A vizsgált korszakban már nem történtek a grammatikai szerkezetet érintő lényeges változások. A kor nyelvtani szempontból legfontosabb eseménye - mint erről a nyelvújítás kapcsán már esett szó -, hogy végleg lezárult nyelvünk egységesülési folyamata az északkeleti regionális nyelvváltozat győzelmével (amely még nagyobb hatásúvá vált azzal, hogy átköltözött a fővárosba is). Az irodalmi nyelv egysége azután megteremtette a feltételét annak, hogy az addig igen erősen tájnyelvi színezetű köznyelv is kiegyenlítettebbé váljon. A korszak kezdetén még meglévő nyelvi ingadozások nagyobb része a reformkor elejére megállapodott, bár az egymás mellett élő alakváltozatok továbbra sem számítottak kivételnek. A helyesírási norma jobbára Kazinczy (és Révai) gyakorlatát szentesítette, és a szóelemzés, valamint a nyelvszokás (kiejtés) alapelvét követte.
A norma kikristályosításában és megőrzésében mindenekelőtt a Magyar Tudós Társaság már említett két szabályzatának volt kiemelkedő szerepe (Magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai, 1832. és A magyar nyelv rendszere 1846). Az előbbi előszavából vett idézettel a két mű szemléletén kívül a kor nyelvhasználatának, helyesírásának számos jelenségét is illusztrálni lehet: "Nem akarván ennél fogva a' Társaság, az általa megállítottra nézve, egyszer mindenkorra lenni parancsoló, szabadjokra hagyja még tagjainak is, hogy e' szabásokat, midőn tulajdon személyükben állnak elé munkájokkal, általlátásukhoz képest követhessék. Győzzön a' mi jobb! ez a' Társaság' szava, okokkal kíván ő vezetője lenni a' kivilágulás szerint alakuló köz megegyezésnek, fennhéjazó 's önkényü vezér nem."
Leglátványosabban az igék alaktana tért el a későbbi korok nyelvhasználatától.
Az igeragozási rendszer sokat megőrzött a korábbi korszakokban kialakult változatosságából. A formák és jelentések gazdagsága mögött azonban elsősorban nyelvészi szándék és írói tudatosság állt. A nyelvújítás mindenre kiterjedő hatása az igealakok használatának szabályaiba is beleszólt: új formákat alkotott, szorgalmazta korábbi jelentések felelevenítését, kultiválta a felbomlóban lévő részrendszerek visszaépítését.
A korban még élt az -a, -e; -á, -é jeles múlt idő (csinála, néze; csinálá, nézé - példáink itt is és a továbbiakban is az alanyi [általános] és a tárgyas [határozott] ragozású formák magas és mély hangrendű változatait mutatják), de jelentése már nem különbözött a -t, -tt jeles múlttól (csinált, nézett; csinálta, nézte). Többnyire ötletszerűen váltogatták a kétféle formát, esetleg esztétikai okból, illetve a változatosságra törekvés jegyében (Kölcsey: megkondult az óra, s tizenkettőt üte, Jósika Miklós: - Karddal? - kérdé Csatár. - Hosszú dzsidákkal, németesen - felelt Dandár). Az élő nyelvben valószínűleg már alig használt -a, -e; -á, -é jeles múlt idő lassanként patinásabbnak, elegánsabbnak tűnhetett. A Tudós Társaság nyelvtanírói azonban más-más funkciót szántak a kétféle formának: az előbbit a félmúlt (későbbi elnevezéssel: elbeszélő múlt), az utóbbit a befejezett múlt idő jelzésére találták alkalmasnak.
Még változatosabb képet mutatnak a jövő idő különböző típusai. A fog + főnévi igeneves újabb szerkezet mellett (olvasni fog, küldeni fog; olvasni fogja, küldeni fogja) még él az -and, -end jeles forma is (olvasand, küldend; olvasandja, küldendi). Ez utóbbi - amely az élőnyelvben ritkább lehetett - a reformkor végére már egyre kevesebbszer használatos.
Néhány igealak kétféle formában élt; ezek közül a nyelvhasználat a későbbiekben általában az egyiket kivetette. Kikoptak például a van, megy mellől a vagyon, megyen, mén alakok, a vártak, küzdtek mellől a vártanak, küzdtenek féle formák.
Máskor az egyetlen meglévő alak is kicserélődött: a korszakunkban használatos olvasnók, kérnők forma (azaz a feltételes mód jelen idejének tárgyas (határozott) ragozású többes szám harmadik személye) a későbbiekben archaikussá vált, és átadta a helyét az olvasnánk, kérnénk formának (amely így megegyezik az alanyi (általános) ragozású alakkal).
Az ikes ragozást Révai Miklós zárt, szigorú rendszerré kívánta formálni, nyelvromlásnak bélyegezte az alakok keveredését. Írásban ez is lett a követendő törekvés, bár számos igéről megállapították, hogy kettős természetű. Révaival szemben viszont Verseghy Ferenc provinciálisnak tartotta az ikes ragozást, és elfogadta, hogy rendszere felbomlóban van. A tiszta ikes minta sajátos formái így festettek: jelen: mosdom, mosdol, mosdik; félmúlt: mosdám, mosdál, mosdék, jövő: mosdandom, mosdandol, mosdandik; felszólító mód: mosdjam, mosdjál, mosdjék, feltételes mód: mosdanám, mosdanál, mosdanék.
A korban külszenvedőnek nevezett -atik, -etik, -tatik, -tetik (váratik, kéretik, taníttatik, kerestetik) és belszenvedőnek hívott -ódik, -ődik (kitudódik, elfelejtődik) mellé német mintától is támogatva divatba jött a bizonyos formáiban a magyar régiségből is ismerős létige + határozói igeneves szenvedő szerkezet (például Vörösmarty: "midőn azokkal halmozva lesz, mint atyja volt"; Kossuth: "Következőleg meg van mutatva, hogy az ellenzékiség Magyarországon nem negatív merev eszme"), amely a későbbiekben azután terjengősnek számított és visszaszorult.
A névszók körében kevesebb a változás.
A korban szokásos volt, hogy szavak halmozásakor a jeleket, ragokat csak az utolsóul álló kapja meg: például ezernyi külön formáik- és vágyaikkal; leginkább a rend-, tisztaság- és ízlésre ügyeljünk. (Ez a jelenség azonban korántsem csak főnevekre korlátozódott, például: rövid- s velősen; lát- s tudja.)
A melléknevek fokozásának jellegzetes alakjai voltak a korban az okosabb, igazabb, erősebb képzések mellett - a korábbról ismerős - okosb, igazb, erősb formák, sőt, ha a jelzett szó első magánhangzója oldotta a keményebb mássalhangzó-torlódást, akár öregb (urak), rövidb (árnyak) is. A könnyű, szörnyű típusban háromféle párhuzamos alak is élt: könnyűbb, könnyebb, könnyüebb; szörnyűbb, szörnyebb, szörnyüebb, melyek közül a továbbiakban a - szavaktól függően - a könnyebb, illetve a szörnyű, szörnyebb változat bizonyult maradandónak.
A névmások között szélesebb körben is használatosak voltak még olyan, régebbről ismerős formák, amelyek a későbbiekben nyelvjárási szintre szorultak vissza, archaikussá váltak, vagy kikoptak a nyelvhasználatból. A mi és a ti mellett például elfogadott volt a mink, tik; az őt mellett az őtet; az énmagam, temagad mellett az enmagam, ennenmagam, tenmagad, tennenmagad.
Az ilyen, olyan mellett volt többek között ilyetén, olyatén, olyatán; az emennyi mellett imennyi, az emekkora mellett imekkora; a milyen, amilyen mellett minő, aminő, minemű, aminemű.
A korabeli szövegeket olvasva az egyik legszembeszökőbb sajátosság az, hogy a szerzők mondandójuk sűrítése érdekében - az előző korok gyakorlatát is követve - szívesen használtak különböző igeneves szerkezeteket. (A fejezetrész bevezetőjében idézett szakasz is árulkodik erről.)
Az igenévrendszer tagjai közül nagyon kedveltek voltak a sokféle mondatrészi funkcióra alkalmas határozói igenevek. Számuk erre a korra a levelekben is felszaporodott, ami a műfaj élőbeszédtől való távolságáról árulkodik. A cselekvő forma (például űzve) mellett a szenvedőt (például űzettetve) is gyakran képezték. A határozói igenév állítmányként is állhatott: Széchenyi: "kik szeplőtelen kebellel... a honszeretet legtisztább szellemében kapcsolvák vérükhöz"; Magyar Tudós Társaság: "A magyar nyelvben negyven önálló külön hang vagyon, mellyek következő betűkkel jelelvék."
Szintén gyakoriak voltak a főnévi igenevek; nemcsak alapalakjukban (például változni), hanem különböző képzős és időjeles formákban is (például változtathatni, változandani).
Ugyancsak a tömörítés célzatával divatba jöttek egyéb megoldások is. A való igenevet sokszor -i képzővel cserélték fel, akár rag után is: például az állatokról való értekezés helyett: az állatokróli értekezés; Ausztriával való viszony helyett: ausztriávali viszony. E helyett a szerkesztésmód helyett azonban Kazinczy is, majd a Tudós Társaság nyelvtana is más megoldást ajánlott (értekezés az állatokról, a viszony Ausztriával).
Ebben a korban szaporodtak fel a névutókból -i képzővel keletkezett középmagyar kori névutó-melléknevek is (például a társaság iránti érdeklődés ehelyett: a társaság iránt való érdeklődés).
Szívesen használták jelzőként az igei igenévi alakot: például a szerettem dolog; az említettük példa.
A létigei állítmány elhagyása is a tömörítést szolgálta: például Kazinczy: "II. Józsefet nem láttam 1792 olta. Nem vala Bécsben, mikor én ott."
Módosítószóink és kötőszóink közül több is ebben a korszakban terjedt el: kizárólag, feltehetőleg, feltehetően, tényleg, esetleg, valószínűleg, állítólag, majdnem, persze, illetve akárha, aminthogy, annálfogva, bárha, egyébként, egyébiránt, illetőleg, minthogy, nemkülönben.
Az alárendelő összetett mondatok vonatkozó kötőszóinak körében folytatódtak a középmagyar korban lendületet vett folyamatok, melyek révén a vonatkozó mellékmondatok kötőszóhasználata a korszakban megközelítette a mai nyelvszokást. A ki végleg visszaszorult az élettelent jelentő szókra vonatkoztatva, elszaporodott viszont a mely, és ugyancsak terjedt a mi ebben a szerepben. Növekedett az a- előtagos formák aránya (aki, amely, ami, ahol), bár nem volt ritka az előtag nélküli - lassanként patinássá, ünnepélyessé váló - formák használata sem.
A hogy kötőszós mellékmondatokban - a változatosságra törekvés jegyében - a hogy helyén a miképp, miképpen, miként, miszerint is használatos volt. Példa egy fiktív levélből: "Engedje, hogy... szüntelen ismételhessem, miképp a sírig maradok forró, hű tisztelője." A továbbiakban ezek a kötőszók a hogy szerepében - a régiségből származó miképpennel együtt - kivesztek a nyelvből, kivéve a miszerintet, amely a hivatalos stílusban fennmaradt.