Peter Bichsel: Az asztalt asztalnak hívják

Egy öregemberről akarok mesélni, egy olyan emberről, aki már egy szót sem szól, az arca fáradt, még ahhoz is túl fáradt, hogy haragudjon. Egy kisvárosban lakik, az utca végén, jobban mondva közel az útkereszteződéshez. Nem nagyon éri meg, hogy leírjam a külsejét, alig különbözik a többiektől. Szürke kalapot, szürke nadrágot, szürke zakót, télen meg hosszú szürke kabátot visel, és vékony nyaka, melynek bőre száraz és ráncos, elveszik fehér inggallérjában.

A ház legfelső emeletén van a szobája. Lehet, hogy egykor nős volt, és voltak gyerekei is, az is lehet, hogy korábban egy másik városban élt. Biztosan volt valaha gyerek is, de ez akkoriban volt, amikor a gyerekeket felnőttként kezelték. Ilyennek látszanak a nagymama fényképalbumában. Az öregember szobájában két szék, asztal, szőnyeg, ágy és szekrény van. Egy kisasztalon ébresztőóra áll, mellette régi újságok és fényképalbum, a falon pedig tükör és egy kép lóg. Az öregember reggelenként el szokott menni sétálni, délután is el szokott menni sétálni, váltott ilyenkor néhány szót a szomszédaival, este meg üldögélt az asztalnál.

Ez sohasem változott, még vasárnap is így volt. És amikor az ember az asztalnál üldögélt, az óra ketyegését hallgatta, mindig csak az óra ketyegését.

De volt egyszer egy különleges délután, sütött a nap, se túl meleg, se túl hideg nem volt, csiripeltek a madarak, barátságosak voltak az emberek, a gyerekek játszottak; és az egészben az volt a legkülönösebb, hogy mindez egyszerre csak tetszeni kezdett az embernek. Elnevette magát.

- Most majd minden másképp lesz - gondolta. Kigombolta a felső inggombját, kezébe vette a kalapját, megszaporázta lépteit, még a térdét is megroggyantotta járás közben, és boldog volt. Befordult a saját utcájába, odabiccentett a gyerekeknek, odaért a házához, felment a lépcsőn, elővette a zsebéből a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.

De a szobában minden ugyanúgy volt, mint régen: asztal, két szék, ágy. És ahogy leült, újra hallotta a ketyegést, és ettől minden öröme tovatűnt, hiszen semmi sem változott meg.

És ekkor az embert elöntötte a méreg. Látta a tükörben, hogy az arca elvörösödik, látta, hogyan vonja össze a szemöldökét; aztán ökölbe szorította a kezét, felemelte, és az asztal lapjára csapott. Először csak egyet, aztán még egyet, és aztán teljes erőből ütni kezdte az asztalt, miközben újra meg újra ezt üvöltötte:

- Csak azért is másképp lesz, csak azért is!

Ekkor már nem hallotta az órát. Aztán elkezdett fájni a keze, elakadt a hangja, újra meghallotta az órát, és rá kellett jönnie, hogy az égvilágon semmi sem változott meg.

- Mindig csak ugyanaz az asztal - mondta az ember -, ugyanazok a székek, ágy, kép. És az asztalt asztalnak hívom, a képet képnek hívom, az ágy neve ágy, a széket meg széknek hívják. Egyáltalán miért?

A franciák az ágyat lit-nek, az asztalt table-nak nevezik, a kép náluk tableau és a szék chaise, és mégis megértik egymást.

- Miért nem hívják az ágyat képnek? - gondolta az ember, és elmosolyodott, aztán nevetni kezdett, és nevetett, nevetett, amíg csak a szomszédok kopogni nem kezdtek a falon, hogy "csend legyen".- Most majd másképp lesz! - kiáltotta, és ettől a pillanattól kezdve képnek nevezte az ágyat.

- Fáradt vagyok, a képbe akarok feküdni - mondta, és reggelente gyakran maradt hosszasabban a képben fekve, s közben azon gondolkodott, hogy is hívja ezentúl a széket. És elnevezte a széket órának.

Tehát felkelt, felöltözött, leült az órára, és két kezével az asztalra támaszkodott. De az asztalnak már nem asztal volt a neve, hanem szőnyeg. Reggel tehát felkelt az ember a képből, felöltözött, odaült a szőnyeghez az órára, és azon töprengett, hogy mit hogy nevezzen el.

Az ágyat elnevezte képnek.

Az asztalt elnevezte szőnyegnek.

A széket elnevezte órának.

Az újságot elnevezte ágynak.

A tükröt elnevezte széknek.

Az órát elnevezte fényképalbumnak.

A szekrényt elnevezte újságnak.

A szőnyeget elnevezte szekrénynek.

A képet elnevezte asztalnak.

És a fényképalbumot elnevezte tükörnek.

Tehát: Reggel az öregember hosszan fekve maradt a képben, kilenckor csörgött a fényképalbum, a férfi felkelt és a szekrényre állt, hogy ne fázzon a lába, aztán elővette a ruháit az újságból, felöltözött, belenézett a faliszékbe, aztán leült az órára a szőnyeg mellé, és addig lapozta a tükröt, amíg megtalálta az édesanyja asztalát. Az ember élvezte ezt, és egész nap gyakorolt, és elsajátította az új szavakat. Ettől a perctől kezdve mindent átkeresztelt. Ő maga sem volt már többé férfi, hanem láb lett, a reggelt pedig férfinak hívta.

A történetet most már akárki tovább tudná írni. És ahogy ezt az öregember tette, mi magunk is ki tudnánk cserélni a többi szót:

csenget helyett állít,

fázik helyett néz,

fekszik helyett csenget,

áll helyett fázik,

állít helyett lapoz.

Ezek után így hangzik a történet:

Férfikor az öreg láb tovább csengetett a képben, kilenckor állított a fényképalbum, a láb felfázott, és a szekrényre lapozta magát, hogy ne nézzen a reggelre.

Az öregember kék iskolásfüzeteket vett magának, és teleírta őket az új szavakkal. Sok munkája volt ezzel, és csak ritkán lehetett látni az utcán.

Aztán minden dolognak megtanulta az új elnevezését, és közben egyre inkább elfelejtette a valódi nevüket. Olyan új nyelvet használt, amely egyedül csak az övé volt.

Olykor-olykor már az új nyelven álmodott, még az iskolás korában tanult dalokat is lefordította a saját nyelvére, és halkan énekelgetett magának. De elérkezett az az idő, amikor már a fordítás is nehezen ment neki, csaknem teljesen elfelejtette a régi nyelvét, és keresgélnie kellett a megfelelő szavakat a kék füzeteiben. Félelem töltötte el, ha emberekkel kellett beszélnie. Hosszasan kellett gondolkodnia azon, hogy is hívják az emberek a tárgyakat.

Amit ő képnek hív, azt mások ágynak nevezik.

Amit ő szőnyegnek hív, azt mások asztalnak nevezik.

Amit ő órának hív, azt mások széknek nevezik.

Amit ő ágynak hív, azt mások újságnak nevezik.

Amit ő széknek hív, azt mások tükörnek nevezik.

Amit ő fényképalbumnak hív, az mások órának nevezik.

Amit ő újságnak hív, azt mások szekrénynek nevezik.

Amit ő szekrénynek hív, azt mások szőnyegnek nevezik.

Amit ő asztalnak hív, azt mások képnek nevezik.

Amit ő tükörnek hív, azt mások fényképalbumnak nevezik.

Már-már ott tartott, hogy nevetnie kellett, ha embereket hallott beszélgetni. Nevetnie kellett, amikor hallotta, hogy valaki ezt mondta:

- Ön is eljön holnap a futballmeccsre?

Vagy ha ezt mondta valaki:

- Már két hónapja esik az eső.

Vagy ha ezt mondta valaki:

- Van egy amerikai nagybátyám.

Nevetnie kellett, mert semmit sem értett belőle.

De a történet ennek ellenére nem vidám.

Szomorúan kezdődött, és szomorú a vége is.

A szürke kabátos öregember nem tudta többé megérteni az embereket. De nem ez volt a legnagyobb baj!

Sokkal rosszabb volt az, hogy azok nem értették meg többé őt.

És ezért meg sem szólalt többé.

Hallgatott,

már csak önmagával beszélgetett,

már köszönni sem köszönt senkinek.

Fordította: Gaál Edit 

Ein Tisch ist ein Tisch

Ich will von einem alten Mann erzählen, von einem Mann, der kein Wort mehr sagt, ein müdes Gesicht hat, zu müd zum Lächeln und zu müd, um böse zu sein. Er wohnt in einer kleinen Stadt, am Ende der Straße oder nahe der Kreuzung. Es lohnt sich fast nicht, ihn zu beschreiben, kaum etwas unterscheidet ihn von anderen. Er trägt einen grauen Hut, graue Hosen, einer grauen Rock und im Winter den langen grauen Mantel, und er hat einen dünnen Hals, dessen Haut trocken und run-zelig ist, die weißen Hemdkragen sind ihm viel zu weit.

Im obersten Stock des Hauses hat er sein Zimmer, vielleicht war er verheiratet und hatte Kinder, vielleicht wohnte er früher in einer andern Stadt. Bestimmt war er einmal ein Kind, aber das war zu einer Zeit, wo die Kinder wie Erwachsene angezogen waren. Man sieht sie so im Fotoalbum der Großmutter. in seinem Zimmer sind zwei Stühle, ein Tisch, ein Teppich, ein Bett und ein Schrank. Auf einem kleinen Tisch steht ein Wecker, daneben liegen alte Zeitungen und das Fotoalbum, an der Wand hängen ein Spiegel und ein Bild.

Der alte Mann machte morgens einen Spaziergang und nachmittags einen Spaziergang, sprach ein paar Worte mit seinem Nachbarn, und abends saß er an seinem Tisch.

Das änderte sich nie, auch sonntags war das so. Und wenn der Mann am Tisch saß, hörte er den Wecker ti-cken, immer den Wecker ticken.

Dann gab es einmal einen besonderen Tag, einen Tag mit Sonne, nicht zu heiß, nicht zu kalt, mit Vogelgezwitscher, mit freundlichen Leuten, mit Kindern, die spielten - und das Besondere war, dass das alles dem Mann plötzlich gefiel.

Er lächelte.

,,Jetzt wird sich alles ändern“, dachte er.

Er öffnete den obersten Hemdknopf, nahm den Hut in die Hand, beschleunigte seinen Gang, wippte sogar beim Gehen in den Knien und freute sich. Er kam in seine Straße, nickte den Kindern zu, ging vor sein Haus, stieg die Treppe hoch, nahm die Schlüssel aus der Tasche und schloß sein Zimmer auf.

Aber im Zimmer war alles gleich, ein Tisch, zwei Stühle, ein Bett. Und wie er sich hinsetzte, hörte er wieder das Ticken, und alle Freude war vorbei, denn nichts hatte sich geändert.

Und den Mann überkam eine große Wut.

Er sah im Spiegel sein Gesicht rot anlaufen, sah, wie er die Augen zukniff; dann verkrampfte er seine Hände zu Fäusten, hob sie und schlug mit ihnen auf die Tisch-platte, erst nur einen Schlag, dann noch einen, und dann begann er auf den Tisch zu trommeln und schrie dazu immer wieder:,,Es muß sich ändern, es muß sich ändern!“

Und er hörte den Wecker nicht mehr. Dann begannen seine Hände zu schmerzen, seine Stimme versagte, dann hörte er den Wecker wieder, und nichts änderte sich.

,,Immer derselbe Tisch“, sagte der Mann, ,,dieselben Stühle, das Bett, das Bild. Und dem Tisch sage ich Tisch, dem Bild sage ich Bild, das Bett heißt Bett, und den Stuhl nennt man Stuhl. Warum denn eigentlich?“ Die Franzosen sagen dem Bett ,Ii', dem Tisch ,tabl', nennen das Bild ,tablo' und den Stuhl ,schäs', und sie verstehen sich. Und die Chinesen verstehen sich auch.

,,Weshalb heißt das Bett nicht Bild“, dachte der Mann und lächelte, dann lachte er, lachte, bis die Nachbarn an die Wand klopften und ,,Ruhe“ riefen.

,,Jetzt ändert es sich“, rief er, und er sagte von nun an dem Bett ,,Bild“.

,,Ich bin müde, ich will ins Bild“, sagte er, und morgens blieb er oft lange im Bild liegen und überlegte, wie er nun dem Stuhl sagen wolle, und er nannte den Stuhl ,,Wecker“

Er stand also auf, zog sich an, setzte sich auf den Wecker und stützte die Arme auf den Tisch. Aber der Tisch hieß jetzt nicht mehr Tisch, er hieß jetzt Teppich. Am Morgen verließ also der Mann das Bild, zog sich an, setzte sich an den Teppich auf den Wecker und überlegte, wem er wie sagen könnte.

Dem Bett sagte er Bild.

Dem Tisch sagte er Teppich.

Dem Stuhl sagte er Wecker.

Der Zeitung sagte er Bett.

Dem Spiegel sagte er Stuhl.

Dem Wecker sagte er Fotoalbum.

Dem Schrank sagte er Zeitung.

Dem Teppich sagte er Schrank.

Dem Bild sagte er Tisch.

Und dem Fotoalbum sagte er Spiegel.

Also:

Am Morgen blieb der alte Mann lange im Bild liegen, um neun läutete das Fotoalbum, der Mann stand auf und stellte sich auf den Schrank, damit er nicht an die Füße fror, dann nahm er seine Kleider aus der Zeitung, zog sich an, schaute in den Stuhl an der Wand, setzte sich dann auf den Wecker an den Teppich und blätterte den Spiegel durch, bis er den Tisch seiner Mutter fand.

Der Mann fand das lustig, und er übte den ganzen Tag und prägte sich die neuen

Wörter ein. Jetzt wurde alles umbenannt: Er war jetzt kein Mann mehr, sondern ein Fuß, und der Fuß war ein Morgen und der Morgen ein Mann.

Jetzt könnt ihr die Geschichte selbst weiterschreiben. Und dann könnt ihr, so wie es der Mann machte, auch die anderen Wörter austauschen:

läuten heißt stellen,

frieren heißt schauen,

liegen heißt läuten,

stehen heißt frieren,

stellen heißt blättern.

So dass es dann heißt:

Am Mann blieb der alte Fuß lange im Bild läuten, um neun stellte das Fotoalbum, der Fuß fror auf und blätterte sich auf den Schrank, damit er nicht an die Mor-gen schaute.

Der alte Mann kaufte sich blaue Schulhefte und schrieb sie mit den neuen Wörtern voll, und er hatte viel zu tun damit, und man sah ihn nur noch selten auf der Straße.

Dann lernte er für alle Dinge die neuen Bezeichnungen und vergaß dabei mehr und mehr die richtigen. Er hatte jetzt eine neue Sprache, die ihm ganz allein gehörte.

Hie und da träumte er schon in der neuen Sprache, und dann übersetzte er die Lieder aus seiner Schulzeit in seine Sprache, und er sang sie leise vor sich hin.

Aber bald fiel ihm auch das Übersetzen schwer, er hatte seine alte Sprache fast vergessen, und er mußte die richtigen Wörter in seinen blauen Heften suchen. Und es machte ihm Angst, mit den Leuten zu sprechen. Er mußte lange nachdenken, wie die Leute den Dingen sagen.

Seinem Bild sagen die Leute Bett.

Seinem Teppich sagen die Leute Tisch.

Seinem Wecker sagen die Leute Stuhl.

Seinem Bett sagen die Leute Zeitung.

Seinem Stuhl sagen die Leute Spiegel.

Seinem Fotoalbum sagen die Leute Wecker.

Seiner Zeitung sagen die Leute Schrank.

Seinem Schrank sagen die Leute Teppich.

Seinem Tisch sagen die Leute Bild.

Seinem Spiegel sagen die Leute Fotoalbum.

Und es kam so weit, dass der Mann lachen mußte, wenn er die Leute reden hörte. Er mußte lachen, wenn er hörte, wie jemand sagte:

,,Gehen Sie morgen auch zum Fußballspiel?“ Oder wenn jemand sagte:,,Jetzt regnet es schon zwei Monate lang.“ Oder wenn jemand sagte:,,Ich habe einen Onkel in Amerika.“

Er mußte lachen, weil er all das nicht verstand.

Aber eine lustige Geschichte ist das nicht. Sie hat traurig angefangen und hört traurig auf.

Der alte Mann im grauen Mantel konnte die Leute nicht mehr verstehen, das war nicht so schlimm.

Viel schlimmer war, sie konnten ihn nicht mehr verstehen. Und deshalb sagte er nichts mehr.

Er schwieg, sprach nur noch mit sich selbst, grüßte nicht einmal mehr.

1969