mellékmondatokban - a változatosságra törekvés jegyében - a hogy helyén a miképp, miképpen, miként, miszerint is használatos volt. Példa egy fiktív levélből: "Engedje, hogy... szüntelen ismételhessem, miképp a sírig maradok forró, hű tisztelője." A továbbiakban ezek a kötőszók a hogy szerepében - a régiségből származó miképpennel együtt - kivesztek a nyelvből, kivéve a miszerintet, amely a hivatalos stílusban fennmaradt.
A mellérendelő kötőszókészletben még kevésbé történtek látványos változások. Átértékelődést, funkcióbővülést, a használat gyakoriságának változásait azonban - mint minden korban - ebben az időszakban is meg lehet figyelni. Például az időhatározói míget ekkor kezdték szembeállító ellentétes kötőszóként használni. A kapcsolatos mind..., mind..., ...is, ...is mellé belépett a rokon értelmű úgy..., mint... kötőszópár. Gyakori volt a kapcsolatos s kötőszó, amelyet a helyesírási szabályzat - az és rövidítésének jelölésére - hiányjellel íratott: 's. A nem..., hanem... párhuzamaként még nem volt ritka a korábbi eredetű nem..., de... kötőszóegyüttes sem.