3. Középmagyar kor

A középmagyar kor a magyar nyelvvel foglalkozó első tudományos munkák megjelenésétől (16. század) a nyelvújításig (szimbolikus dátumként: 1772) tartó nyelvtörténeti korszak. A korabeli nyelvállapot leírása már foglalkoztatja a tudományt, a nyelv fejlődésébe való tudatos beavatkozás ötlete még nem merül fel. A magánélet mellett ebben az időben - leginkább a reformáció hatására - a vallás szférájában (és ezzel az oktatásban is) megjelenik a magyar nyelvűség. A tudomány és az államigazgatás szférájában továbbra is a latin, illetve a német nyelv használatos.

Az 1500-as években a történelmi események nem kedveztek a magyar írásbeliségnek. A kolostorok nagyobbrészt elpusztultak, Buda eleste után a kulturális élet központja Erdély lett. "A reformátorok - a humanista hagyományt folytatva - kezdettől fogva a nép nyelvén szóltak a néphez, az istentiszteletet magyar nyelvűvé tették, a Bibliát s a legfontosabb egyházi tárgyú munkákat lefordították, s ennek érdekében, illetve eközben hozzáláttak nyelvünk jelenségeinek, helyesírásának a rendszerbe foglalásához, s bizonyos mérvű szabályozásához." (Szathmári István) Mind a reformáció, mind pedig az ellenreformáció (pl. Pázmány Péter tevékenysége) jelentősen hozzájárult az egységes irodalmi nyelv kialakulásához.

A 16. századtól egyre erőteljesebben érvényesültek bizonyos nyelvi normák az írott nyelvben, A nyelvjárások feletti nyelvi eszmény megszületésének jele volt a középmagyar korban az első magyar nyelvtanok megírása (Geleji Katona István, Sylvester János, Szenczi Molnár Albert).

A magyar irodalmi nyelv megteremtésében Sylvester Jánosnak vannak elévülhetetlen érdemei. Őt tarthatjuk az első magyar nyelvésznek. Krakkóban ismerkedett meg Erasmus humanista eszméivel, nyomdászatot is tanult, majd Nádasdy Tamás újszigeti (sárvári) iskolájában lett tanítómester és nyomdász. Később a bécsi egyetem tanára volt. A tanításhoz fordításokat, közöttük Biblia-fordítást készített (Új testamentum, 1541), latin nyelvtant írt magyaroknak (Grammatica hungarolatina, 1539), melyben összevető módon dolgozza fel a latin nyelvtant, s ebből következtethető ki magyar nyelvtana.

Forrás: Balázs Géza - Benkes Zsuzsa: Magyar nyelv 12. 69. oldal