Szürrealizmus, genetika és egyebek: rövid reagálás a „honfoglalók ősei hunok voltak” felvetésre

2017. szeptember. 28. 19:03 - Bálint Csanád (professor emeritus, az MTA BTK Régészeti Intézetének nyugalmazott igazgatója.)

Szegedi genetikusok azt állítják, hogy a Kárpát-medencébe érkező őseink jelentős százalékban a hunok DNS-ével rendelkeztek. Tanulmányukra, illetve az annak kapcsán kedden megjelent interjúnkra most Bálint Csanád régész reagál.

Orvosbiológus és genetikus ír történelmi kérdésekről? Miként a szürrealizmus meghatározása: „varrógép és esernyő találkozása a műtőasztalon” (de Lautréamont). Egyetlen történész sem merészelne akárcsak kérdezni is egy tudóst pl. a DNS-metiláció vagy az újgenerációs szekvenálás problémájáról; az ilyen magatartás elemzése a társadalomlélektan művelőire tartozik, és én ahhoz nem értek. Például a hunok történelméhez és régészetéhez jobban, ami nem egyszerűen abból áll, hogy többet olvastam róla (mi a „több”?!), és nem is kizárólag angol nyelven. A történész nemcsak ismeri a forrásokat, de azok mibenlétét, korlátait is, és mérlegelni tudja a sokféle történész elmélet megalapozottságát. Ezt az egyetemen kezdjük el tanulni, aztán különböző könyvek alapján: folyamatosan; többre van tehát szükség, mint ami egy-egy kézikönyvből éppen kiszedhető (ti. kézikönyvből is nagyon sok van).

Ami konkrétan a hunok genetikai nyomát (és nem „genetikáját”) illeti: egyetlen hun temetőt sem ismerünk a Kárpát-medencéből, hanem csak hun koriakat, ugyanígy a kelet-európai sztyeppéről sem. Ázsiában közöltek ugyan „hun” sírokat, de ezen meghatározásuk kizárólag a kormeghatározáson alapul („V. századi”), ami etnikailag teljesen irreleváns. („Hun múzeum” létesítése Belső-Mongóliában nem tudományos érv.) A sztyeppei történelem futó áttanulmányozása is világossá teszi: egy-egy „nép”, törzs magához ragadja a hatalmat, maga alá gyűr más „népeket”, akik aztán az ő nevüket kapják az egykorú forrásokban, majd rövid időn belül teljesen átrendeződik a hatalom, és újból más lesz a népnév, miközben a források a régi népnevet használják tovább. (Erről a folyamatról magáról is szólnak sztyeppei források.) „Hunok” genetikai nyomát keresők számára rendkívül tanulságos kell, hogy legyen egy 726-ban készült keleti türk felirat, mely a keleti türköknek 18 „néppel” vívott csatáját sorolja fel, s akiknek egy részéről ezen említésükön túl semmit sem tudunk. A sztyeppei történelem sajátossága: végtelen számú ilyen „nép” volt. Régészetileg egyetlen sztyeppei nép sem azonosítható, amiből kiindulva értelmetlen ilyen vagy olyan nép genetikai összetételéről beszélni. És hogy mi egy „nép”? Nem bölcsész eszmefuttatás, hanem VIII. századi keleti türk feliratok írói maguk is megkülönböztették a „népet” és a hatalmuk alá tartozó egységet – ezeket azonban régész, genetikus nem tudja megragadni. Sajnálom, hogy itthon sokadjára kell elismételnünk, ami a múlt nemzetközi kutatói előtt evidens: „nép”, nyelv, politikai alakulat, anyagi kultúra és biológiai megjelenés nem függ szükségszerűen össze – mindezek végtelenül gazdag módszertani irodalmáról nem adhatok itt számot.

A „kettős honfoglalást” említve lehet nagy neveket fölsorakoztatni, de tanácsosabb a Kárpát-medence VII. századi leletanyagának tipokronológiájában és az előbbihez fölhasznált bizánci forrásokkal foglalkozó irodalomban elmélyülni. Ezt teszi a magyar, szlovák, osztrák, német régészet és a teljes nemzetközi történeti kutatás – mindezek problémáit kívülálló nem tudja megítélni. A „kettős honfoglalás” hívői nem tudják, hogy a László Gyula által történetileg túlértékelt forrás a Világtörténet elbeszélésében minden más esetben a „nép” szót használja, egyedül a 670/680 körüli beköltözőkkel kapcsolatban a „sereget”. Kizárólag a szakemberek tudják, hogy e csoport egy másik forrás szerint néhány évvel később elköltözött a Balkánra (ez egy súlyos következtetést is rejt magában). Az pedig, hogy az 568-ban honfoglaló avarok magyarul beszéltek volna, egyetlen turkológusnak sem jutott eszébe, de ez semmiképpen sem molekuláris biológiai probléma. (N.B.: a „honfoglaló” egy melléknév s nem főnév, nem vonatkoztatható kizárólag Árpád népére, pl. a szerbek és a horvátok, a langobárdok is „hont foglaltak”.)

Hogy „keleti” genetikai elemek mikor kerülhettek bele a mai magyarságba, ahhoz elég végiglapozni egy tankönyvet: nemcsak a kunok és a jászok révén, de egész történelmünk folyamán, és számtalan egyedi esetben is, sajnos az 1945-ös esztendőben is – márpedig a bekerülés időpontját nem lehet meghatározni. Fontos tájékozódni továbbá arról is, hogy a keleti népek mellett milyen más égtájak felől is költöztek be a Kárpát-medencébe, még a törökkor előtt is, az itt talált keleti, nyugati és déli szlávokkal való keveredésről nem beszélve. De mi ezeknek a magyar őstörténeti relevanciája?

És még sorolhatnám az elméleti kérdéseket (pl. nyelv és régészet [N.B.: a nyelvtudomány egy másik önálló diszciplína, azt is külön tanulni kell], régészeti kultúra és nép viszonya). Egyvalamire viszont ki kell térnem: az „őstörténetünket iskolai oktatás szintjére kikristályosító akadémiai közösség” kitételre. Ezt az így megnevezettek rendszeresen megkapják az amatőröktől, dilettánsoktól. Amit az utóbbiak nem tudnak: az őstörténetünkkel foglalkozó bölcsésztudományok ugyanolyan nemzetköziek, mint a természettudományok. Nem volt, nincsen politikai nyomás, még a Rákosi-korszakban sem: a miniszterségéből éppen leváltott Molnár Erik egy szovjet (!) régész könyvére alapozó, téves őshaza-elméletét a legsötétebb évben (1953. december 1.) a teljes akadémiai közösség – nemzetközileg elismert finnugristák, orientalisták – egy vitaülésen bírálta meg. (Előzőleg egyenként, folyamatosan voltak behíva a minisztériumi dolgozószobájába.) Az „akadémiai közösség” sosem tarthatna fenn hibás nézeteket, mert minden tévedés a világ minden pontjáról azonnal kritikában részesül – ez a tudomány természete. Márpedig egyetlen iranista sem mondta, mondja: ti buta magyarok, vegyétek már észre, hogy ti szkíták vagytok, amint turkológusok sem, hogy hunok, avarok stb. volnánk. És a nyelvünk finnugor rokonságát nem az osztrákok, szovjetek és nem tudom még kik „erőltették ránk”.

A történeti genetika a történettudomány számára egy teljesen új, nagyon értékes forráscsoportot jelent. Ennek teljes elismerésével együtt kérik történészek, régészek és nyelvészek a diszciplínák sajátosságainak és a diszciplináris kompetenciáknak tiszteletben tartását.

A Magyar Tudomány 2018. januári számának címe: Történetiség a történeti genetikában.

Eredetileg a HVG.hu-n: >>>