Laudáció Takács Zsuzsa Artisjus Irodalmi Díjához

Takács Zsuzsa, a kortárs irodalom kiemelkedő alakja 2013-ban olyan verseskötettel jelentkezett, amely az elismerésekkel kísért pályán újabb díjra, az olvasók kitüntetett figyelmére érdemes. Csak az utóbbi évtized maga négy könyv-remeklést hozott: két verseskötet, az Üdvözlégy, utazás! (2004), illetve A test imádása. India (2010) között egy novelláskötetet (A megtévesztő külsejű vendég, 2007) és egy revelatív esszégyűjteményt (Jaj a győztesnek!, 2008).

A Magvető Kiadónál megjelent Tiltott nyelv őrzi és módosítja azt a különös hangnemet, amelyben a költő a közös beszéd emelkedettségével szólal meg, de többes száma a megsokszorozott magányé egy kopár világban, s a vallomásos szenvedélyt kívülről szemlélt tárggyá változtatja. A kötetcím ezt az ellentmondást, a közlésnek ezt a holtpontját jelzi, ugyanakkor az első versciklus élén az Emlékezésgyakorlat kifejezése izgalmas, közös próbatételre invitál szerzőt-olvasót: elmúlt idők, az élet eltávozott szereplői, szerettei kapják meg a nekik járó figyelmet, mert és még elszámolnivalónk van velük, egyben önmagunkkal. Ebbe a folyamatba illeszkedik az egykori mesterek, pályatársak megidézése is: Vajda, Kálnoky, Petri nemcsak emlékként, hanem közreműködőkként, együttgondolkodókként vannak jelen az emlékezésgyakorlatban. (Egyébként Takács Zsuzsa úgy tekint a magyar lírára, mint amely természeti egész, a természetvédelem pedig abban is nélkülözhetetlen, életbevágó teendő – ahogy az egyik Kálnoky-hommage első soraiban olvashatjuk:

„Tegnapi költők, akik még élnek, de

szorgos kezek nevüket a kivágásra

ítélt fa törzsébe vésték…” )

Csupa látogatás, csupa vendégség alakítja tehát az új kötet dramaturgiáját, zavarba ejtő kísértetek ébren és álomban, folytonos szerepcserék - ki fogad, és kit fogadnak? -, bevégezhetetlen búcsúzások. De ez a mozgalmasság Takács Zsuzsánál arra szolgál, hogy minél intenzívebben lehessen kíméletlen minden önáltatással szemben. Emlékezetes verse, A megfosztás rítusa egykor groteszk szertartással mondott le hit, remény és szeretet működőképességéről, de magának a szertartásnak az alapvető emberi igénye azóta is forrósággal járja át a hideg intellektust. Jellemző fejlemény, ahogyan a misztikusok sorában Keresztes Szent János után kötetről kötetre kalkuttai Teréz anya válik főszereplővé, reménytelenséget beismerő odaadásával. Hogy e paradox létélményt makacsul körbejáró nagy költészet mire képes, annak érzékeltetésére álljon itt a Tiltott nyelv tán legszebb három sora. Takács Zsuzsa parányi verstérben, egyetlen finom utalással ars poeticába oltja monológját, kalkuttai Teréz konoksága mellé a mártírhalált halt magyar költő dacos gesztusát emelve:

„Isten bolondja lettem – s ő eltaszított

engem. Csak a vakhit visz tovább,

ez a sort sora alá kapirgáló Braille-írás”

Reményi József Tamás