Közzététel dátuma: Nov 30, 2015 10:28:38 AM
Feltehető, hogy ősi szavaink jelentése összetettebb volt, mint a maiaké. Tagolatlanul, komplex módon, ősmondatokként működtek pl. a fagy, les, nyom, es ('esik', illetve 'eső' jelentésben) szavaink. Ezeket a kezdeti szófajokat igenévszóknak, nomenverbumoknak nevezzük. Ezeknek a szómondatoknak a száma azonban viszonylag csekély volt, ezért korán megindult a szófaji rendszer kialakulása. Ha alakjukban nem is, de a mondatbeli szerepük alapján hamar különvált az ige és a főnév (állítmányi és alanyi szerepben), s már az uráli alapnyelvben létezett a névmások egy része is (lásd az alapnyelvi szókincsnél). Többi szófajunk későbbi fejlemény. A számnév és a melléknév pl. a főnévből vált ki, a határozószó megkövesedett, elhomályosult ragos főnév, az igenevek a szófajok közötti átmenet termékei.
Források:
Gaál Edit Nyelvről, anyanyelvről 15 éveseknek című tankönyve a Sulinet Tudásbázisban: >>>
illetve ugyanennek a könyvnek egy másik fejezete: >>>
Balázs Géza - Benkes Zsuzsa: Magyar nyelv a gimnáziumok és a szakközépiskolák 12. évfolyama számára. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2010. 60-61. oldal
Az ősmagyar korban alakultak ki a magyar nyelvtani rendszer legjellemzőbb vonásai. A fő tendencia ebben a korban az agglutináló jelleg erősödése az izoláló jelenségek rovására: a logikai viszonyok közül mind többet kezdtünk jelölni nyelvi eszközökkel, a jelöletlenség helyébe a jelöltség lép.
Az önállóságát vesztett személyes névmás birtokos személyjelként hozzátapadt a főnévhez (pl. *ház + én > ház-én > házam), így az eredetileg jelöletlen birtokviszony jelöltté vált (fa + ág > a fa ága).
Ugyanígy a személyes névmásból alakultak ki az igei személyragok is: *lát + én > lát-én > látom.
A harmadik személyű birtokos személyjel két változata közül (-e és -i) az -i fokozatosan birtoktöbbesítő jelentésre tett szert, a kezi szót 'kezei' jelentésben kezdték használni, miközben a keze viszont az egyes számú birtokot jelölte.
Az ősi gyűjtőnévképző -k (eredeti funkciójában ma is előfordul pl. a Kovácsék szóalakban) a többes szám jelévé vált, s így már egyeztetni lehetett az alanyt és az állítmányt.
A névutók egy része raggá alakult (pl. ház + belé > házba; ház + reá > házra) . A korábban ragtalan tárgy (pl. széna kaszálni mentek) ekkoriban kezdte felvenni a -t ragot.
A finnugor eredetű elbeszélő múlt (láttám, kéré) mellett ekkor már létrejött a -t/-tt jeles múlt, valamint több összetett igeidő is (pl. vár vala, várt vala, várt volna). A jövő időnek is volt már jele, az -and/-end.
Az ősmagyar korban a magyar nyelv még nem nevezhető egységesnek, különféle nyelvjárási jelenségek együtteseként él, amelyek a vándorló életmód következtében könnyen keverednek, kiegyenlítődnek, alakváltozások keletkeznek. Egy s-ező és egy sz-ező nyelvjárás emlékét őrzik a következő alakpárok: szőr - sörény, sző - sövény, ország - uraság. Azt a jelenséget, amikor egy szó két alakváltozatban más-más, de egymással rokon jelentésben rögződik, szóhasadásnak nevezzük.