Laudáció Tompa Andrea Artisjus Irodalmi Díjához

Tisztelt hölgyeim és uraim, úgy tűnik, folytatódik az Artisjus-díjosztásnak az a rendületlen esztétikai hagyománya, hogy a kuratórium csak a legjobbat, a legértékesebbet méltatja, miközben az egész magyar nyelvterület terméséből merít. Ahogy a közelmúlt esztendők során is egy egész sor erdélyi alkotó kapott elismerést (hadd említsem Bodor Ádám, Balla Zsófia, Vida Gábor, Dragomán György vagy Papp Sándor Zsigmond nevét), úgy a választás idén is egy Kolozsvárról áttelepült, budapesti-kolozsvári szerző könyvére esett: Tompa Andrea Fejtől s lábtól című nagyregényére.

A szerző eredetileg színikritikusként gyűjtött babérokat, de aztán – úgy negyven körül – hirtelen egy nagy ívű regénnyel állt elő… s akkor most itt van, nem telt bele három esztendő, itt ragyog előttünk immár második regénye is, ez a furcsa című és még furcsább alcímű remekmű, a Fejtől s lábtól (Kettő orvos Erdélyben).

A cselekmény helyszíne Erdély, mégpedig Brassó és Nagyenyed környéke (hiszen innen származik a két főhős, egy fiatal medika és egy nagyra menendő orvos-egyetemista), és főleg és mindenekelőtt Kolozsvár, és azon belül is az orvosi kar növendékeinek társasági, emberi élettere. Időszak: az első világháborút megelőző évtized, maga a négy háborús év, majd az azt követő pár keserves-sovány esztendő.

A könyv negyven fejezetre tagolódik, és a nagyjából párhuzamosan futó két életpályát ecseteli vallomásszerű feljegyzésekben, a fiú és a lány szemszögéből. A szerző ábrázolása, úgy tűnik, nem a lélektani érdeklődés felé tájékozódik, – írói anyagát inkább a művelődéstörténet, az aprólékos hely- és korrajz forrásaiból, a korabeli hírlapok, fürdőkrónikák, önéletrajzok, különböző szakmai leírások, vagy épp az orvostudomány egykori vitairatainak emlékeiből meríti. A két főszereplő alig-alig találkozik egymással, s mondhatni főleg az rokonítja őket, hogy egyazon korban, azonos helyszíneken, azonos történelmi traumák szorításában igyekeznek megszerezni tudásukat, ifjúkori élettapasztalatukat, felvilágosult habitust erősítő eszméletük szellemi-lelki alapjait. A könyv nagy erénye nem annyira az emberi viszonylatok tüzetes árnyalásában áll, hanem az objektív dolgok adta élet- és gondolatmeder lenyűgöző megelevenítésében. Tompa Andrea hallatlan erővel képes megjeleníteni főleg a női testecske s lelkecske, e törékeny corpus és animula ébredő felszítódásait, a lassan bontakozó női emancipáció első érvhullámait, az emberi testet s matériát megismerő orvosi szemlélet meghökkenéseit, a háború pusztításaiba belerokkanó, majd darabokra szakadó ország fájdalmait.

A könyv egyik alapötlete, hogy két nagykorúvá érő fiatalember figurája mellett képes ábrázolni egy nagyobb együttélési szerkezet, a Monarchia felbomlásának természetrajzát, a tragikus közösségi sorsba ágyazódó egyéni emberi dilemmákat, sérüléseket, csalódásokat, reményeket és aligha beteljesíthető vára- és vágyakozásokat.

A könyv különös érdekessége, hogy az írónő egy bizonyos bájos, a régiesség légkörét, a családi korrespondenciák modorát, a korabeli újságok és hirdetések hangulatát idéző „műnyelven” adja elő a históriát, s ezzel mintegy fokozott átélésre teszi képessé az olvasót. Végül nem is tudjuk, mit bámuljunk inkább: a roppant szociografikus ismeretanyagot, a lélekábrázolás árnyalatos finomságait, a történelmi szerepjáték mesteri alakzatait, vagy a minden oldalon bőséggel áradó nyelvi lelemények csipkézeteit. De hát ezen ma, itt nem is kell töprengenünk… hanem legelőször is gratulálunk Tompa Andreának a nagyszerű alakításhoz.

Báthori Csaba