„Rohanunk a barbár világba” – interjú Sebő Ferenccel

2013. december 30., hétfő, 21:02 • Szerző: Kovács Ferenc Dávid

Többedmagával együtt megteremtette a táncházmozgalmat; a népzene nagyköveteként tevékenykedik; nemrégiben jelentetett meg közös lemezt a Kaláka együttessel Weöres Sándor századik születésnapjának alkalmából. Sebő Ferenccel többek között tehetségről, munkáról, szégyenről és persze az ünnepekről beszélgettünk.

hvg.hu: A Sebő együttessel nem csupán megzenésítette és játszotta olyan költők verseit, mint Weöres Sándor vagy Nagy László, de együtt is dolgoztak e költőkkel. Milyen érzés volt ilyen kaliberű művészekkel együttműködni?

Sebő Ferenc: Én a zenét megcsináltam, ők pedig meghallgatták. Weöres Sándor például azért is szerette ezeket a feldolgozásokat, mert látta, hogy a zenét a vers belső ritmusából bontom ki, és nem egy másik zenéből vett sematizmust húzok rá. Ő is és Nagy László is tettek javaslatokat, hogy "ez a sor itt egy kicsit döcög, átírom, ezentúl így énekeljétek. Örültek, hogy a verseik énekes formában is terjedtek. Ez olyan érdekes megszólalási formája volt a versnek, ami mára már egyenrangú társa lett a szavalásnak, sőt sokszor már meg is előzi azt.

Ne feledjük el, hogy az éneklés a vers legősibb formája, valamikor kizárólag dallamhoz írtak szövegeket. Akkoriban azt hittem, hogy én találom fel a műfajt, de persze ez nem így van. Ha Balassira gondolunk, ott minden szövegnél meg van adva, melyik nóta dallamára kell énekelni. Ez az előadásmód a népköltészetben maradt fenn az utolsó időkig. Bátran mondhatjuk, hogy az énekelt versnek a továbbélője a népdal. Amikor népdallal kezdtem foglalkozni, akkor az énekelt versről is sok mindent megtudtam.

hvg.hu: Ott bábáskodott a táncházmozgalom megszületésénél. Tudom, hogy ez nagyon hosszú törtétet, mégis arra kérem, foglalja össze néhány mondatban, miként jött létre a mozgalom, gyakorlatilag a semmiből.

S. F.: Akkoriban a népdal, a népzene és összességében a népi kultúra nem volt túl népszerű a fiatalok körében, fogalmazhatunk úgy is: ciki volt. Miért foglalkoznánk ezzel – mondták –, amikor foglalkozhatunk a rock and rollal is? Nem volt jelen a társadalom tudatában, illetve ahogyan jelen volt, a rádióban hallható cigányzenekari átiratokban, az meglehetősen visszatetsző volt. Romantikus mázzal volt leöntve, amitől pont az érdemi része, az a karcosság, amit mi ki tudtunk használni, nem látszott. Mi ezt csak szórakozásból kezdtük el tanulni. A táncház pedig sok ilyen szálból fonódott össze.

A mi szerepünk annyi volt, hogy ezt a zenét kiszemeltük magunknak, megtanni úgy, ahogy van. Ez pedig nagyon kapóra jött azoknak, akik a táncokkal is akartak foglalkozni, mert nem volt mire táncoljanak. Mi voltunk az egyetlen zenekar, amely az induló táncházban széki zenét tudtott játszani. Addig zongorára, meg mindenféle kamarazenekarok játékára táncoltak, ami - valljuk be - furcsa volt egy kicsit. Amikor mi megjelentünk ezzel a triós formával, rögtön ránk csaptak a koreográfusok, és végül is a Bartók együttesben kötöttünk ki Tímár Sándornál. Itt láttuk azt, hogy a tánccal is komolyan foglalkoznak. A Tímár pedig nagyon megörült annak, hogy végre élő zenére tud táncot tanítani, ami persze a táncosok kedvét is meghozta. Meg a mi kedvünket is meghozta, hogy táncolnak a zenénkre. Egymást kölcsönösen erősítgettük. Ebből alakult ki aztán az a mozgalom, ami valójában előbb volt a táncháznál: a népzene-revival mozgalom. Sok-sok fiatal állt mögénk, és a szó szoros értelemben a Béla (Halmos Béla – szerk.) hegedűjét figyelve ellesték, amit csináltunk. Ilyen neveket tudok mondani, mint Sipos Misi, a testvére Sipos Janó, Virágvölgyi Márta, Jánosi András. Ezek mind ott lestek, hogy „Jaj de jó, ezt mi is megtanuljuk”. Ez a kör ezt a zenét szépen lassan elkezdte játszani, gyűjteni, megtanulni. Erre már tudott épülni egy egész mozgalom.

hvg.hu: És lassan hivatalos formát öltött ez az egész.

S.F.: Amikor a tánctanfolyamokat megszerveztük a Vitányi Iván által vezetett Népművelési Intézetben, akkor már az egész országból jöttek az emberek. Az egész országban szétterjedtek ezek a táncok, és ekkor következett el az az erjedés, ami már visszahatott a néptáncegyüttesekre is. Az már nagy dolog volt, hogy az együttesek is megtanulták rendesen a táncokat, és abból lehetett aztán koreográfiát csinálni. Ez nagyon érdekes, oda-vissza mozgás volt. 77-ben már az erdélyiek is megjelentek, amin jót mulattunk. "Ide jöttetek Budapestre erdélyi zenét tanulni? Mi meg oda járunk! Akkor cseréljük ki a batyut."

Hozzá kell tennem, hogy ez az egész tényleg ilyen véletlenekből fonódott össze. De nem csak Magyarországon volt ilyen. Mi azt hittük, hogy ez egy magyar találmány, de aztán én később például Skandináviában és Hollandiában láttam, hogy ott is csinálják, méghozzá sokkal régebb óta. Nagy bátorítást kaptunk persze ettől. És ami a legújabb hír, és szerintem a mi munkánkat dicséri, hogy Szlovákiában a szlovák fiatalok is elkezdték, méghozzá magyar minta alapján. A mi módszereinket vették át, amit nagyon becsületesen be is vallanak. Tanúja voltam Pozsonyban, Besztercebányán, Kassán is. Az a mondat, hogy a magyarok ezt nagyon jól csinálják, és ezt követni kéne, azt hiszem, 1920 óta nem hangzott el a Kárpát-medencében. Az elmúlt nyolcvan év diplomáciai eredményeiben, azt hiszem, mi vezetünk, a politikusokat jócskán megelőzve.

hvg.hu: Az egész táncházmozgalom egy végtelenül szelíd, ártalmatlan dolognak tűnik, mégis a korabeli hatalom, a titkosszolgálatok látókörébe kerültek. Hogyan történt mindez?

S.F.: Ezt azért el szokták kicsit túlozni, utólag mindenki szereti egy kicsit fényesíteni magát. Ami miatt a hatalom aggódott, az mindig a gyülekezés volt. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy a rockzene például sokkal nagyobb tömegeket vonzott. Jócskán el voltak vele foglalva, ránk kevesebb figyelem esett, de azért esett. Olyan öt év elteltével minket is elkezdtek figyelgetni: mi is történik ott, miért erdélyi a zene, satöbbi.