Közzététel dátuma: Nov 30, 2015 11:3:58 AM
Ha a rokon nyelvek ősi szavait összehasonlítjuk, és az első nyelvemlékeket megvizsgáljuk, ismeretessé válik, hogy a mássalhangzóink közül még a honfoglalás idején is hiányzott a [c], a [zs], a [dzs], a [v] és a [dz].
Léteztek viszont olyan mássalhangzók, amelyeknek nyelvünk már csak az emlékét őrzi. Ezekből később más hangok lettek. A fonetikus átírásban a β jel (a görög béta) jelöli azt a két ajakkal képzett hangot, amely az angol [w]-hez hasonlít. Létezett az ősmagyar korban még a szájpadlás hátulsó részén, a [k] és a [g] hang képzéshelyén képzett zöngés réshangunk is, a [γ], valamint ennek zöngétlen párja, a [χ]. Ez utóbbi lágy párja volt a [χ'] (ami zöngésség szerint viszont a [j] párja). A még hiányzó [dzs] hang lágy párja, a [dzs'] viszont megvolt az ősmagyar kori hangkészletben. A lágy hangok tehát a mainál fokozottabban jellemezték ekkor nyelvünket, az ősmagyar korban az [l]-nek is volt még lágy párja, a [l'], amelynek emlékét helyesírásunkban az ly betű őrzi.
Magánhangzókészletünk szűkebb is, bővebb is volt a mainál. Rövid magánhangzóink jó része megvolt már, de nem létezett az [a] hangunk, csak ennek nyíltabb képzésű, ajakréses változata, ami nem más, mint az [á] hang rövid párja. A mai alsó nyelvállású [e] hangunk ekkor még szintén nem létezett, csak az a két különböző e, amikből ez idővel létrejött: a középső nyelvállású, zárt [ë] (az [é] rövid párja), valamint a legalsó nyelvállású, úgynevezett nyílt [e]. Az [i]-nek és az [ë]-nek létezett mély hangrendű párja (ez az oka annak, hogy az [i]-t és [é]-t tartalmazó szótöveinket gyakran mély hangrendű toldalékokkal látjuk el).
Magánhangzóink ebben a korban (és még sokáig) nem feltétlenül voltak homogének, ami azt jelenti, hogy az egyetlen magánhangzó képzése során a hangképző szervek állása változhatott, és így menet közben a hang minősége is átalakult (pl. [ou], [üö], [ië]). Az efféle magánhangzókat kettős hangzóknak vagy diftongusoknak nevezzük (szemben a homogén hangzású monoftongusokkal). A diftongusokat a nyelvészek két magánhangzó elemeire bonthatatlan, egy szótagban kiejtett kapcsolataként definiálják.
Szavaink felépítését az ősmagyar korban (ugyanúgy, mint a finnugor alapnyelvben) az jellemezte, hogy nem voltak bennük mássalhangzó-torlódások, illetve hogy minden szó végén (valójában inkább minden morféma végén) magánhangzó állt, az úgynevezett tővéghangzó. A tővéghangzó eredetileg teljes képzésű, azaz szabályosan artikulált magánhangzó volt, idővel azonban (de még az ősmagyar korban) redukálódott, azaz elmosódott képzésűvé vált. A tővéghangzó középső vagy felső nyelvállású rövid magánhangzó volt, eleinte ajakkerekítéses és ajakréses változatban is létezett [i], [ü], mély [i], [u], később már csak magas vagy mély hangrendjét lehetett megállapítani, a többi képzésmozzanata nem volt kivehető. Az ősmagyar kor végén kezdődött meg teljes lekopásuk, elmaradásuk a szóalakok végéről. A szóalak belsejében, a toldalék előtt rekedt tővéghangzók azonban megőrződtek, megmenekültek a lekopástól (bokoru + tu = bokorut).
Az ilyen felépítésű szóalakok így jóval hosszabbak voltak mai megfelelőiknél, viszont ebben az időben még lényegesen kevesebbet toldalékoltunk (az izoláló jelenségek jobban jellemezték az ősmagyar nyelvet, mint a későbbi nyelvállapotokat), és összetett szavaink sem igen voltak még. Ez azt jelenti, hogy igazán hosszú szóalakok mégsem jöttek létre.
A toldalékolásban továbbra is érvényesült a finnugor alapnyelvet jellemző magánhangzó-harmónia (az tehát, hogy a toldalék illeszkedik a szótőhöz hangrendben, és ha lehet, ajakműködésben is), de az ősmagyar kor végére a mély [i] és [ë] magas hangrendűvé válásával, valamint a diftongusok egyszerűsödésével létrejöttek vegyes hangrendű szótövek is. Ezeket eredeti hangrendjüknek megfelelően toldalékoltuk (és toldalékoljuk azóta is), pl. hídon, nyilak, íjat.
Forrás:
Gaál Edit: Nyelvről, anyanyelvről 15 éveseknek című tankönyve a Sulinet Tudásbázisban: >>>
A fenti tankönyv egy másik fejezete: >>>
Antalné Szabó Ágnes - Raátz Judit: Magyar nyelv és kommunikáció tankönyv a 11-12. évfolyam számára. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003. 112-113. oldal