Django elszabadul

2013-01-16 11:10:59

Egy western film Quentin Tarantino rendezésében olyasmi, mint amikor nemrég Paul McCartney egészítette ki a színpadon az egykori Nirvana tagjait; Kurt Cobain rajongói sem érezhették megbántva magukat, de nem is lehetett összehasonlítani a grunge nemzedéki ikonja és az ex-beatle előadását, mert nem is kell, a kettő két külön műfaj, így együtt pedig unikum.

Bár végeredményben Tarantino bármibe fog, az annyira karakteres és egyedi, hogy majdnem mindegy is, Franco Nero vagy Sonny Chiba egykori filmjét idézi meg éppen. Szerencsére meg van az a jó szokása, hogy ha csak egy fél filmötlet eszébe jut, már meg is osztja azt a nyilvánossággal, így azt is jól tujduk, hogy telefröcskölni vérrel a vadnyugat homokját már régi terve volt. Sergio Leone munkássága, de még az annál kevésbé szofisztikált italo westernek épp úgy közel állnak a szívéhez, mint mondjuk a trash horrorok, és jól tudjuk, hogy legszívesebben épp a szemétből guberálja legjobb ötleteit. Egyszer talán átalakító show-t is fog vezetni épp ezért, addig is örülhetünk, hogy nagyvászonra dolgozik, ismét magas színvonalon.

Az ismét szót csak azért ejtettem meg, mert a Kill Bill viszonylag egyértelmű sikere után a Robert Rodriguezzel közösen készített Grindhouse-projekt eredményei már letagadhatatlanul elmaradtak várttól. Valamivel árnyaltabb volt aztán a Becstelen brigantyk megítélése, ám ez a kinek tetszik, kinek nem, ez valójában még mindig messze van attól az üdvrivalgástól, amely premierjeit követni szokta. A Django elszabadul láttán én mindenesetre ismét ujjongok. A felszabadított rabszolga története persze tele van olyan elemekkel, amelyek semmiképp nem férnének bele egy western filmbe – de mi az, ami ne férne bele egy Tarantino-filmbe? Speciel e kérdésre szerintem a Becstelen brigantykkal adott némi választ, de tényleg nem akarok már visszafelé nyilazni, itt van előttünk egy azóta Oscar-jelölt film. Megnyerni nem fogja a díjat, legalább is a legfőbb kategóriában bizonyosan nem, ahhoz azért túl játékos, túl szabad, viszont nem csapongó.

Színészei zseniálisak: aktuális kedvence Christoph Waltz, épp úgy szerelmes a játékába, ahogy korábban Uma Thurmanébe (és ebben azért az öregedés jeleit is felfedezhetjük, hiszen már nem egy dívát akar minden áron maga mellett tudni, sokkal inkább a kifinomult előadásmódot tartja szem előtt). Az osztrák színész egyáltalán nem az a B-filmekből rehabilitált fajta, mint pl. Don Johnson, aki itt rasszista redneckként szervezi a Ku-Klux Klánt, és ez már önmagában óriási geg, figyelembe véve az egykori Miami Vice-osnak alapvetően a férfias sármra felépített imidzsét. A két szupersztár, Leonardo DiCaprio és a címszerepet játszó Jamie Foxx szintén lehengerlő, csak másképp. Másképp, mert ezek a karakterek mégsem olyan egydimenziósak ám, ahogy azt egy lincselésre-bosszúhadjáratra épülő trash-westerntől elvárnánk. A német orvosból lett fejvadász, akinek európai humanizmusát sérti ez az egész rabszolgaság-téma; az annyira nem ostoba, de csak divatból francia földbirtokos, aki „néger-viadalokat” rendez szórakozásképp; és ugye a meghasonlott fekete lakáj, aki bár csak a film utolsó etapjában bukkan fel, kitörölhetetlen nyomot hagy – piszok erős figurák önmagukban is, így együtt világbajnok brigád. Samuel L. Jackson, aki szintén az állandóságot képviseli Tarantino-filmjeiben, ijesztő karaktert kapott.

Egy fekete, aki jobban utálja a négereket, mint bármelyik fehér gazda. És mi, a nézők csak találgatni tudjuk, mi lehet ennek a figurának a háttere, milyen megaláztatások, életen át tartó lelki és fizikai bántalmazások után jutott el oda, hogy ennyire dühösen magáénak vallja a feketék alsóbbrendűségének ideáját. Az ő felbukkanásával kicsit zavarba is jön a néző, addig egy tarantinosan komolyan vehetetlen erőszakhullámot lovagoltunk, ekkor pedig feltűnik ez a mogorva vénember és a vér is megfagy az ereinkben. Többször is csalódtam már az egyik legimádottabb rendezőmben, ezért is nagy öröm látni, hogy tud még, ha akar. De ha nem, még akkor is többet lehet róla beszélni, mint a legtöbb idei Oscar-jelöltről.

Előzetes:

Django elszabadul (Django Unchained)

amerikai western, 165 perc, 2012, kh: 18

rendező: Quentin Tarantino

főszereplők:

Christoph Waltz

Jamie Foxx

Leonardo DiCaprio

Kerry Washington

Samuel L. Jackson

Eredetileg a Kikötő Online-on: >>>

Egy másik recenzió ugyanerről a filmről: >>>

Ismertető ugyanerről a filmről: >>>