2009. január 8., csütörtök
Egy érdekes és tartalmas helytörténeti előadásról siettem haza, mikor szembetalálkoztam néhány, már középiskolás, volt diákommal. Potya egyesért ülték végig a két órás előadást, elmondva, ez mennyire kellett a jegyeikhez, merthogy „utálják a magyart”, ezáltal nem is tanulnak rá. Ezen rágódtam egész éjjel.
Gondolataimat, érzéseimet önök elé tárom, vitaindító gyanánt, hátha tartalmas gondolatokkal, ötletekkel segíteni tudnak. Először azon morfondíroztam, milyen értelme van az előadásokon való megjelenésért kapott ajándék egyesnek? Én személy szerint támogatom az ilyen érdemjegyosztást, de csak egyetlen esetben: ha az előadás előtt és után megbeszéljük, mi a téma, miről szól, ill. mi az értelme az adott programnak. Ha elbeszélgetünk a diákokkal arról, miért fontos vagy jó elmenni a konkrét előadásra, esetleg ott jegyzetelnek, majd a látottakat-hallottakat megbeszéljük órán vagy órán kívül. (Mellesleg ugyanezt gondolom a tanulmányi kirándulásokról is – csak felkészítve és felkészülve van igazán értelmük...) Birkaként csődíteni gyerekeket előadásra, hogy a létszámot növeljék, és egyest adni, ha végigesemesezik, – alusszák vagy – álmodozzák a látottakat, nem szokásom. Azt gondolom, a gyerekeket legkésőbb(!) felső tagozatos korban kell rászoktatni arra, hogy a helyi közösség részeként különféle előadásokon, programokon vegyenek részt. De a rászoktatás nem lehet kényszerítés.
Egyes a koszorúzásért?
Nem tetszik, ha azért kap egyest bárki, mert részt vesz például a március 15-i koszorúzáson. A cél – a tanítás célja a motiváció: rávezetni valakit, miért illik és kell megjelenni a közösségünk számára fontos eseményen, és belső késztetést kelteni, hogy ez a megjelenés ne egyszeri fellángolás, diákkori kényszer, hanem hagyomány legyen. Olyan jó érzés március 15. közeledtével tudni, biztosnak lenni benne, hogy a pozsonyi Petőfi-szobornál ismét látni fogom ugyanazokat az ismerőseimet, osztálytársaimat, akikkel évek óta összegyűlünk itt, biztos találkozási időpontként... Nem lehet mindenkit meggyőzni, beoltani a magyarságtudattal, rávezetni, néha azok a gyengécske tanulmányi előmenetelű tanulók okoznak meglepetést, akik ott vannak minden ünnepünkön, akiktől pedig elvárnánk, egyszer sem jönnek el... Nem tudom, mi a titok, de úgy gondolom, próbálkozni kell. Nem minden magból lesz növény, de a magot én, a tanító, a tanár ültethetem el.
A gyerekek előadásra csődítése felveti a második kérdést: milyen az a közösség, amely nem képes újratermelni önmagát? Ahol a középkorúak számítanak fiatalnak, a programok nézőközönségének átlagéletkora pedig minimum ötven év? Hogyan kellene a fiatalokat motiválni, hogy részt vegyenek egy közösség kulturális rendezvényein? Önként, kíváncsiságból, érdeklődésből. Mások ezt hogyan érik el? Miért nem beszélünk erről a gondról nyíltan, segítséget kérve azoktól, akiknek sikerül elérniük, hogy fiatalok töltsék meg a nézőtereket? Ki tud tippet, ötletet adni, hogyan lesz közönség, majd a közönségből közösség? Magyarázható ez az értékrendbeli devalvációval, az önzés és érdektelenség posványával?
A pedagógiai érzék nem tudomány
Bárki végezhet akár summa cum laude minősítéssel az egyetemen, ez nem garantálja azt, hogy jó tanár lesz. A pedagógiai érzék nem megtanulható, mert nem tudomány. És most elérkeztünk gondolatmenetem elejére, a számomra legmegdöbbentőbb mondathoz. Hogyan lehet, hogy valaki utálja a magyar órákat? Az ok triviális. Van, aki szívét-lelkét kiteszi a tanítványaiért, aztán a gyes letelte után nem térhet vissza tanítani. Jó tanárként nem kerülhet vissza a katedra mögé, mert kevesebb a gyerek, mert nem azt dobják ki, aki ott ült az iskolában, és tartotta a frontot, lehet bár olyan sötét, hogy egy jobb képességű kilencedikes IQ-ja az ő intelligenciájának duplája, mégis még húsz-harminc évig marad, és tanítja gyerekeinket. Vagy mérgezi. Miért nem lehet és nem illik erről beszélni? Mért nem illik arról beszélni, hányan hagyják el a pályát, mert a családot el kell tartani, a gyereknek ruha kell? Miért nem kérdőjelezhetjük meg az egyetemi tanítás színvonalát? Miért kerülhetnek ki olyanok tanári oklevéllel a kezükben az egyetemeinkről, akiktől maguk az egyetemi tanáraik óva intenék saját rokonaikat, ismerőseiket? Miért nem lehet nyíltan beszélni arról, hogy a helyi kapcsolatok, a helyezkedés, a kikinekakicsodája miatt gyerekeink gyakran fásult, unott, lelkesnek nem nevezhető, tantárgyait megutáltató kolléga miatt fordulnak el anyanyelvünktől, irodalmunktól, történelmünktől vagy a fizikától, természetrajztól, matematikától...
Miért nem tanulunk a hibáinkból?
Miért nem fejlődünk? Miért nem tudunk helyi összefogással minőséget teremteni? Miért ül otthon, munkanélküliként a három gyerekes kolléganőm, mert nincs szükség rajz szakosra? Kíváncsi vagyok, hány csallóközi vagy Somorja környéki iskolában tanít szakképzett zenetanár, rajztanár, történelemtanár? Miért könnyebb kiosztani a zenét, a rajzot – minden kreativitás e két alapját – e téren szakképzetlen kollégáink között, ahelyett hogy megszerveznénk: két-három iskola fogjon össze, biztosítsa közösen a pedagógust. Hétfőn-szerdán az egyik iskola alkalmazottja lenne, kedden-csütörtökön a másiké, pénteken a harmadikba utazna. Ilyen összefogás nem ritka a magyarországi vidéki kistérségek oktatásában sem. Így mindenütt lehetne szakképzett tanár, aki a szakmáját, a szakirányát, a mániáját, hobbiját tanítaná. Elkötelezetten, szaktudással, fejlődve, alázattal, szeretettel....
Hogyan mondhatja egy diák, hogy utálja az óránkat? Inkább utáljon engem, mint a szakomat! Vajon mindig a gyerekekben van a hiba? Én imádom Kányádi Sándort, és példa a számomra, hogy úgy tanított, mindenki éppen abba a költőbe, íróba volt szerelmes az osztályban, akit éppen vettek az órán. Nekem fáj az is, ha a mosonmagyaróvári érettségi előtt álló azért imádkozik, nehogy Pannoniust vagy Csokonait húzza majd tételként, mert azok annyira unalmasak, hogy csak a tételt bemagolva tud róluk bármit is mondani. Pannonius? Csokonai? A mai modernkedő költők nem érnek modernségben, humorban, tudásban a lábuk nyomába sem. Hogyan lehet unalmasnak mutatni őket?
És itt a végső, a legnagyobb dilemma: elgondolkodtunk már azon, mi a tanításunk célja? Miért tanítunk? Mit akarunk elérni? Mi értelme minőségbiztosításról beszélni, ha ezzel nem vagyunk tisztában? Mit akarunk: jó Monitor-értékelést, megfelelő érettségi jegyeket?
Én nem. Nekem van célom: a gyerekek szeressék meg az irodalmat. Spiró György mondta, hogy a felső tagozat kritikus a gyerek értelmi fejlődésében, mert ha ott nem szeret bele az olvasásba és a tanulásba, aztán már valószínűleg nem... (Megjegyzem: ehhez ötödikre illenék tudni olvasni...)
Az én vegyesen lakott városom, Szenc magyar alapiskolásainak többsége szlovák nyelvű középiskolát választ, a már korán kigondolt jövő miatti szakosodás céljából. Soha többé nem tanulnak magyar nyelvtant, magyar irodalmat, magyar történelmet szervezetten. (Mit szólnak, értelmes dolog volna egy felzárkóztató képzést rendezni, szervezni nekik esténként, hétvégenként? Vajon eljönnének néhányan??) Ha elérem, hogy levegyenek önként egy verseskötetet a polcról, ha egyáltalán van polc, ahonnan bármit is levehetnének, ha eljönnek egy színházi előadásra, ha szépen beszélnek, ha visszaemlékeznek, megérte?
Mi a siker? Mi a tanár sikere?
A sok verseny kerületi, országos győztese? A gyengécske Attila, aki rajzórán egy versábrázolás során szimbólumok sorát festette fel, majd a a tanító néni kérdésére, mi ez, elszavalta, hogy „Nincsen apám, se anyám...”? A nehéz családi háttérrel rendelkező fiú, aki soha sehol sem szavalt még, ahogyan a József Attila-emlékesten beleüvölti a teli nézőtérbe a költő Tiszta szívvel című versét, de úgy, hogy vágni lehet a csöndet? A kis cigánygyerek, aki még Pozsonyban sem volt gyakran, amint a bécsi művészettörténeti múzeumban a mumifikálás rejtelmeit magyarázza egy múmia mellett??
Mind-mind egy pillanatnyi sóhaj. Egy mosoly. Egy könnycsepp. Aztán holnaptól megint minden kezdődik elölről. Mit gondolnak? Mit gondolnak Önök, kedves kollégák, mindezekről?