A nyelv az emberiség fejlődésének egy bizonyos fokán jön létre, s a gondolkodással összhangban folyton változik. Az ősnyelvből egész nyelvcsaládok alakultak ki, de a nyelvek fejlődése önállóságuk idején sem szűnik meg.
A nyelv változása kiterjed annak minden alkotóelemére.Hangok keletkezhetnek és tűnnek el, szavak alakulnak át viszonyszókká, végződésekké. A legnagyobb mértékben azonban a szókincs változik, ez a nyelvnek a legmozgékonyabb része.
Ahogyan megváltoznak egy nép életkörülményei, aszerint bővül vagy szűkül a szókészlet is. Egyes szavakra nincs szükség, elavulnak, kivesznek nyelvünkből, másoknak megváltozik a jelentésük vagy a hangulatuk. A gazdasági-társadalmi fejlődés magával hozza a szókincs bővülését.
Ha a nyelv belső eszközei (pl. szóképzés, szóösszetétel) nem bizonyulnak elégségesnek, idegen szavakat veszünk át. Egy nép történetének különböző szakaszaiban más-más nyelvek lehetnek nagy hatással a szókincsre.
A szókészlet változása mellett a nyelvtani rendszer sem marad változatlan. Egyes nyelvi szerkezetek elavulnak, mások elterjednek.
Mivel a nyelv változásai annak minden alkotóelemére kiterjednek, természetes, hogy a nyelvtörténeti, más szóval diakrón (dia 'át' + kronosz 'idő') vizsgálatok a hangrendszer, a szavak és a nyelvtani rendszer történetével egyaránt foglalkoznak.
A nyelvtörténeti kutatásoknak nagy hagyományuk van a magyar nyelvtudományban. A nyelvrokonság kérdéseit az összehasonlító nyelvtudomány módszereinek segítségével igyekszünk tisztázni, és ugyanez vonatkozik a magyar nyelv történetének már önálló, de még írásos emlékek nélküli szakaszára (nyelvemléktelen kor) is.
Az ún. nyelvemlékes kor tanulmányozása legfőképpen a a különböző helyeken és időben keletkezett írásos emlékek összehasonlításán alapul. Az összehasonlítások eredményeképpen fény derülhet egyes nyelvi elemek eredeti alakjára, jelentésére, funkciójára, s kirajzolódik a fejlődés fő vonala is. A mai ember számára érthetetlennek tűnő régi írások elolvasása az első feladat (egy-egy írott emléknek többféle olvasata is létrejött az alapján, hogy melyik nyelvtörténész mit gondolt, hogyan hangozhatott az adott nyelvemlék a keletkezés korában); ezt követi a nyelvemlékek értelmezése (ez tulajdonképpen a mai nyelvre való lefordítást jelenti).
Csak ezek után lehet hozzáfogni a nyelvi rendszer vizsgálatához. A tudósok a nyelv történetét szakaszokra, ún. nyelvállapotokra tagolják, és a nyelvemlékek segítségével tanulmányozták az egyes nyelvállapotok hangrendszerét, szókészletét és nyelvtani szerkezeteit, de még helyesírását is. A történeti (avagy diakrón) nyelvészet öt vagy hat nyelvállapotot különböztet meg egymástól: az előmagyar, az ősmagyar, az ómagyar, a középmagyar, az újmagyar és (néha) a legújabb magyar kort.
Az idegen (elsősorban a szomszédos) nyelvek hozzásegítenek bennünket a szókincs alaposabb megismeréséhez. A történelmi ismeretekkel együtt az idegen nyelvi anyagból kideríthető, honnan származnak jövevényszavaink.
A nyelv korábbi állapotáról árulkodnak mai nyelvünknek látszólag logikátlan, rendhagyónak tekintett jelenségei is. Az egyes szavak vagy toldalékok mai nyelvben élő különböző alakváltozatai gyakran azért különböznek egymástól, mert más-más fejlődési fokok képviselői - ezért történeti sorrendbe állíthatók.
A nyelvjárások is vallanak a régi nyelvállapotról, hiszen az egyes nyelvjárások fejlődése nem volt egyforma, egyenletes, ezért ugyanazt a jelenséget különböző módon őrzik. A megőrzött régiségek (archaizmusok) szempontjából különösen fontosak a magyar nyelvterület szélén elhelyezkedő ún. peremnyelvjárások (göcseji, őrségi, székely) vagy az idegen környezetbe beékelődött kisebb nyelvjárásszigetek.
Források:
Gaál Edit: Nyelvről, anyanyelvről 15 éveseknek. Calibra Kiadó, Budapest, 1993. 59-61. és 71-72. oldal