Aki már ült a szivárványon - Interjú Pindroch Csaba színművésszel

Közzététel dátuma: Aug 08, 2015 5:43:27 PM

2015-08-04 13:53:40 / Szerző: ​Gyürky Katalin

A debreceni közönség augusztus 3-án a Szabadtéri Színpadon láthatta Pindroch Csaba színművészt Marc Camoletti darabjában, a Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban címszerepében. A bemutató apropóján beszélgettünk vele.

- Több helyütt nyilatkoztad már, hogy a színészi pályádra az terelt, amikor a gimnáziumban a magyartanárod megmutatta nektek, hogyan mondott verset Latinovits Zoltán. Nyilván az ő hatása megkérdőjelezhetetlen a pályaválasztásod szempontjából. Arra lennék kíváncsi, hogy most kit, melyik elhunyt vagy még élő színészt vagy színésznőt tartod a példaképednek?

- Hát, most zavarban vagyok, mert egészen más az, aki úgy példakép, hogy a pályára terelt vagy a pályán tartott, s más az, aki úgy példakép, hogy olyan mélységeket nyitott meg bennem, amitől hitelesebb vagy több lettem a színpadi megnyilvánulásaimban. Azt hiszem, hogy színészként azok kéne, hogy példaképeim legyenek, akik csak a színészetnek élnek. De mivel én már nem akarok csak a színészetnek élni, és így, negyvenhárom évesen – ezt ki kell, hogy mondjam –már nem a színészet az elsődleges az életemben, már nem ők a példaképek.

- Ez érdekesen hangzik. Kifejtenéd bővebben?

- Igen, van hozzá egy vicces történetem, így talán érthetőbb lesz. Amikor az egyik kolléganőm, Kovács Vanda a Kincsem előadás, illetve annak egyik jelenete kapcsán megjegyezte, hogy ő ott nem értette, mit mondtam - mert egyébként még mindig nagyon rosszul artikulálok, főleg, ha rosszul játszom valamiben - mondtam neki, félig komolyan, félig viccesen, hogy tudod, Vanda, az volna a baj, ha értetted volna. Mert az direkt volt, hogy én azt rosszul mondtam. Mert ha jól mondtam volna, akkor a néző felfigyelt volna: hú, milyen jó most is a Pindroch, és közben milyen régen nem forgatott, vajon miért? S ez bizony nem volna szerencsés. Mert én már nem akarok sztár lenni, bulikra járni, bulvárlapoknak nyilatkozni, én már nem akarok többet forgatni. Mert már nem a színészet a legfontosabb. Ilyen értelemben – visszatérve a kérdésedre - Anette Bening a példaképem, akinek van vagy négy-öt gyereke. S egyszer, amikor Szabó István a közösen forgatott filmjük után (a Csodálatos Júlia után) megkérdezte tőle, hogy hogyan tudja a családot összeegyeztetni a pályájával, a világban való állandó ide-oda utazásaival, azt mondta, hogy úgy, hogy nála mindig is a család, a gyerekek voltak az elsők, a többi csak jött ehhez. Így vagyok ezzel én is. Így, ilyen értelemben már nem Latinovits a példakép, mint kezdő koromban, meg nem Őze Lajos, akik zsenik voltak, s semmi más nem volt – zseniségükből adódóan nem is lehetett más – az életükben, csak a színészet. Mert ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy nem vagyok zseni. Rájöttem, hogy nem tudok Latinovits lenni. S ettől furcsa mód, úgy érzem, hogy jobb színész lettem. A zsenitudat, a kitűnni vágyás, a kivagyiság megszűnte után tudok örülni az olyan szerepeknek, mint például a most itt Debrecenben, a Boeing Boeing – Leszállás Párizsban-ban eljátszott szívtipró, macsó figura. Ezek a nagy ajándékok. S tudom élvezni és értékelni, hogy megéltem már néhány olyan pillanatot a színpadon, amiért érdemes volt ezt a hivatást választani.

- Többször utaltál már erre: hogy ha egy színésznek van két-három olyan pillanat a pályáján, amikor, úgymond, ráfekszik a szivárványra, amikor azt érzi, hogy nemcsak színész, hanem művész is, s egyszerre annyira könnyű lesz minden, már megérte. Beavatnál, hogy neked mikor, milyen próba vagy premier alkalmával adódtak ilyen pillanatok?

- Az első pillanat a Balázs Péter rendezte Feketeszárú cseresznye című előadás második vagy harmadik bemutatója alkalmával volt. Én ebben egy katonatisztet, Csaholyi hadnagyot játszottam, és a próbákon nagyon nem ment. Nem volt meg bennem az a katonás drill, az a katonás tartás – lelki és fizikai egyaránt – ami ennek a szerepnek az eljátszásához szükséges volt. Aztán az egyik este a barátommal elmentem egy biliárdszalonba, és ott a biliárdozás merev mozdulatai közben megszületett bennem az addig hiányzó magatartás. S aztán ez robbant be nekem a színpadon. Azt éreztem, hogy lebegek. A következő pedig az Eszenyi Enikő rendezte Tévedések vígjátéka volt, amiben életem első főszerepét játszottam, s nagyon keményen dolgoztam: a próbák alatt fogytam tizenegy-két kilót. S egyszer csak a premieren azt éreztem: ez az, megvan, s olyan volt, mintha láttam volna a hullámokat a levegőben, s dőltek volna körülöttem a falak.

- Ha már szóba hoztunk néhány rendezőt, szeretném megkérdezni, hogy közülük kik azok az akár színházi, akár filmrendezők, akik meghatározók a pályádon, akikkel imádsz dolgozni, s mindig várod, hogy újra dolgozhass velük?

- Akikkel tényleg imádok dolgozni, az két filmrendező. Az egyik Szabó István, a másik pedig Antal Nimród. Mindkét rendezővel, amit csinálunk, az maga a sűrítés, amikor egy munkafolyamat alatt az egész életünket egy alkotásba préseljük bele, s nagyon erős lélekjelenléttel, rezgéssel vagyunk jelen. Tudod, olyan ez, mint amikor mégy az utcán, van körülötted ötven ember, és hirtelen egyre felfigyelsz. Mert az az egy ott éppen sokkal erősebben van jelen a többinél. Nimródnál ehhez feltétel nélküli szeretetet járul. Neki bármit hajlandó vagyok eljátszani, megcsinálni, mert tudom, hogy nem akar hülyét csinálni belőlem még a legabszurdabbnak tűnő ötletével sem. Szabó Istvánból pedig ezen kívül még végtelen nyugalom is árad, s érzelmileg is ott tud lenni velem, maximálisan. Számomra a tudás, a szakmaiság fölött kell lenni valami érzelemnek, valami nagyon emberinek, amitől én meg tudok nyílni, és ezt őnáluk kettejüknél találtam meg. Ez nagyon ritka ezen a pályán, nem is nagyon lehet követelni, ugyanúgy, ahogy a nézők szeretetét sem. Ezért nagyon jó, hogy ez ennél a két embernél ab ovo adott.

- Nem tagadod, és nem is tagadhatjuk, hogy közönségfilmekkel lettél népszerű: a Valami Amerika 1 és 2-vel, illetve a Kontrollal. Azonban a pályád során rengeteg művészfilm, jóval több művészfilm készült, mint ilyen értelemben vett sikerfilm. Nem zavar, hogy ezekről a művészfilmekről alig esik szó, nem kérdeznek róluk, pedig az igazán mély gondolatokat ezekben fogalmaztátok meg. Például Szabó István Rokonokjában, vagy a Szíven szúrt országban, amit Marian Cozma tragikus halála után forgattatok.

- Nem zavar. Egyáltalán nem zavar, mert tudjuk, hogy bár minden színésznek az a vágya, hogy mély alkotások által tűnjék ki, erre sokszor nincs lehetőség. Pontosabban: nincs rá közönség, nincs rá vevő, s akkor ezt tudomásul kell venni, s más utat kell keresni. Kosztolányi Dezső írta egy helyütt, hogy manapság, amikor minden a pénzről szól, nem értem, hogy miért ne lehetne nagyot alkotni egy fogpépreklámban. S Szabó Istvánnak is ez a véleménye: nincs olyan, hogy művészfilm, meg közönségfilm, jó film van, vagy rossz film. Mensáros László pedig egyszer így fogalmazott: nyugi, emberi minőséged alatt úgysem tudsz teljesíteni. Igaz, felette sem. Ezért bármiben játszol, abban kell a maximumot kihoznod önmagadból. Legyen az egy kutyaütő ripacs- vagy egy drámai hős-szerep. Ám ahhoz, hogy haladni, fejlődni tudj, közönség kell. Mert az motivál, az inspirál. Én azt szeretem, ha tele van a nézőtér. Kölcsönös a műfaj, visszajelzés nélkül nem megy. De hogy visszatérjek az eredeti kérdésedre, velem soha nem készítettek interjút szakmai lapok, soha nem beszéltettek egy-egy művészfilmemmel kapcsolatban. Nem zavart, de hiányzott nagyon.

- Hát ez az, épp erről beszéltem, erre utaltam.

- Igen, de közben kaptam olyan lehetőségeket, ahol a mély művészet mégiscsak utat törhetett magának. Ahol mélyen átfolyathattam magamon a művészetet. Grosics Gyula halálakor felhívott egy barátom, hogy a nagy sportoló temetésén, a Bazilikában szavaljam el Pilinszky Apokrif című versét. Hogy én, az Apokrifet? – tettem fel a kérdést magamnak. Amikor húsz éve a Négysorost próbálom megfejteni, s még mindig csak a harmadik sornál járok, hát – gondoltam –, hogy jövök én ahhoz, hogy az Apokrifhez nyúljak. Aztán csak összeállt róla egy kép, vállaltam, s jól tettem, mert a gyászszertartáson nagyon érdekes dolog történt. Két mikrofon volt előttem a pulpituson, az egyik a Bazilikáé volt, ami pár méteres körzetben fog, és a híradóban is erről a mikrofonról ment a tudósítás, a másik pedig a Bazilikát fogta be. Ám ezt valahogy rosszul kötötték be, így az egész Bazilika semmit se hallott a szavalatomból, kizárólag a tőlem öt méterre ülő özvegy. S rájöttem, hogy ennek így kellett lennie: hogy a mély művészet úgy tör utat magának, hogy csak ahhoz jut el, akihez el kell jutnia. Ebben az esetben az özvegyhez. De volt egy másik ilyen esetem is, amikor a főiskolán egy szavalóversenyen Radnóti Levél a hitveshez című versét adtam elő, szerintem nagyon rosszul, de a végén mégis díjat kaptam, és szintén utólag jöttem rá, hogy miért tüntettek ki. Mert az első sorban – úgy, hogy én nem is tudtam róla – ott ült Radnóti özvegye.

- Nem tudtad, hogy Fifi néni ott van?

- Nem, én személyesen nem ismertem őt, csak azt tudtam, hogy Radnóti neki írta a verset. Hogy ez a vers egy neki szóló üzenet. S aztán a zsűri tagjai azt mondták, hogy a szavalatom olyan volt, mintha Radnóti reinkarnálódott volna, s Fifi néninek a síron túlról – általam, az én közvetítésemmel - mondta volna el a verset.

- Most már értem, hogy miért mondtad, hogy nem zavar, hogy nem kérdeznek a művészfilmekről. Mert neked megadattak az ilyen mély művészi pillanatok, és ezeket afelé volt szerencséd közvetíteni, aki felé kellett.

- Igen, épp ahhoz jutottak el, akihez el kellett jutniuk. S ha nem kapom meg a „könnyedebb” lehetőségeket a szakmától, s nem ismernek meg ezeken keresztül oly sokan, ezek az igen komoly feladatok se találtak volna meg, az biztos. Egyébként a feleségem az Apokrif után azt mondta, hogy csináljak önálló Pilinszky-estet. De mondtam neki, hogy ez ki van zárva. Hisz én a felkérés után tizenkét napig, megállás nélkül, éjjel-nappal, meseolvasás előtt-alatt-után, a kocsiban, a közértben, csak ezt a verset tanultam, gyakoroltam, értelmeztem. Minden gondolatomat ez töltötte ki. Egy húsz verses Pilinszky-estre így rámenne egy fél évem. S ezt nem engedhetem meg magamnak. Vannak olyan típusú emberek - ez már az iskolában is megfigyelhető volt - akik csak bementek, figyeltek az órán, és ebből éltek. Nekem viszont már az iskolában is rengeteget kellett tanulnom, dolgoznom, hogy meglegyen az eredmény. Így egy Pilinszky-estet se tudnék féléves kemény munka nélkül megcsinálni. És ezt nem tehetem meg, mert ma már az idő a valutám, s nagyon jól kell gazdálkodnom vele. De kéne egy önálló produkció, mindenképp.

- Látom, kacérkodsz a gondolattal.

- Igen, csak annak valami nagyon személyesnek kéne lennie. Valaminek, ami után túl sokat kéne magyarázkodjak otthon, még akkor is, ha régmúlt történések elevenednének meg benne. Mert valami kapcsán, de mégis rólam szólna. Negyvenhárom évesen már lépni kéne errefelé is. Ezért nyitott vagyok, figyelek, s be fogom hívni. Ha elébem jön valami olyan, amiben önmagamat adhatom, meg fogom csinálni.

- Köszönöm az interjút, s azt kívánom, hogy legközelebb a már valóra vált önálló ested kapcsán kérdezhesselek!

Szöveg: ​Gyürky Katalin

Fotó: Miskolczi János

NÉVJEGY

PINDROCH CSABA

Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban érettségizett 1990-ben.

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen szerezte színészi diplomáját 1997-ben. Diploma után a Budapesti Kamaraszínházhoz szerződött, majd 2002-tól négy éven át a Vígszínház tagja. Ezt követően hosszabb ideig szabadúszó, majd a Vígszínháznál eltöltött újabb évadot követően 2012-től a Thália Színház színművésze.

Számtalan jelentős színházi alakítást nyújtva bizonyította tehetségét. Színházi szerepei közül a két leghíresebb a Frankie és Johnny amiben a főszerepet kapta, valamint A vágy villamosa, amelyben Mitchet játssza.

2002-ben a Valami Amerika című játékfilm hozta meg neki az igazi hírnevet, amiben Várnai Tamás filmrendezőt alakította, a film folytatását 2008-ban mutatták be a mozik. A Kontrollban kapott még fontosabb szerepet 2003-ban. A Nyócker! című animációs filmben Bélus szinkronhangját adta. A Koltai Róbert rendezte Megy a gőzös című 2007-es vígjátékban Sándor szerepében láthatjuk. 2009-ben a Szíven szúrt ország című filmben kapott szerepet, a film Marian Cozma kézilabdás haláláról szól. Szabó Győzővel szerepel a legtöbbet, összesen nyolc, már elkészült filmben játszanak együtt (Biztosítás, Az ötödik szoba, Valami Amerika, Szent Iván napja, Magyar vándor, Nyócker!, Megy a gőzös, Valami Amerika 2.) Életének meghatározó filmrendezői Szabó István és Antal Nimród. Nős, felesége Verebes Linda színművésznő. Két gyermeket nevelnek.

Eredetileg a Hajdupress.hu-n: >>>