Uráli őshazának azt a területet nevezzük, ahol az uráli alapnyelvet beszélő népesség élt. Ennek az őshazának a kutatása a 19. század első felében kezdődött. Akkoriban a nyelvészeknek már megbízható tudományos kritériumok alapján sikerült meghatározniuk a finnugor nyelvek körét, és bizonyossá vált az is, hogy a finnugor és a szamojéd nyelvek közös eredetűek. Felmerült tehát a kérdés, hol élt az az ősnépesség, amelyik a finnugorok és szamojédok közös ősnyelvét, az uráli alapnyelvet beszélte. A kutatók azonban nem álltak meg az uráli nyelvek rokonságának megállapításánál, hanem megpróbálták felderíteni a nagy nyelvcsaládok közti kapcsolatokat is. Ennek megfelelően egyes kutatók az uráli és az altaji nyelvcsalád nyelveit közös alapnyelvre visszavezetve az urál–altaji őshazát keresték, mások pedig az uráli–indoeurópai nyelvrokonságból kiindulva az uráli–indoeurópai közös őshaza helyének meghatározásával próbálkoztak.
Az őshazakutatókat sokáig csak az őshaza helyének megállapítása foglalkoztatta, a későbbi elméletek azonban már kísérletet tettek az őshaza kronológiai határainak a megállapítására is. Az őshazát a 20. század közepéig alapvetően nyelvészeti módszerekkel kívánták lokalizálni. A nyelvészet a mai finnugor és szamojéd nyelvekből próbálja rekonstruálni az alapnyelvi állapotot. Mai nyelvi jelenségekről megállapíthatja azok közös, ősi eredetét. Saját módszereivel azonban nem tudja eldönteni, hogy a rekonstruált nyelvi elemek az alapnyelv mely korszakában keletkeztek. A nyelvészet tehát csak abban lehet bizonyos, hogy a rekonstruálható alapnyelvi elemek az alapnyelv utolsó, felbomlás előtti periódusában bizonyosan léteztek. Az uráli nyelvek közös eredetű szókincséből következtetések vonhatók le az uráli ősnépesség kultúrájára, életmódjára, lakóhelyére vonatkozóan az alapnyelv használatának utolsó szakaszában. Az őshaza kutatói nyelvészeti érveik megtámogatására kezdtek történelmi, régészeti és antropológiai adatokat keresni. Az őshaza történelmi, gazdasági viszonyairól, térbeli és időbeli kiterjedéséről a régészet is jelentős információkkal tud szolgálni. A 20. század közepétől az őshazakutatásban mind nagyobb szerepe lett a régészetnek, és mára a különböző tudományok egyenrangúvá váltak.
Az ázsiai őshaza elmélete
Az uráli népek őshazáját a múlt század első felének két kiemelkedő finnugristája – egymástól függetlenül – Ázsia szívébe helyezte. A két elgondolás abban is közös volt, hogy mindkét kutató az uráli és altaji nyelvek rokonságát vallotta. A nagyjából azonos elképzelések miatt a két kutató nézeteit az ázsiai őshaza elméleteként, illetve Wiedemann–Castrén elméletként tartja számon a tudomány.
Az észt Wiedemann 1838-ban publikált tanulmányt, az orosz történelmi források elnevezését átvéve csúdnak nevezett finnugor nyelvek és a közép-ázsiai mandzsu, mongol és tatár nyelvek (ezek együtt alkotják az altaji nyelvcsaládot) rokonságáról. Tanulmányában az említett nyelvek szerkezeti egyezéseit vizsgálta, ily módon rokonságukat próbálta bizonyítani. A nyelvrokonságot azzal magyarázta, hogy a finnugor népek őshazája nem Európában volt, hanem Ázsiában, a tatár, mongol és mandzsu népek közelében.
A finn Castrén az 1840-es évek végén egy előadásában fejtette ki őshazaelméletét. A szamojédok körébe vezetett kutatóútján kétséget kizáróan megállapította a finnugor és a szamojéd nyelvek rokonságát. Úgy vélte, hogy ezen nyelvek rokoníthatók a török nyelvek körével, tehát olyan területet keresett, ahol a finnugorok, szamojédok és törökök ősei valamikor együtt élhettek. A szamojédokról megállapította, hogy őshazájuk a Szaján-hegység vidékén lehetett, ahol még éltek kis létszámú csoportjaik. A török népek őshazája a történeti források szerint az Altaj-hegységben volt, a Szaján hegyvidékétől nyugatra. Itt kereste tehát, ezen területek szomszédságában, a Jenyiszej, az Ob és az Irtis forrásvidékénél a finnugor őshazát is. Castrén elméletét történeti forrásokkal és földrajzi nevek magyarázatával is alátámasztotta. Hivatkozott a kínai forrásokra, amelyek szerint az általa feltételezett őshaza területén egykor szőke hajú, világos bőrű és szemszínű népesség élt, valamint számos folyó- és hegynevet finn eredetűnek tartott.
Az ázsiai őshaza elmélete a kor tudományos színvonalának, eredményeinek megfelelt, több évtizeden át meghatározó volt. Később azonban bizonyossá vált, hogy a Castrén által felhozott érvek nem helytállóak, illetve nem bizonyítják szerzőjük igazát. A 19. század utolsó negyedében pedig megszületett az őshaza-meghatározás új módszere, a nyelvészeti paleontológia, így a Wiedemann–Castrén elmélet elveszítette jelentőségét.
A nyelvészeti paleontológia
A nyelvészeti paleontológia a rokon nyelvek közös eredetű növény- és állatneveit használja fel az őshaza területének meghatározására. Módszerének az a lényege, hogy ha valamely nyelvcsalád nyelveiben ugyanannak az állatnak vagy növénynek az elnevezése közös eredetű, az adott nyelvcsalád alapnyelvére visszavezethető, akkor feltételezhető, hogy az ősnépesség azon a területen élt, ahol az az állat vagy növény őshonos. A módszer számos buktatót rejt magában. Különböző megfontolások miatt nagyon kevés növény- és állatnév alkalmas őshaza-meghatározásra. A közös eredetű elnevezések sok esetben olyan állatot, vagy növényt jelölnek, amelyek nem alkalmasak őshaza-meghatározásra, mivel rendkívül nagy területen elterjedve élnek. Egyes elnevezések pedig hiába közös eredetűek, ha napjainkban a különböző rokonnyelvekben más-más növény- vagy állatfajra utalnak. A nyelvészeti paleontológia alkalmazói kezdetben arra sem figyeltek, hogy az idők folyamán Földünk éghajlata nem volt egyenletes, hidegebb és melegebb periódusok váltották egymást. Az éghajlathoz igazodott az állat- és növényvilág is. Ezeket a változásokat feltétlenül figyelembe kell venni az őshaza helyének meghatározásakor.
A Volga-Káma vidéki őshaza
A nyelvészeti paleontológiát először Köppen oroszországi tudós alkalmazta a finnugor őshaza meghatározására. Köppen 1886-ban és 1890-ben publikálta őshazaelméletét. Köppen a finnugor–indoeurópai szóegyezések alapján a két nyelvcsalád népeinek rokonságát hirdette. Tehát az általa árjo-finn törzsnek nevezett alapnépesség őshazáját kereste. Első említett tanulmányában már szerepeltette azokat a faelnevezéseket, amelyeket később szinte minden kutató igyekezett felhasználni a maga őshazaelméletének bizonyítására. Második tanulmányában abból indult ki, hogy a méhészkedés szavai (méh, méz) közös eredetűek a finnugor és indoeurópai nyelvekben, az árjo-finn őshaza tehát ott keresendő, ahol hagyománya van a méhészetnek. Abban az időben úgy vélték, hogy Ázsia nagy területein: Szibériában, Mongóliában, Turkesztánban a mézelő méhet a legutóbbi időkig nem ismerték. (Egy beszámoló szerint az első méhcsaládot egy belső-ázsiai állomáshelyére utazó orosz katonatiszt vitte magával az 1770-es években.) Emiatt Köppen figyelme az európai erdőövezet felé fordult. A Volga-Káma összefolyásának vidékén vélte megtalálni azt a területet, ahol nagy hagyománya van a méhészetnek, s valamikor együtt élhettek a finnugorok és indoeurópaiak elődei. További műveiben Köppen igyekezett számba venni mindazokat a növény- és állatneveket, amelyek a finnugor őshaza meghatározása során felhasználhatók.
A finnugor őshaza kutatásában a Volga-Káma vidékre vonatkozó elmélet nagy tekintélyt vívott ki magának, és évtizedekre meghatározó lett. Lassanként azonban eljárt felette az idő. A méhészettel kapcsolatos néhány finnugor–indoeurópai szóról bebizonyosodott, hogy nem közös eredetűek, hanem a finnugor alapnyelvben átvételek valamely indoeurópai, feltehetőleg ősiráni nyelvből. A méhészetet tehát a finnugorokkal a velük délről határos ősiráni törzsek ismertették meg. Az ismeretek átadására az újkőkor vagy a bronzkor folyamán kerülhetett sor. Az a tétel is megdőlt, hogy Ázsia nagy területein nem ismerték a méhészetet: egyrészt újabb történeti forrásokra bukkantak, amelyek a házi méh és a méhészkedés ismeretéről szólnak, például Mandzsúriában, másrészt pedig néprajzi expedíciók során feltárták, hogy a dongó (poszméh) méztermelő képességét egész Szibériában ismerték, s mézét igyekeztek begyűjteni.
A nyelvészeti paleontológia azonban továbbra is a legfontosabb módszer maradt a finnugor őshaza helyének meghatározásában. Magyarországon N. Sebestyén Irén és Hajdú Péter voltak a módszer legkiemelkedőbb továbbfejlesztői. N. Sebestyén Irénnek az uráli népek régi lakóhelyeit tárgyaló tanulmánya 1951-ben jelent meg. Ebben áttekintette az uráli és a finnugor alapnyelvi korszakokig visszavezethető állat- és növényneveket, s ennek a hatalmas forrásanyagnak a birtokában tett kísérletet az uráli, majd az azt követő finnugor őshaza lokalizálására. Véleménye szerint az uráli őshaza keleti határa az Urál hegység volt, déli határa a Káma folyó felső folyása, nyugati határa legalább a Vicsegda folyó felső és középső folyásáig terjedt, az északi pedig a Pecsora folyó felső és középső folyásvidékéig. A finnugor őshaza területe az urálihoz képest annyi változást mutat, hogy valamivel délebbre helyezkedett el: kiterjedt a Vjatka folyó felső és középső folyásának mellékére, valamint a középső Káma-vidékre. Sebestyén Irén elméletének érdekessége, hogy éppen a méhészkedés néhány finnugor szavának indoeurópai eredete miatt a középső Volga–vidéken és a Volga–Káma összefolyásánál ős-indoeurópai népességet feltételezett, s ezért ezt a területet – amely Köppen számára éppen az ősi finnugor lakóhelyet jelentette – kizárta az őshaza lehetséges helyszínei közül.
Hajdú Péternek 1955-ben jelent meg „A magyarság kialakulásának előzményei„ című könyve. Ezen könyvének „A finnugorság régi lakóhelye„ című fejezetében Sebestyén Irénnel szemben – aki éppen arra törekedett, hogy minél több finnugor eredetű állat- és növénynevet elemezzen – igyekezett leszűkíteni az őshaza meghatározásához felhasznált szavak körét. Főleg az állatnevek, s azon belül különösen a halnevek felhasználását tartotta félrevezetőnek, mivel a kétséget kizáróan finnugor eredetű elnevezések a mai nyelvekben más-más fajt jelölnek, tehát nem lehet tudni, hogy az alapnyelvi időszakban melyik fajhoz kötődtek, s így nem használhatók helymeghatározásra. A méh és a méz szó azonban azt jelenti Hajdú Péter számára, hogy a finnugor alapnyelvi közösség olyan helyen lakott, ahol a méh előfordult. Ezért lényegében visszatér a Köppen-féle elmélethez, és a finnugor őshazát a Közép-Volga és a Káma vidékére lokalizálja. A cirbolyafenyő és egy-két kisebb prémes ragadozó ősi neve alapján azonban elképzelhetőnek tartja, hogy az őshaza átnyúlt Nyugat–Szibériába is.
A Baltikum–Oka vidéki őshaza
Magyarországon az uráli őshaza helyének kutatása sokáig csak a nyelvészet módszereivel folyt. A régészek bekapcsolódását jelzi László Gyula 1961-ben megjelent, „Őstörténetünk legkorábbi szakaszai” című könyve. László Gyula azonban nem csak a régészet eredményeit használta fel. A probléma sokoldalú megközelítésére törekedett, őshazaelméletének bizonyítására régészeti, antropológia, nyelvészeti, történettudományi érveket egyaránt felhasznált. Másik rendkívüli újítása, hogy elsőként ötvözte a nyelvészeti paleontológia és a palynológia eredményeit. (A palynológia a virágpor maradványok elemzésével foglalkozik. A különböző korú talajminták virágpor-, azaz pollentartalmát vizsgálva megállapíthatók az éghajlati változások.) A pollenanalízisek alapján megrajzolt térképek tették lehetővé a nyelvészeti paleontológia módszerével dolgozó kutatóknak, hogy követni tudják Földünk klimatikus változásait, s ezen változásokat figyelembe vegyék őshaza-meghatározásaikban. A 2. világháború után a Szovjetunióban publikált pollentérképekből László Gyula úgy látta, hogy az Urál hegység mindkét oldalán az utolsó eljegesedést követően még sokáig olyan hideg volt, hogy emiatt ez a terület az uráli őshaza helyeként nem jöhet számításba. László Gyula figyelmét az akkori régészeti ismeretek is más területek felé fordították. Úgy vélte, hogy az Uráltól a Baltikumig terjedő újkőkori régészeti kultúra (a „fésűs-gödröcskés” kerámia kultúrája), amely feltehetőleg ősuráli népesség hagyatéka, a középső kőkori szvidéri kultúrából származik. (A kultúra a lengyelországi Swidry faluról kapta nevét.) Ennek alapján megfogalmazta tételét, hogy az uráli őshaza az eddigi feltételezésekkel szemben nem keleten, hanem nyugaton volt, és az ősi közösség felbomlása során az egyes önálló életet kezdő csoportok éppenséggel nem keletről, az Urál vidéki őshazából vándoroltak nyugat felé, hanem fordítva, nyugatról keletre tartó vándorlással népesítették be az erdőövezet sávját. László Gyula elmélete szerint az uráli őshaza a mai Lengyelország területétől a Baltikumon át az Oka folyó mellékéig tartott. Az alapvetően régészeti elméletet nyelvészeti és antropológiai érvekkel is igyekezett igazolni. Lengyelország területén finnugor eredetű helyneveket vélt találni, és a lengyelországi középső kőkori ásatásokból származó embercsont anyagot is a finnugorok antropológiai típusával hozta összefüggésbe.
László Gyula érdeme, hogy történeti szempontokat, történeti módszereket és régészeti-történeti forrásokat is érvényre juttatott az őshazakutatásban. Azonban már az a kiinduló feltevése is téves volt arról, hogy az Urál hegység két oldalán az éghajlati viszonyok tovább maradtak kedvezőtlenek, mint a környező területeken. Antropológiai és nyelvészeti érvei sem bizonyultak időtállónak. Annak bizonyult azonban korszerű, komplex szemlélete, s az utána jövő őshazakutatók már nem tehették meg, hogy elméleteiket csak nyelvészeti adatokra építsék.
Az Urál–nyugat-szibériai őshaza
Hajdú Péter második őshazaelméletét az 1960-as években dolgozta ki. Két fontos területen sikerült továbblépnie: egyrészt felhasználta azokat a pollentérképeket, amelyekre már László Gyula is alapozta a maga elméletét, másrészt pedig az állat- és növénynevek közül igyekezett csak azokat felhasználni, amelyek egyértelműen utalnak valamely szűkebb földrajzi környezetre, és az uráli nyelvek minden alcsoportjának legalább egy nyelvéből ismertek. Ezen törekvése jegyében az állatnevek felhasználásától teljes mértékben eltekintett, a növénynevek közül pedig csak tíz fanevet vett figyelembe. A tíz fanévből hét az uráli alapnyelvi korszakra vezethető vissza, tehát finnugor és szamojéd megfelelései is vannak, három pedig csak a finnugor alapnyelv időszakáig vezethető vissza.
Hajdú Péter őshazaelméletét a következő fanevekre alapozta:
1. *kowese 'lúcfenyő'
2. *sikse 'cirbolyafenyő'
3. *ńulka 'jegenyefenyő'
4. *kojwa 'nyírfa'
5. *poje 'nyárfa'
6. *paje 'fűzfa'
7. *juwe 'erdeifenyő'
8. *peńe 'erdeifenyő'
9. *ńäŋe 'vörösfenyő'
10. *śala 'szilfa'
A felsorolt fák között megtalálhatók a szibériai fenyőerdők legjellegzetesebb fái (1., 3., 9.). A közép-európai vegyes lomberdő övezetére utal a szilfa (10.). A többi fának sajnos nincsen helymeghatározó értéke, mivel igénytelen, mindenütt megélő fafajtákról van szó. A pollentérképekről megállapítható, hogy az elmúlt évezredekben hogyan változott a felsorolt fák előfordulási területe. Hajdú Péter megállapította, hogy a fenyőfélék északon lassan átkerültek az Urál ázsiai oldaláról az európai oldalra, a szilfa pedig Európa belseje felől terjedt északkeleti irányba, és a fenyőfélékkel egy időben, a középholocén időszakban (2500-8000 évvel ezelőtt) elérte az Urál európai oldalának északi régióit. Ezek alapján Hajdú Péter az uráli őshazát a középholocén időszak kezdetén és középső fázisában az Északi-Urál mindkét oldalára kiterjedőnek határozta meg, az európai oldalon beleértve a Pecsora folyó forrásvidékét, az ázsiai oldalon pedig az Ob alsó és középső folyását. Őshaza-meghatározása szerves folytatása ez irányú tudományos tevékenységének: elméletének csírái már benne rejlettek korábbi művében is: pl. az állatnevek felhasználásának kritikával illetése, és az őshaza területének Nyugat–Szibériára való kiterjesztése.
Az Urál–nyugat-szibériai elmélet egybevágott az oroszországi régészek azon elképzelésével, amely szerint az Urál hegység európai és ázsiai lejtőinek lelőhelyeiről ismert Urál–Káma vidéki újkőkori régészeti kultúra az uráli alapnyelvi népesség emléke. Az őshaza kérdése tehát megoldottnak tűnt: az uráli ősnépesség Nyugat–Szibériában és az Urál európai oldalán lakott (annak főleg az északi részein), és erről a területről indultak el kelet felé az ősszamojédok, illetve nyugat felé s finnugorok volgai és balti finn ágának népei. A nyugat felé vándorlást a kora bronzkori voloszovói régészeti kultúra idejére datálták.
Az 1990-es évek első felében lassacskán ezt az elméletet is meghaladta a tudomány. A folyamatosan zajló régészeti feltárások nem tudták bizonyítani a voloszovói kultúra idejére feltételezett kelet-nyugati irányú vándorlást, sőt olyan leletek láttak napvilágot, amelyek azt tanúsították, hogy a feltételezett vándorlásnál korábban már finnugor népesség élt a mai Oroszország nyugati felében is. Az újabban gyűjtött virágporminták elemzése szerint pedig az Európa belsejéből kelet felé terjedő szilfa nemcsak a Pecsora folyó felső folyásának mentén terjedt el a középholocén időszakban, hanem a Dél-Urál vidékén is előfordult. Ezen eredmények alapján Veres Péter, aki a magyar és uráli őstörténetről több fontos tanulmányt publikált már, az Urál–nyugat-szibériai őshazát délebbi területeken, az Urál középső és déli részén feltételezi.
A balti finnek őstörténetének problémái
Az uráli őshaza kutatásában az 1930-as évektől kezdve a nyelvészeti paleontológiára alapozott elméletekkel párhuzamosan lassan kibontakozott egy másik irányzat is. Ennek első képviselői Indreko és Moora észt régészek voltak, akik feltételezték, hogy a Baltikumban már az újkőkor idején – a Kr. e. 3. évezredben – finnugor népesség élt. Később a finn és az észt régészek figyelme a területükön feltárt középső kőkori kultúrák (kunda kultúra, suomusjärvi kultúra) felé fordult. A egymást követő régészeti kultúrák kapcsolatait elemezve fokozatosan felerősödött az a nézet, hogy a középső kőkorig visszavezethető kulturális folytonosság mutatható ki Finnország területén és a Baltikumban. A kutatók véleménye szerint a finnek elődei már a Kr. e. 8-7. évezredben mai lakóhelyükön éltek. Erkki Itkonen finn nyelvész a hatvanas években igyekezett összhangba hozni a hagyományos őshazaelméleteket a finn régészek elképzeléseivel. Arra a véleményre jutott, hogy az őshaza az Urál hegység vidékétől a Baltikumig terült el. Ezt nevezi a tudománytörténet a „nagy őshaza” elméletének.
Meinander finn régész az 1980-as években a Finnországot a Kr. e. 8-7. évezredben betelepítő népességet kelet felől származtatta. Ez az elmélet kronológia problémái miatt nem volt összeegyeztethető a hagyományos, nyelvészeti paleontológiai alapú őshazaelméletekkel, de azt ígérte, hogy talán összeegyeztethető lesz azokkal az oroszországi régészeti nézetekkel, amelyek szerint a finnugor eredetű csoportok már az újkőkorban a Felső-Volga és a Baltikum vidékén éltek.
Új finn őshazaelmélet
Az őshazakutatás tehát már évtizedek óta két szálon futott, abban azonban egyetértettek a kutatók, hogy az uráli népek őshazája valahol az Urál hegység szűkebb-tágabb környezetében volt. Ezt a konszenzust bolygatta meg a finn kutatók egyik csoportjának új elmélete a finnek eredetéről. Véleményük szerint a finnek és a lappok elődei Skandinávia első betelepítői voltak, jóval korábban érkeztek mai lakóhelyükre, és nem is a Volga-Káma vidékéről, mint ahogy azt a finn tudományban általánosan elfogadott nézet hirdeti. Az elmélet Finnországban Milton Nunez és Kalevi Wiik kutatásaiból nőtt ki, egységbe foglalója pedig Kyösti Julku volt. Az új koncepció kialakítása során a kutatók fokozottan támaszkodtak a nyugat-európai őstörténeti és antropológia eredményekre, leginkább Cavalli-Sforza, Dolukhanov, Zvelebil tanulmányaira, monográfiáira, valamint Pusztay János alapnyelv-koncepciójára.
Milton Nunez már 1978-ban tanulmányt publikált Finnország középső kőkori népességéről, de ez irányú munkássága a nyolcvanas évek végén bontakozott ki igazán. Nunez a jéghatár fokozatos visszahúzódásától kezdeti szakaszától próbálta figyelemmel kísérni Európa népességét és Skandinávia betelepítését. Megállapításai szerint kb. Kr. e. 13 000-11 000 között a mai Németország és Dánia területe felől néhány csoport észak felé vándorolt Norvégia atlanti-óceáni partvidékén, ahol a legészakabbi területeket kb. Kr. e. 9000-ben érték el. Más embercsoportok pedig az orosz síkság nyugati részei felől vándoroltak Finnország déli területei felé, Kr. e. 8000-ig fokozatosan benépesítették azt, továbbhatoltak észak felé, és Kr. e. 7500 körül érintkezésbe kerültek a norvég partvidék legészakibb részeire vándorolt közösségekkel. Ezek az említett vándorlások lényegében már korábban is ismertek voltak a régészek előtt, de Milton Nunez ezen két elsődleges betelepülő népességét a lappok és a finnek őseinek tartja. Az elmélet újszerűsége tehát abban rejlik, hogy a finnek elődeit nem az Urál hegység vidékéről származtatja, hanem Nyugat-Európából, illetve a Baltikum egyes részeiről.
Az elméletet nyelvészeti oldalról Kalevi Wiik próbálta meg alátámasztani. Bizonyítékokat keresett a korai balti finn-indoeurópai nyelvi kapcsolatokra. Ezeket a a szóhangsúly helyének és jellegének, a szótagok és ütemek kvantitásának, valamint a magán- és mássalhangzórendszerek hasonlóságában vélte megtalálni. A finnugor és indoeurópai ősnépességek között a kapcsolatot Kalevi Wiik úgy képzeli el, hogy a Kr. e. 4. évezred folyamán az indoeurópai népesség behatolt a finnugorok közé. A mai Észak-Németország, Dánia és Dél-Svédország területén a finnugor alapnépesség ennek következtében elvesztette eredeti nyelvét és indoeurópaizálódott, a mai Finnország és Észtország partvidékeire érkezett indoeurópai népesség pedig finnugorrá vált, de ősi nyelvének egyes elemei beépültek a balti-finn nyelvekbe. Wiik véleménye szerint valaha a finnugorság Európa nyugati felén jelentős területeket foglalt el. Az indoeurópai alapnyelvből az ősgermán alapnyelv éppen a beolvasztott finnugor eredetű népesség jelentős nyelvi hatására jött létre.
A régészeti és nyelvészeti nézeteket Kyösti Julku gyúrta őstörténeti elméletté. A balti finn csoportok kelet felől nyugatra irányuló vándorlását történelmileg bizonyíthatatlannak tartja, mivel nem lehet meghatározni a feltételezett vándorlás okát, kiindulópontját és útvonalát. Véleménye szerint a őskőkor végén – a középső kőkor elején Európa periglaciális övezetét (a jéghatár vidékét) finnugor népesség lakta. A feltehetőleg valamiféle indoeurópai ősnyelve(ke)t beszélő földművelő közösségeknek a Kr. e. 6. évezredben induló északi irányú expanziója a finnugorokat északabbra szorította, illetve a mai német és balti nyelvterületen teljes mértékben asszimilálta.
A finn és észt kutatók az őshaza helyének meghatározása során elsősorban a régészeti eredményekre alapoztak. Ez jellemző az új finn őstörténeti irányzatra is. Magyarországon már régóta figyelembe veszik a régészeti adatokat is. A különböző finnugor etnikumok régészeti tudnivalóit Fodor István foglalta össze két tanulmányában. Az 1990-es évek elején Makkay János fejtette ki elképzeléseit az indoeurópai és a finnugor népek őstörténetéről. Véleménye szerint a Finnországtól Nyugat-Szibériáig tartó ma erdővel borított övezet benépesülése a Kr. e. 10–7. évezredben kezdődött. A felmelegedés időszakában a mindenkori jéghatár peremén élő népesség észak felé vándorlásának két iránya volt, az egyik a mai Ukrajna területe felől, a másik a Volga alsó folyásától indult ki. Ez a vándorlás a Kr. e. 4. évezred kezdetére már be is fejeződött. Ez az elképzelés támogatja az új finn iskolának azt a törekvését, hogy a balti finnek elődeit ne az Urál hegység vidékéről származtassák.
Az uráli őshaza kutatása tehát napjainkban azzal a problémával küzd, hogy külön válaszai is vannak a balti finnek, valamint a keleti finnugorok és a szamojédok őshazájára vonatkozóan. Az őshaza kutatásának azonban az a kiinduló alapja, hogy létezett az uráli alapnyelv, tehát léteznie kellett annak a földrajzi tájegységnek is, ahol az alapnyelvet beszélő népesség élt. Amennyiben össze kívánjuk hangolni a különböző elméleteket, azt kell hangsúlyoznunk, hogy mindegyikük délről származtatja az uráli népeket. Általánossá vált az a vélekedés, hogy az utolsó eljegesedést követően az ősuráli népek a jéghatár visszahúzódását követve kerültek mind északabbra. Ez a nézet jelen van a hagyományos Urál–nyugat-szibériai őshazaelméletben is: Fodor István és Veres Péter műveikben mindig hangsúlyozták az ősuráli közösséghez kapcsolható régészeti leletek déli gyökereit.
A hagyományos őshazaelméletek – az Ázsiai elmélettől kezdve az Urál–nyugat-szibériai elméletig – azt a részletesebben ki nem fejtett prekoncepciót tartalmazták, hogy az uráli őshaza kisebb területű volt, mint az uráli népek mai lakóhelye. Ennek megfelelően ebből az őshazából történt szétvándorlással magyarázták az uráli népek mai földrajzi elhelyezkedésének kialakulását. Erre a feltételezésre azért volt szükség, mert nyilvánvalóan csak így tudták elképzelni a viszonylag egységes, nyelvjárási eltéréseket minden bizonnyal tartalmazó, de azért egyetlen nyelvnek tekinthető alapnyelv létezését. A földrajzi körülmények és az életmód rendkívül erősen befolyásolhatják egy nyelv tagoltságát vagy egységét. A napjainkig többé-kevésbé hagyományos életet élő uráli népek köréből több fejlődési változatra is találhatunk példákat. Az egyik végletet a lappok és az obi-ugorok rendkívüli nyelvjárási tagoltsága mutatja. Az obi-ugorok közösségeinek egymást követő nemzedékei általában egy-egy folyóvölgy szűkebb-tágabb környezetében élték életüket. Ennek megfelelően nagyjából valamely jelentősebb folyó és mellékfolyói területéhez kötődő nyelvjárások alakultak ki. Az északi szamojédok földrajzi környezete ezzel szemben ellentétes irányú nyelvi folyamatokat erősített. A tundraövezetre jellemző vándorló rénszarvas-pásztorkodás azt eredményezte, hogy az egyes közösségek nagy területeket jártak be, kapcsolatba kerültek más közösségekkel, és a nyelvi érintkezések nem engedték a nagy eltérések kialakulását. A nyenyec nyelvben valószínűleg ezért nem találunk jelentős nyelvjárási eltéréseket.
Ez utóbbi példának azért van jelentősége, mert a középső kőkor végén a formálódó ősuráli alapnyelvi közösség az észak felé visszahúzódó jéghatár peremterületein elhelyezkedve a mai tundrára jellemző éghajlati körülmények között, az annak megfelelő rénszarvasvadász-rénszarvastenyésztő életmódot folytatta. Ebből következően a különböző vadász- és pásztorközösségek nagy területeket jártak be, és ez mindenképpen támogatta a formálódó alapnyelvi egység létrejöttét. Tehát, ha az alapnyelv kialakulását tundrai környezetben képzeljük el, akkor nagyobb területű őshazával számolhatunk, mintha az erdei halász-vadász-gyűjtögető életmód feltételezésével élünk.
Mindennek azért van jelentősége, mert a nyelvészeti paleontológia feltevéseire és a régészeti adatokra alapozott Urál–nyugat-szibériai őshazaelmélet, valamint a régészeti eredményekre alapozott balti finn őstörténeti kutatások csak úgy hozhatók közös nevezőre, ha az alapnyelvi egység kialakulását egy kelet-nyugati irányban nagy kiterjedésű széles sávban feltételezzük. Az ősuráli népesség ezt a területet elfoglalva fokozatosan húzódott észak felé, és az uráli alapnyelvi népesség a nyelvi egység felbomlását közvetlenül megelőző időszakban, a Kr. e. 4–3. évezredben a mai Finnország területétől Nyugat–Szibériáig húzódó erdőövezeti–tundrai sávban helyezkedett el. Az uráli népeknek – a magyarok kivételével – ma is ez a lakóhelyük.
Ez az elképzelés a tudomány mai helyzetét tükrözi, és az egymás mellett élő különböző nézetek egyik lehetséges szintézise. A Finnországban megfogalmazott újabb feltevések tudományos megvitatása és értékelése azonban még nem fejeződött be, és az új nézetek kikristályosodásáig nem vethetjük el véglegesen az Urál–nyugat-szibériai őshaza elméletét sem.