Sz. Deme László a Pillantás a hídról előadásáról - KRITIKA
Ez a fajta analizáló szószínház sokszor ledobja magáról Miller érzelmileg fűtött szövegeit...
Arthur Miller darabja meglepően aktuális. Fókuszában a bevándorlás, a tabuként kezelt homoszexualitás és sok minden más mellett az öncsalásnak valahogy napjainkban ismét reneszánszát élő sajátos prototípusa áll - Eddie Carbone személyiségében. A céltudatos, nap mint nap keményen dolgozó rakodómunkás észre sem veszi, hogy kitartó küzdelme szeretteiért, egy szebb és jobb világért értetlen csökönyösséggé változott. Nem vesz tudomást arról, hogy megváltozott a világ, paranoiásan a maga igazát hajtogatja, képtelen a változásokkal együtt haladni, figyelembe venni más véleményét. Konok ragaszkodása, vagdalkozásai és érthetetlen mániája, hogy ellenséget lát ott is, ahol nem kellene, végül oda sodorják, hogy ellenségévé teszi a nevelt lányát, barátait és szomszédjait, egész közösségét. Bukása elkerülhetetlen, nem is vált ki együttérzést.
Eddie Carbone figurája erőteljes szimbiózisban áll a közösséggel: ahogy az ókori görög drámákban a polisz, ezúttal a Little Italy nehezedik a főhősre. Miller maga is görög mintákat követett, talán ezért állít hadrendbe Mácsai Pál rendező - a történések szemtanújának - egy különös kórust. A statikus társaság tagjai Eddie munkatársaiként arcot is kapnak, de inkább csak üldögélnek a színen, és a megfelelő pontokon - például a bevándorlási tisztek rajtaütésekor - tömegként nyilvánulnak meg. Lényeges szerepük, hogy mindvégig jelen vannak, és megszólaltatják Matkó Tamás hangulatkarakterizáló dallamait: hol édeskés olasz és karácsonyi, hol pedig tiszta hangokon előadott sirató dallamok zendülnek fel kórusszerű előadásban.
A rendező a játéktérrel is stilizál, nem reális, hanem fiktív, de következetesen teatralizált világ megteremtésére törekszik. Izsák Lili díszletében van valami ijesztő, olyasféle nyomasztó és tanácstalan fülledtség, mint a Twin Peaks vörös függönyös szobáiban, ahonnan különös alakok lépnek elő a kárpitok mögül. Rikító függöny fut körbe a játéktér körül, csak a színpad nyílása felől engedve bepillantást. Hiába lenge az anyag, tömegében mégis fojtogatóan lehatárol, zárt környezetet alakít ki, amin belül minden szorosan összetartozik. Egyetlen bőrkanapé a Carbone lakás, a munkatársak, lakók és Alfieri ügyvéd pedig a többi bőrkanapén ül a közelben. A közösség bent van, csaknem egymás ölében él, az ellenség, a bevándorlók kívülről érkeznek. Láthatóan nincs túl nagy különbség közöttük. Ugyanabban a rossz ízlést mutató, pontosan stílusban tartott jelmezben bukkan fel mindkét oldal. Csak a hivatal rosszul szabott öltönyei helyett trottyos farmerek, rikító ingek és csiricsáré felsők, makkos cipőkből kivillanó zoknik mutatják fel azt a világot, amelynek még a divatja is különös, torz zárvány.
A lépten-nyomon felbukkanó groteszkkel Mácsai nem az alakok kizsákmányoltságát és nyomorult megszomorítottságát erősíti, működésüket rokon- és ellenszenv nélkül, hideg fejjel mutatja be. Részletező, sok indulatos akcióval teli jelenetek helyett a szereplők inkább csak ülnek, beszélnek és kevés kifejező mozgást végeznek a kanapé körül. Ez a fajta analizáló szószínház sokszor ledobja magáról Miller érzelmileg fűtött szövegeit, vagy nem hevíti fel kellőképpen a jelenetet, így például a végkifejlet, a késelés sem válik igazán katartikus erejű pillanattá. Máskor a játék ironikusan ellene fordul a dialógusnak, hiszen például a szófán üldögélve így nem lehet vitatkozni: Ne őrjöngj! - Jól van, de te se őrjöngj - mondja egymásnak Beatrice és Eddie, miközben Für Anikó és Csuja Imre egymás mellett ül a bőrkanapén és rezignáltan maga elé bámul. A forma nem kedvez a szenvedélyes párbeszédeknek, voltaképpen nehézkesen indul be az előadás, azután az alakok mégis hús-vér figurákká forrósodnak.
Igazi meglepetés Debreczeny Csaba színészi átváltozása: ezúttal zárkózott, nehézszavú Marcóként darabos, szögletes gesztusokkal dolgozik, mint valami durván faragott bábfigura. A narrátor-ügyvéd Alfieri szerepében Epres Attila egyszerre simulékony és megértő, kívül marad a történeten, de sikerül megmutatnia valami olyan kisstílű ügyvédi gátlástalanságot is (bár Alfieri kívülről fújja a törvényt és ellenzi a vendetta véres szabályait, valahogy érezni, hogy egy jó üzletért nem rest dolgozni a maffiának sem), amellyel még gazdagabb lesz ennek a furcsa világnak a háttere. Az olaszos maffiamiliő és a bosszúállás motívuma ugyan végigvonul a történeten, de ami elsősorban érdekes lesz, az a családi kötelékek körüli bonyodalom.
Az újragondolt görög stílus ellenére nem a végzet vagy sors eleve elrendeltetése adja az előadás izgalmát, hanem a családon belüli erőszak természetrajza. Érzékenyen megragadott pillanatokban tárul fel, hogyan is működhet az elnyomás odahaza. Csuja Imre jóindulatú, kezdetben mindössze kicsit önfejűnek tűnő Eddie-je végül már ráterpeszkedik a családra, egész lényével birtokol mindent. Mikor magához rántja nevelt lányát, Törőcsik Franciska törékeny Catherine-jét, azután pedig maga alá gyűri Polgár Csaba heveskedő Rodolphóját, érezni a rettenetet: ha ennek a férfinak elborul az agya, nincs megállás. Csak apró változás, és mégis óriási fordulat, ahogyan Eddie basáskodni kezd Für Anikó riadt Beatricéjén. Pedig pár jelenettel korábban még Eddie érezte magát kényelmetlenül a nő froclizásai miatt. Fordult a kocka, és bár hiába nincs durva tettlegesség, csak mohóság és önzés, belilult monoklik helyett lökdösődés és megemelt hang, azért érezni a feszültséget, mert felvillan, hogy mindez miféle terrorig fajulhat. Für Anikó kéztördelése, ahogyan Beatrice nem mer elmenni az esküvőre, pedig Eddie alig fenyeget, csak ül a kanapén, de Csuja kitörni készülő bikaként forgatja a szemeit - egészen remek pillanat, mert valami olyat mutat be, amiből megsejthető, hogy egy ilyen állapot tarthatatlan.
Arthur Miller: Pillantás a hídról
Díszlet-jelmez: Izsák Lili. Zene: Matkó Tamás. Dramaturg: Gáspár Ildikó. Asszisztens: Érdi Ariadne. Rendező: Mácsai Pál.
Szereplők: Csuja Imre, Für Anikó, Törőcsik Franciska e.h., Polgár Csaba, Debreczeny Csaba, Epres Attilla, valamint Ari Zsófia, Czigányné Tóth Julianna, Csire Zoltán, Csunderlik Péter, Farkas István, Ficza István e.h., Kocsán Bálint, Kónya József, Máthé Zsolt, Mezei Ferenc, Murányi Márta, Schőn Ivánné, Szabó Julianna, Urbanek Károly, Vajda Milán.
Örkény Színház, 2011. október 8.