Helyes kép Jézusról, az ember fiáról

Jézus Krisztus, az „ember Fia”

Nem az a célom, hogy személyeket támadjak, hanem hogy tiszta képet alkossunk a tanításról. Ez csak úgy lehetséges, hogy megnevezem a forrást, amire hivatkozok, jelen esetben Ellen Gould White-ot. A célom, hogy az eredeti forrást, a Bibliát, és a hitem szerint Isten által vezérelt asszonyt, Ellen Gould White-ot megvizsgálva, felhívjam az emberek figyelmét, hogy a tiszta forráshoz forduljanak! A tiszta forrás minden keresztény számára létfontosságú. Hiszen ez alapján alkotunk képet Istenről, Jézus Krisztusról, és ez alapján formálódunk mi is az Ő képmására. Ha torz a kép, torz lesz a másolat is!

"Sokan vannak a gyülekezetekben, akik magától értetődőnek veszik, amit hisznek, de nem jönnek rá gyengeségükre mindaddig, amig a vita kereszttüzébe nem kerülnek. Amikor elkülönítik őkez a hasonló hitűektől és kénytelenek lesznek egyedül számot adni elveikről, akkor lepődnek meg majd, hogy milyen homályosak az ismereteik az általuk elfogadott igazságról... A hívők ne elégedjenek meg az igazsággal kapcsolatos feltételezésekkel és rosszúl körvonalazott elméletekkel. Alapozzák hitüket szilárdan Isten szavára, hogy amikor megérkezik a próba ideje, és tanácsok elé hurcolják őket, akkor szelídséggel is Istenszeretettel telten tudjanak számot adni a bennük élő reménységről.."

Testimonies for the Church vol. 5. 707-710.old.

Ez az írás nem a saját munkám, de meggyőződésem, hogy megállja a helyét, ugyanis a Jó Isten keresése közben, és az Ellen G. White írások kutatása közben bukkantam rá. A szerző Háló Sándor, nem ismerem személyesen, de mivel összhangban van a tanítás a Bibliával, Ellen Gould White írásaival, ezért vállalom az írás közzétételét.

„Aki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott az ő istenfélelméért, ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet; és tökéletességre jutván, örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek.” Zsid. 5,7-9.

A kérdés-felvetés háttere

A krisztológiával foglalkozó emberek körében meglehetősen sok vitát, sokféle elméletet indított el Pál apostolnak a fenti mottónkban idézett kijelentése.

Önmagában olvasva bizony nagyon komoly horderejű kérdések felvetésére ad alapot ez az igeszakasz.

-Vajon Jézusnak egész életében ilyen kétségbeesetten tusakodnia kellett, vagy ez a kijelentés csupán egy alkalomra vonatkozik?

-Vajon azt akarja itt aláhúzni az apostol, hogy Jézus jelleme nem volt tökéletes?

-Vajon csak az Atyának való engedelmesség gyakorlása által jutott el a jellembeli tökéletességre?

Ha az előzőek szerint kell érteni az apostol kijelentését, akkor viszont mikor jutott el Jézus erre a tökéletességre, hol van életének az a fordulópontja, amikor tökéletessé vált?

A legáltalánosabban elfogadott értelmezés azzal próbál választ adni az ebből a szakaszból fakadó kérdésekre, hogy Jézusnak, mint Isten-embernek, két természete volt: egy isteni és egy emberi.

Ezen értelmezés vallói szerint, mivel Jézus emberi természetében hozzánk hasonló örökséggel született, ezért ebből az állapotból az isteni természet segítsége által kellett tökéletességre jutnia ahhoz, hogy üdvösségszerző lehessen.

A hitelesség érdekében szeretnék azokból az írásokból idézni néhány szakaszt, amelyekben megfogalmazásra kerül ez az értelmezés.

„Jézusnak két született természete volt: egy szent, romlatlan isteni, és egy romlandó, az én-középpontúság öröklött hajlamával megterhelt emberi természete. Abban valóban rendkívüli kivétel volt az emberek között, hogy tipikus emberi természete mellett egy szent, romlatlan, tökéletes isteni természete is volt. E két természet hátterén azonban ugyanúgy kellett kifejlesztenie saját jellemét, a csecsemőkortól fogva a halálig, mint nekünk… A Zsid 5:9 nyilvánvalóan tanúskodik a fentiek igazságáról. Úgy szól Jézusról, mint aki földi élete folyamán »tökéletességre jutott«. Nem születési adottság volt tehát Jézus tökéletesen igaz élete, hanem jellemfejlődés által érte el ezt a magaslatot. Ez az ige nem Jézus praexisztens (földi születése előtt létező) és földi szolgálata idején is megőrzött tökéletességéről szól, hanem arról a tökéletességről, amelyre Emberfiaként jutott el, ami a jellemfejlődésében megnyert csaták eredménye volt.” (Vankó Zsuzsa: Jézus Krisztus, a „testté” lett Isten, 18. oldal)

„Az ige arról a küzdelemről beszél, amit Jézus »testének napjaiban« vívott. Tehát nem csupán a pusztában, a Gecsemáné kertben, vagy a keresztnél megharcolt csatákról van szó, amelyeknél mi is egy kicsit jobban látjuk súlyos terhét, hanem egész földi életéről, arról a súlyos küzdelemről, amelyet annak minden napján viselt. Eszerint tehát naponként vívta Jézus a maga harcát könyörgésekkel, esedezésekkel, erős kiáltások és könnyhullatások között.” (Vankó Zsuzsa: Szombatiskolai tanulmány, Zugliget, 1986. máj. 17., 6. kérdés)

E magyarázatok próbájaként több szempontot is meg kell vizsgálnunk a Biblia és a Bizonyságtételek mérlegén.

-Jézusban valóban állandó küzdelemben volt egymással az isteni és az emberi természet?

-Valóban nem születésbeli adottság volt az Ő tökéletesen tiszta igaz élete, hanem csak jellemfejlődés által érhette el azt?

-Valóban csak egy egész életen át tartó küzdelem által volt képes eljutni a jellemtisztaságának tökéletességére?

Jézus kettős természete

Jézus az Isten-ember mivoltából adódó kettős természetével kapcsolatban bizonyos dolgot nagyon fontos tisztán látnunk:

Egyrészt azt, hogy Benne egyesült az isteni és az emberi természet.

Másrészt viszont azt, hogy ez a két természet számunkra felfoghatatlan módon mégis megőrizte a külön személyiséget, mármint az emberit és az istenit.

„Emberi és isteni titokzatosan egyesült, ember és Isten eggyé vált. Ebben az egységben találjuk meg az elbukott faj reménységét. Krisztusra tekintve emberi mivoltában Istenre nézünk, és dicsőségének ragyogását látjuk Benne, az Ő személyének kifejezésre juttatott képmását.” (The Ellen G. White Comments in SDA Bible vol. 5 1130)

„Habár Krisztus isteni dicsősége a felöltött emberi mivolta által egy időre elhomályosíttatott és el lett leplezve, ám amikor emberré vált nem szűnt meg Isten lenni. Az emberi nem foglalta el az isteni helyét, sem az isteni az emberi helyét. Ez az istenség titka. A két kifejezés, »isteni« és »emberi« Krisztusban szorosan és elválaszthatatlanul egy volt, és mégis egy külön személyiséget alkottak.” (The Ellen G. White Comments in SDA Bible vol. 5, 1129.)

Ez az egyesülés annyira mély és valóságos volt, hogy a kinyilatkoztatás következetesen arról beszél, hogy Jézus, mint ember tette láthatóvá az Isten jellemét és természetét. Jn. 14,9.

„Mert Őbenne lakozott az istenségnek egész teljessége testileg.” Kol. 2,9.

Jézus istensége azonban el volt rejtve, láthatatlan volt, ezért mondja Pál azt, hogy „önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és emberekhez hasonlóvá lett”. Fil. 2,7.

Ami mégis látható volt istenségéből, az csakis az emberi természetén keresztül nyilatkozott meg.

„Ő az Atya megtestesítése, és az Isten Igéjének neveztetik. Isten elküldte Fiát a világba, istenségét emberibe öltöztette, hogy az ember elviselhesse a láthatatlan Isten képmását. Ismertté tette szavaiban, jellemében, erejében és fenségében Isten természetét és tulajdonságait. Az istenség tompított, enyhített világossággal villant át az emberin. Isten törvényének megtestesülése volt, az Ő jellemének másolata.” (The Ellen G. White Comments in SDA Bible vol. 5,, 1131)

Krisztus emberi természete tehát az istenség megnyilatkozását tette lehetővé, mert Benne valóságosan egyesült a két természet.

Isten azonban csak az emberrel egyesült, a bűnnel semmiképpen sem!

Zsolt. 45,8. Péld. 6,16-19.

Ő ezt nem is tehette volna meg, hiszen Isten gyűlöli a bűnt, ezért a megváltás terve nem tartalmazhatott olyan részletet, hogy Isten egyesül a bűnnel..

A bűnöst viszont szereti az Úr, mégpedig annyira, hogy kész volt arra is, hogy hozzá hasonló emberi testtel egyesüljön.

Az a test viszont, amiben a Megváltó egyesült az emberi családdal mentes volt a bűn fertőzöttségétől, ezért „ami születik is szentnek hívatik”. Luk. 1,35.

Ha Jézus bűnös emberi természetet vett volna magára, akkor az Ő embersége is megváltásra szorult volna, ám akkor semmiképpen sem lehetne a mi Megváltónk.

A Biblia nagyon hangsúlyossá teszi az „ember Jézus Krisztus”-t, mint Megváltót és Közbenjárót, amivel azt hangsúlyozza, hogy Jézus emberként volt a Megváltónk. Jn. 19,5. I. Tim. 2,5.

Ellen G. White is ezért hangsúlyozta szinte refrénszerűen, hogy Jézusnak az emberi természete is tiszta volt a bűn minden foltjától.

„Semminemű aggodalmunknak sem kellene lennie Krisztus emberi természetének tökéletes, bűntelen voltát illetően”. (The Ellen G. White Comments in SDA Bible vol. 5, 1131.; Sings of the Time 1898. jún. 9.)

„Egyetlen pillanatra sem volt benne gonosz hajlam.” (The Ellen G. White Comments in SDA Bible vol. 5. 1128.)

„Mint az emberiség feje, emberi természetet öltött magára, de nem az emberiség bűnösségét!” (Youths Instructor, 1901. máj. 29.)

Ellen White kijelentéseinek egységes hátterén teljesen kizárt az, hogy Jézusban állandó küzdelmet vívott egymással az isteni és az emberi természet.

Jézus küldetésének a lényege éppen az volt, hogy emberként győzzön, és nem istenként.

Ha Jézus istenségéből áradó erővel győzött volna, akkor ezzel nem bizonyíthatta volna, hogy Ádám bűnesete nem volt törvényszerű, s az első embert semmi sem kényszerítette ellenállhatatlanul, hogy elszakadjon Istentől.

Jézusnak tehát emberként kellett Ádám helyére állnia, és ebben a helyzetben, ilyen feltételek között megmaradnia Isten mellett.

„Mint az Atya szeretett Fia, ott kezdte munkáját, ahol az első Ádám. Önként lépett arra a talajra, amelyen Ádám elbukott, s helyrehozta Ádám hibáját.” (Youths Instructor, 898. jún. 2.)

„Sátánt ugyanazzal a természettel győzte le, mint amely felett Sátán győzelmet nyert az Édenben. Krisztus az ellenséget az Ő emberi természetében győzte le. A Megváltó istenségének ereje el volt rejtve. Ő emberi természetben győzött, Isten hatalmára támaszkodva.” (The Ellen G. White Comments in SDA Bible vol. 5, 924.)

Mint második Ádám

Minden emberi következtetést mellőzve próbáljuk pontokba szedni, hogy miért mondja az ihletett kinyilatkoztatás második Ádámnak Jézust.

A leghangsúlyosabbá azt teszi a Biblia, hogy életének hatása hasonló, bár ellentétes irányú, mint Ádámé volt: minden emberre kihat a befolyása.

„Miképpen egynek bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat: azonképpen egynek igazsága által minden emberre elhatott az életnek megigazulása.” Róm. 5,18.

„Miképpen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek: azonképpen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek.” Róm. 5,19.

Második Ádámnak mondható Jézus azért is, mert az emberiség történelme folyamán Ő volt a második ember, akinek a születése közvetlenül az Isten teremtő hatalma által történt.

Bár a többi gyermekhez hasonlóan született, származása azonban már nem azonos: Jézus ugyanis nem emberi magból, hanem közvetlenül a Szentlélek által fogantatott, Isten teremtő műveként született bele az emberi családba.

„A Szent Lélek száll te reád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged; azért a mi születik is szentnek hívatik, Isten Fiának.” Lk. 1,35.

„Azért a világba bejövetelkor így szól:… testet alkottál nékem”. Zsid. 10,5.

Pál apostolhoz kapcsolódva a Bizonyságtétel is kijelenti, hogy Jézus emberi részét, emberi természetét maga az Isten teremtette.

„Emberi természetét Isten teremtette, mégsem voltak birtokában még angyali erők sem. Természete emberi volt, a mienkkel azonos… Emberi teste és emberi értelme volt. Csontunkból való csont, és húsunkból való hús test volt.” (Ellen G. White Manuscript 94., 2. oldal, 1893.)

Valószínűleg az előbbiek miatt mondja Pál „utolsó Ádámnak” Jézust. I. Kor. 15,45.

Az emberiség történetében ugyanis Ő volt a második, de egyben az utolsó is, akinek megszületéséről az ihletett kinyilatkoztatás azt mondja, hogy Isten közvetlen teremtése által történt meg.

Második Ádámnak mondható Jézus azért is, mert azt kellett jóvátennie, amit az első Ádám elrontott, vagyis az első Ádám helyére kellett állnia, mint az emberi nemzetség reprezentánsa és vezére.

„Krisztust második Ádámnak nevezi az Írás… Ott kezdte munkáját, ahol az első Ádám. Önként lépett arra a talajra, amelyen Ádám elbukott, s helyrehozta Ádám hibáját.” (Youths Instructor, 1898. jún. 2.)

„Krisztus földre jött, emberi természetet öltött. Mint az ember képviselője állt itt, hogy megmutassa a Sátánnal folytatott küzdelemben, hogy az ember, amelyet teremtett, az Atyával és a Fiúval fenntartott kapcsolata által, engedelmeskedhet minden isteni előírásnak.” (Sings of the Times, 1898. jún. 9.)

„Ádám helyére állott Krisztus a kísértések pusztájában, hogy kiállja a próbát, amelyben Ádám nem tartott ki.” (Review and Herald, 1874. júl. 28.)

Második Ádámnak mondható Jézus még azért is, mert ugyanolyan tiszta és szent volt, a bűn belső foltja nélküli, mint Ádám.

„Krisztust második Ádámnak nevezi az Írás. Tisztaságában és szentségében, az Atyával fenntartott kapcsolata által, mint az Atya szeretett Fia, ott kezdte munkáját, ahol az első Ádám.” (Youths Instructor, 1898. jún. 2.)

„Krisztusra tekintve, emberi mivoltában istenre nézünk, és dicsőségének ragyogását látjuk Benne, az Ő személyének kifejezésre juttatott képmását.” (The Ellen G. White Comments in SDA Bible vol. 5, 1130.)

„A bűn foltja nélkül született, de az emberi családhoz hasonló formában jött világra.” (97. levél, 1898.)

Két dologban viszont különbözött egymástól a két Ádám.

Mert amíg az első Ádám elveszítette ártatlanságát és lelke tisztaságát, addig a második Ádám mindvégig megőrizte mindkettőt.

„Jézus élete összhangban volt Istennel. Gyermekkorában gyermekként gondolkodott és beszélt, de a bűnnek nyoma sem homályosította el benne Isten képmását… Állandóan őrködnie kellett, hogy megőrizze tisztaságát.” (Jézus Élete, 50.)

„A szenny közepette Krisztus megőrizte tisztaságát. Jelleme tökéletes iszonyt fejezett ki a bűnnel szemben.” (The Ellen G. White Comments in SDA Bible vol. 5 1142.)

„Emberi természetében megőrizte az isteni jellem tisztaságát.” (Youths Instructor, 1898. jún. 2.)

Ezt a küzdelmet azonban teljesen ellentéte körülmények között és ellentéte feltételekkel kellett megvívnia.

-Amíg Ádám csak egyetlen helyen, a tiltott fánál volt megkísérthető, addig Jézust egész életében környékezte a kísértő.

-Amíg Ádám az Éden nyugodt és biztonságot adó környezetében élt, addig Jézus korának romlott és bűnnel fertőzött környezetében.

-Amíg Ádám az Isten kezéből kikerülve, teremtettségének tökéletességében állt szemben a kísértővel, addig Jézus a bűn négyezer éves rontása által elgyengült emberi testében.

-Amíg Ádám közvetlen kapcsolatot tarthatott fenn a világmindenség Istenével, addig Jézus csak hit és imádság által igényelhette ezt a kapcsolatot.

Jézus és a tökéletességre jutás

A másik nagy kérdés, amellyel szembe kell néznünk, hogy vajon milyen értelemben mondja Pál apostol azt Jézusra, hogy „tökéletességre jutott”.

Megállja a helyét az az állítás, miszerint Ő nem volt tökéletes, de tökéletességre jutott valamikor földi élete során?

Nem hiszem, hogy Pál a mottóigében azt akarta hangsúlyozni, hogy Jézus természete nem volt tökéletes, de egy egész életen át tartó küzdelem eredményeképpen végül eljutott a tökéletességre.

A Bizonyságtételek ide vonatkozó kijelentései azt hangsúlyozzák, hogy Jézus földi életének minden szakaszában tökéletes volt, mint ember.

„Némelyek csodálták tökéletes jellemét… Ugyanaz a jellembeli szilárdság és tökéletesség, ami életének ismertetőjele volt, megnyilvánult már gyermekkorában is.” (Jézus gyermeksége, 23.)

„Jézus anyja mélyreható figyelemmel követte nyomon gyermeke képességeinek kibontakozását, jellemén pedig látta a tökéletesség jeleit… A Szentlélektől kapott bölcsességgel együtt tudott működni a mennyei erőkkel a gyermek nevelésében, aki egyedül Istent tekinthette Atyjának.” (Jézus Élete, 48.)

„Gyors felfogású volt, a dolgok mélyére látott, korát meghaladóan komoly és bölcs. Emellett jelleme csodálatosan kiegyensúlyozott volt.” (Jézus Élete, 48.)

„Fejlődésének minden fokán tökéletes volt, a bűntelen élet egyszerű, természetes bájával.” (Krisztus Példázatai, 49,4.)

„Tökéletes volt munkásként is, mint ahogy tökéletes volt mindenben jelleme.” (Jézus Élete, 51.)

Az előző idézetek alapján tehát kimondhatjuk, hogy Jézusnak nem volt szüksége semmilyen morális vagy jellembeli változásra és fejlődésre.

Számára a tökéletesedés az emberi mivoltára vonatkozott, hiszen egy magatehetetlen gyermekkorból kellett az érett férfikorig eljutnia.

Mint embernek, meg kellett tanulnia az Istenre hagyatkozás szükségletét.

De még ezt sem azért, mintha ez alapvetően idegen lett volna tőle, hanem hogy tudatosan és emberi módon használja ezt a lehetőséget, mint egy szükségletet.

Mivel teljesen ember volt, ezért csak fokozatosan bontakozott ki előtte és csak fokozatosan ismerhette fel a küldetését is.

„Midőn Jézus tizenkét éves volt, az emberek már látták rajta a Szentlelket megnyugodni. Valamit érzett már a nagy feladatából, amelynek betöltésére e földre jött. A bensőjében valami cselekedetre ösztönözte… Mielőtt Megváltónk a Földre jött, e jövendöléseket Ő adta szolgáinak feljegyzés végett; s midőn áttanulmányozta a Bibliát, akkor a Szentlélek emlékeztette mindezekre, és megmutatta neki azt a nagy művet, amelyet a Földön végeznie kell… Miközben küldetésének célját napról napra jobban megértette, továbbra is hűségesen elvégezte kötelességeit.” (Jézus gyermeksége, 18-19.)

Ezért kellett Neki egész élete folyamán mindennap az Atya vezetésére hagyatkoznia.

Három helyen is beszél Pál apostol a zsidókhoz írt levelében Jézus tökéletessé válásáról, de egyik helyen sem ad alapot arra, hogy azt a következtetést vonjuk le szavaiból, miszerint Jézus nem volt tökéletes.

„Mert illendő vala, hogy akiért minden, és aki által minden, sok fiakat vezérelvén dicsőségre, az ő idvességök fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé.” Zsid. 2,10.

„És tökéletességre jutván, örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek…” Zsid. 5,9.

„Mert a törvény gyarló embereket rendel főpapokká, de a törvény után való esküvés beszéde örök tökéletes Fiút.” Zsid. 7,28.

Éppen ellenkezőleg: ugyanebben a levélben nagyon hangsúlyossá teszi Jézus teljes bűntelenségét.

„Mert ilyen főpap illet vala minket, szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott, és aki az egeknél magasságosabb lőn…” Zsid. 7,2.

A tökéletessé-válás kifejezés Jézusnak azokat a tapasztalatait jelöli, amelyek által Megváltónk és Főpapunk lehetett, az Istentől való függőség új szintjére kerülve.

A görög nyelvben ugyanis a „tökéletes” szó megfelelője magában hordozza azt a jelentés-árnyalatot is, hogy elérni egy előre meghatározott célt.

Mint ember Fia, naponta az Atyára hagyatkozva jutott tökéletességre, azaz vitte célba a megváltás művét, amelyért jött.

Elmondhatjuk, hogy Jézus emberi természetében gyermekségétől fogva tökéletes szentséggel, tisztasággal, és jellemszilárdsággal bírt.

Ez számára nem egy tökéletességre-jutás által elért eredmény volt, hanem ez jellemezte Őt születésétől fogva egész földi életében.

-A megváltás művét juttatta tökéletességre azáltal, hogy a szent, a tiszta, a bűnösöktől elválasztott lelki természetét megőrizte Sátán legvadabb támadásaival szemben is.

-Tökéletességre juttatta a megváltás művét azáltal is, hogy a legkétségbeejtőbb, a legcsüggesztőbb körülmények között is kitartott eredeti szándéka mellett: vállalni akarta az emberért a kezességet, a helyettesítő áldozatot, a bűn büntetését.

A Gecsemánéban éppen ettől akarta visszariasztani Őt Sátán.

Szerette volna úgy feltüntetni a helyzetet, hogy teljesen hiábavaló és értelmetlen mindaz, amire készül.

Jézus azonban nem állt meg, hanem továbblépett, és tökéletességre juttatta a megváltást, amely örök időktől fogva elkészíttetett.

Csak így lehetett és csak így lett örök üdvösség szerzője mindazok számára, akik hisznek és engedelmeskednek Neki.