Szerző:

P. Gerard Darmsteegt, Dr. Theol,

egyháztörténész, docens,

HNA Teológiai Szeminárium, Andrews Egyetem

Vajon elgondolkodtunk-e azon, miként mehetnek végbe nagyobb változások is egyik napról a másikra az egyházban? Hogyan lehetséges, hogy az istentiszteleti stílus, a zene és a kongregacionalizmus annyi gyülekezetet befolyásoltak, mégpedig ilyen gyorsan? Az évek során sokat töprengtem e kérdésen, és mivel alkalmam volt tanulmányozni a Hetednapi Adventista egyház kialakulását és későbbi fejlődését, rájöttem, hogy a helyi gyülekezetekben történt újabb kori változások azoknak a jelentős változásoknak köszönhetők, melyek a huszadik század folyamán a helyi egyházvezetésen belül mentek végbe.

A helyi gyülekezetek operatív szerkezetében végbement változások annyira fokozatosan következtek be, hogy alig vette észre őket valaki. Ma, mintegy 150 évvel a Hetednapi Adventista Egyház hivatalos megalakulása után, nagyon kevés maradt fenn abból az újszövetségi szellemű irányítási modellből, melyet az egyház úttörői eredetileg követtek.

Ahhoz, hogy a helyzetet és annak minden vonatkozását a maguk teljességében megérthessük, először a helyi gyülekezetek újszövetségi szellemű irányításával foglalkozunk. Ezt követően azt tekintjük át, hogyan alkalmazták ezt a modellt az adventizmus úttörői, majd pedig, hogy az adventisták hogyan tértek el ettől a modelltől, és ez hogyan befolyásolta a helyi gyülekezeteket. Végezetül azt vizsgáljuk meg, milyen lehetőségek vannak a helyi gyülekezetvezetés krisztusi szellemű modelljének helyreállítására, és ez milyen előnyökkel jár.

E fejezetben kizárólag a helyi gyülekezet vizsgálatára szorítkozunk, és nem foglalkozunk a területi elnökségek, uniók és a Generál Konferencia irányítási struktúrájával. Az egyházszervezet ezen aspektusáról az 1901-es generálkonferenciai ülés irodalmában található bővebb információ – ez az irodalom feltárja a Szentlélek gondviselésszerű közreműködését egy olyan szervezeti struktúra kialakításában, mely világszerte harmonikus egységbe forrasztja a hetednapi adventista gyülekezetek közösségét.

A. Az egyházvezetés újszövetségi modellje

Egyházszervezet az Újszövetségben

Az Újszövetségből tájékoztatást kapunk a keresztény egyház vezetési struktúrájáról. Jézus Krisztus földi szolgálata idején megalapozta egyházának szervezetét és hatáskörét. Követői közül tizenkettőt arra rendelt, hogy utazásai során elkísérjék őt, és hogy felkészítse őket az evangélium hirdetésére és a betegek gyógyítására (Mk. 3:14, 15). Ezt a tizenkét embert apostoloknak nevezte (Lk. 6:13).

Ez az esemény az első lépés volt „annak az egyháznak a megszervezésében, melynek Krisztus távozása után képviselnie kellett Őt a földön.” E tizenkét férfi elhívása óriási jelentőséggel bírt. „Tisztségük a legfontosabb volt, melyre embert valaha is elhívtak, és csak magának Krisztusnak a tisztsége múlta azt felül. … Ahogyan az Ószövetségben a tizenkét pátriárka Izraelt képviselte, a tizenkét apostol az evangélium egyházát volt hivatott képviselni.”

A jeruzsálemi gyülekezet, mint a későbbi gyülekezetek modellje

A Cselekedetek könyve feltárja az egyházszervezés következő szakaszát – az egyházvezetés újszövetségi modelljének megalapozását. Röviddel Krisztus mennybemenetele után az apostolokat túlzott mértékben lefoglalta a gyorsan növekvő jeruzsálemi gyülekezet szükségleteinek kielégítése. Hogy megbirkózhassanak az előttük álló kihívásokkal, az apostolok a helyi gyülekezet vezetési feladatait két fő csoportra osztották. Hét embert kiválasztottak arra, hogy „az asztalok körül szolgáljanak”, míg saját feladatukat „az imádságra és az Ige szolgálatára” korlátozták (Csel. 6:2,4). A „hetek” és az apostolok egyaránt részt vállaltak a szolgálatban, de ennek módja a két csoport esetében jelentős mértékben különbözött. Sok találgatás tárgya volt, hogy a kétfajta szolgálat mit is foglalt magában.

Ellen G. White erre az eseményre vonatkozó kommentárja nagy segítséget jelent a kérdés tisztázásában. White testvérnő szerint az apostolok a Szentlélek vezetése alatt „tervet fektettek le, hogy az egyházban működő erők egy jobb szervezet keretében nyilatkozhassanak meg.”

Mi volt ez a jobb egyházszervezet? A terv kettős munkamegosztást alapozott meg azok között, akik lelki vezetőként szolgáltak, és azok között, akik az egyes munkaterületekkel és az egyház pénzügyeivel foglalkoztak. Az apostolok bejelentették: eljött az idő, „amikor az egyházat felügyelő lelki vezetőket mentesíteni kell a szegények ellátása és egyéb terhek alól, hogy felszabaduljanak az evangéliumhirdetés munkájának továbbvitelére.”. A gyülekezet elfogadta e tanácsot, és hét férfit diakónussá szentelt. White testvérnő ezt írja: „Imádság és kézrátétel által ünnepélyesen kiválasztottak hét férfit a diakónusi teendők végzésére.” E cselekedettel „fontos lépést tettek az egyházra jellemző evangéliumi rend még tökéletesebb érvényesítése felé.”

A „diakónus” megnevezés tökéletesen illett e férfiak feladatához, az „asztalok körüli szolgálathoz”. Mint Ellen White írja, az ő felelősségük volt „a munka egyes területeinek felügyelete”, ami magában foglalta az „egyéni szükségletekre” való odafigyelést, az „egyház pénzügyi érdekeit”, valamint „a szegények szükségleteiről való gondoskodást.” Ez a munka azonban nem zárta ki őket „a hit tanításából.” A diakónusok „teljes képesítéssel rendelkeztek ahhoz, hogy másokat az igazságra tanítsanak, és e munkát nagy odaadással és sikerrel végezték.”

István diakónus megkövezése után kitört a keresztény egyházat sújtó első nagyobb üldözés, és a hívők Júdea és Samária egész területén szétszóródtak (Csel. 8:1). Ettől kezdve az evangéliumot Jeruzsálem falain kívül is hirdették.

Az apostolok a jeruzsálemi gyülekezet irányítási modelljével összhangban presbitereket neveztek ki lelki vezetőnek minden gyülekezetben (Csel. 14:23; Tit. 1:5). E gyakorlat magyarázza azt, hogy az apostolok, amikor az evangélium hirdetése és a világ evangelizálása érdekében elhagyták Jeruzsálemet, miért neveztek ki presbitereket a jeruzsálemi gyülekezetben ahelyett, hogy betöltetlen űrt hagytak volna maguk után az akkori egyház e jelentős központjában. E tény magyarázza a vének jelenlétét néhány évvel később a jeruzsálemi egyházban – Barnabás és Saul nekik adták át a júdeai szegény hívőknek szánt adományokat (Csel. 11:29-30).

White testvérnő a jeruzsálemi egyház kettős munkamegosztáson alapuló vezetési struktúráját a keresztény egyház számára modellértékűnek tekintette. Erről így tesz bizonyságot: „A jeruzsálemi egyház szervezete mintát adott arra, hogyan kell az egyházat megszervezni minden egyéb helyen, ahol az igazság hírnökeinek lelkeket kell megnyerniük az evangélium számára.”

Lelki ajándékok

Az egyházszervezet további fejlődésére azután került sor, hogy az egyház gyors iramban kezdett terjeszkedni újabb területeken. Ekkor a Szentlélek különleges lelki ajándékokkal ruházott fel némelyeket Isten emberei közül, hogy még tovább tökéletesítse az egyház működését. Ellen White ezt írja:

„A korai egyház történetének későbbi szakaszában, amikor a világ különböző részeiben sok hívő tömörült gyülekezetekbe, az egyház szervezetét tovább tökéletesítették, hogy fenntarthassák a rendet és a cselekvésben megnyilvánuló összhangot. Minden tagot arra buzdítottak, hogy megfelelően töltse be feladatát. Mindenkinek bölcsen kellett felhasználnia a rá bízott talentumokat. Egyeseket a Szentlélek különleges adományokkal ruházott fel: »És pedig némelyeket rendelt az Isten az egyházban először apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul; azután csodatevő erőket, azután gyógyításnak ajándékait, gyámolokat, kormányokat, nyelvek nemeit.« (I. Kor. 12:28). A munkások e különböző csoportjainak azonban teljes összhangban kellett dolgozniuk.”

Azoknak, akik elnyerték ezeket az ajándékokat, nem az volt a feladatuk, hogy felváltsák a korábban megválasztott presbitereket és diakónusokat, hanem az, hogy együttműködjenek velük, és így az egyház munkája minden korábbinál hatékonyabbá váljék.

A helyi gyülekezetek vezetőinek jellemvonásai

Pál röviddel halála előtt, isteni ihletés nyomán fontos utasításokat adott, melyek célja a helyi gyülekezetek vezetési struktúrájának megőrzése volt.

Az apostol Timótheushoz írt egyik levelében szorgalmazta, hogy a jeruzsálemi gyülekezet szervezeti modelljét alkalmazzák a világ többi gyülekezetében is. Gondosan körülírta a lelki vezetőként (presbiterként) szolgálók, illetve az egyház egyéb ügyeivel foglalkozók (diakónusok) jellemvonásait (I. Tim. 3:1-13). Pál hasonlóképpen utasította Titust, hogy az egyházban a megkívánt jelemvonásokkal rendelkező férfiakat nevezzen ki presbiterré vagy püspökké, az egyházi rend biztosítása érdekében (Tit. 1:5-9).

Az Újszövetségben a „presbiter” és a „püspök” kifejezést váltófogalomként alkalmazzák (Tit. 1:5, 7; I. Tim. 3:1, 2). A „presbiter” („vén”) a tisztség méltóságát fejezte ki, míg a „püspök” a tisztségviselő „felvigyázói”, vagyis az egyház táplálására, pásztorolására vagy őrzésére vonatkozó megbízatására utalt (Csel. 20:17, 28).

A követelmények, melyeket Pál a presbiter (püspök) tisztségére vonatkozóan meghatározott Timótheus számára, a következők voltak:

„Feddhetetlen legyen, egy feleségű férfiú, józan, mértékletes, illedelmes, vendégszerető, a tanításra alkalmatos, nem borozó, nem verekedő, nem rút nyereségre vágyó; hanem szelíd, versengéstől ment, nem pénzsóvárgó; ki a maga házát jól igazgatja, gyermekeit engedelmességben tartja, minden tisztességgel (mert ha valaki az ő tulajdon házát nem tudja igazgatni, mi módon visel gondot az Isten egyházára?); ne legyen új ember, nehogy felfuvalkodván, az ördög kárhozatába essék. Szükséges pedig, hogy jó bizonysága is legyen a kívülvalóktól; hogy gyalázatba és az ördög tőribe ne essék.” (I. Tim. 3:2-7).

E követelmények egyértelművé teszik, hogy az Úr, mint az egyház Feje (Ef. 5:30) abban érdekelt, hogy egyházát magas lelki és erkölcsi mércével rendelkező presbiterek vagy szolgálattevők irányítsák, akik bizonyítottan jól irányítják saját családjukat, és a nem hívők között is jó hírük van. Ha a presbiter vagy szolgálattevő sikertelenül tölti be a családfő tisztét, akkor nem alkalmas a gyülekezet vezetésére sem. Pál ezt írja: „Ha valaki az ő tulajdon házát nem tudja igazgatni, mi módon visel gondot az Isten egyházára?” (I. Tim. 3:5).

Az apostolok és a presbiterek (vének) egymáshoz való viszonya

Vajon az apostolok és a presbiterek tisztsége azonos volt? Ha nem, miben különböztek egymástól? Az egyik fő különbség az volt, hogy az apostolok utazó lelki vezetők, míg a presbiterek a helyi gyülekezetek lelki vezetői voltak. Az apostolok gyülekezetről gyülekezetre utaztak, új gyülekezeteket alapítottak, és felügyelték a gyülekezetek munkáját. A presbiterek ezzel szemben a helyi gyülekezethez kapcsolódtak, és nem volt irányítási jogkörük más gyülekezetek fölött. Az apostolok és a presbiterek mindazonáltal szorosan együttműködtek az egyház irányításában.

E szoros együttműködés abban a fontos vitában is látszik, melyet az újonnan megtért pogányok körülmetélésének szükségességéről folytattak. Jeruzsálemben gyűlést hívtak össze, hogy megoldják a konfliktust. A kérdést a gyülekezetek lelki vezetői döntötték el – apostolok és vének közösen (Csel. 15:2, 6).

Az apostolok és a vének közötti szoros kapcsolat abból is látszik, hogy milyen szót használtak az apostol és a presbiter tisztségének megnevezésére. Amikor például Júdás halála után az apostolok megvitatták, ki képes megfelelő módon helyettesíteni őt, Péter egy felszólítást tett: „Az ő püspökségét más vegye el” (Csel. 1:20). Az új apostol által betöltendő munka természete a görög episzkopé szóból válik nyilvánvalóvá, mely a „felvigyázói” feladatkörre utal. Ezért a Károli-fordítás „püspökség”-nek fordítja a szót.*

Egyértelmű, hogy az apostolok kezdettől fogva az egyház felvigyázóiként szolgáltak. Pál apostol a jeruzsálemi egyházvezetési modellt honosította meg az újonnan alapított gyülekezetekben. A presbitert „püspök”-ként (gör. episzkoposz) jellemzi (Tit. 1:5, 7). Pál Timótheusnak adott tanácsában ugyanezen tisztséget „püspökségnek” (episzkopé) nevezi, ami az adott szövegösszefüggésben az egyházi felvigyázó tisztségét jelöli (I. Tim. 3:1).

Amikor Pál beszédet intézett az efézusi gyülekezet vénjeihez, ismét „felvigyázóknak” nevezte őket, akiknek feladata, hogy „viseljenek gondot Isten egyházára”, vagyis oltalmazzák azt a különböző eretnekségek ellen, melyek ártó céllal fognak beszivárogni az egyházba (Csel. 20:28-30). Ez arra utal, hogy a vének egyik fő feladata az volt, hogy az egyháztagok hitét az Ige szolgálata által erősítsék. Pál Titusnak is hasonló tanácsot adott, kifejtve, hogy a presbiter „a tudomány szerint való igaz beszédhez tartja magát, hogy inthessen az egészséges tudományra, és meggyőzhesse az ellenkezőket” (Tit. 1:9). Ismét láthatjuk az apostolok és a vének szolgálata és vezetői feladata között fennálló szoros párhuzamot.

Péter is utalt az apostolok és a vének közötti szoros kapcsolatra, amikor így nevezte magát: „én, a presbitertárs” (I. Pét. 5:1). Ez megerősíti, hogy az apostolt presbiternek is tekintették, de utazó presbiternek, akinek felelőssége nem korlátozódott egy adott helyi gyülekezetre, hanem evangélistaként is szolgált, és új gyülekezeteket alapított. Pál szintén bemutatta ezt a fajta vezetést, amikor utazásai során újra meglátogatta a kis-ázsiai gyülekezeteket, melyeket korábban alapított.

A jeruzsálemi egyházvezetési modell feladása

A keresztény korszak első évszázadában végig presbiterek irányították a gyülekezeteket, de nem sokkal János apostol és próféta halála után változni kezdett a helyi gyülekezet vezetési struktúrája. Antiókhiai Ignatiosz korai keresztény szerző írásai arról tanúskodnak, hogy a II. század elején másfajta vezetési struktúra kezdett meghonosodni.

Ignatiosz az első képviselője egy újfajta egyházvezetési formának, melynek neve „episzkopátus”. Írásaiból az tűnik ki, hogy az ő idejében az elnöklő presbiter felvette a püspöki címet. Az új egyházszervezetben a püspök állott a gyülekezeti élet középpontjában, és a többi presbiter, a diakónusok és a laikusok neki rendelődtek alá.

Ignatiosz a következőképpen írta le a hívőknek a püspökhöz való viszonyát: „A püspökre úgy kell feltekintenünk, ahogyan magára az Úrra tekintenénk, mivelhogy az Úr előtt áll.” „Meglássátok, hogy mindannyian kövessétek a püspököt, ahogyan Krisztus Jézus is követi az Atyát … Senki se tegyen semmilyen egyházra tartozó dolgot a püspök nélkül.” „Azt mondom hát, tiszteld Istent, mint mindennek Teremtőjét és Urát, de a püspököt mint főpapot, aki Isten képmását viseli … Nincs is senki más az egyházban, aki nagyobb lenne a püspöknél, aki Isten papjaként az egész világ üdvösségéért szolgál … Aki tiszteli a püspököt, azt tisztelni fogja az Isten, aki ellenben megveti őt, azt Isten meg fogja büntetni.”

Ez a vezetési modell, mely egy újabb vezetői szintet honosít meg az egyházban, eltér a bibliai modelltől, mert a püspököt teszi meg a helyi gyülekezet fejévé és központi személyiségévé. Ezt az egyházvezetési modellt az episzkopátus – vagyis az egyház püspök által történő irányítása – első szakaszaként jellemzik. Idővel ez a fajta egyházszervezet a pápaságban bontakozott ki a maga teljességében.

Évszázadokon keresztül különböző reformmozgalmak próbálták helyreállítani az egyházvezetés újszövetségi modelljét. A Gondviselés munkájának köszönhetően az adventista úttörők is ezt a biblikus modellt követték.

B. Az adventizmus úttörői az újszövetségi modellt alkalmazzák

A Hetednapi Adventista Egyház kialakulásának éveiben az egyháztagok számos különböző egyházból származó hívők voltak, akiket Krisztus közeli eljövetelének várása forrasztott egységbe. Ezek a hívők elhagyták egyházaikat, vagy maguk az egyházak közösítették ki őket, amikor e szervezetek elutasították az első angyal üzenetének hirdetését, mely az embereket a második adventre volt hivatott felkészíteni. E hívők nem kívántak újabb egyházat létrehozni.

A legtöbb adventista mindennemű egyházszervezetet elutasított, mert azt hitték, ez hasonló összevisszaságot fog eredményezni, mint ami a nagyszámú keresztény egyház között létezett. Miután azonban ezek az adventhívők felfedezték az 1844-es nagy csalódást magyarázó hármas angyali üzenet jelentőségét, fokozatosan ráébredtek, hogy az újszövetség tanítása alapján szükség van a rendre és a szervezettségre. Ha hathatósan akarják hirdetni a hármas angyali üzenet evangéliumát a világ többi részének, akkor szervezetbe kell tömörülniük. A kérdés csak ez volt: „Hogyan?”

A Gondviselés közbelép

Az 1850-es évek elején az Úr az adventisták egy kisebb csoportjának, akik elfogadták a szentély és a szombat igazságát, különleges kinyilatkoztatást adott, mely arra késztette őket, hogy elfogadják a gyülekezetvezetés újszövetségi modelljét.

Az Úr 1850-ben egy látomást adott Ellen White-nak, a maradék egyház prófétaasszonyának, mely azt hangsúlyozta, hogy „a mennyben minden tökéletes rend szerint folyik.” A látomásban az angyal arra utasította White-ot, hogy kövesse a rendet. „Az angyal így szólt: «Nézzétek! Krisztus a fej, haladjatok rendben, haladjatok rendben. Mindennek legyen meg a jelentősége.» Az angyal így szólt: «Nézzétek, és lássátok meg, mily tökéletes, mily gyönyörűséges a mennyei rend; ezt kövessétek.»”

Két évvel később, 1852-ben az Úr újabb látomást adott Ellen White-nek arról, hogy az adventmozgalomban milyen fontos a rend, s a lelkére helyezte, hogy tervet kell elfogadni az adventisták szervezetbe való tömörítésére, a hatékony misszió érdekében. A látomás bemutatta, hogy „túlzottan féltek az evangéliumi rendtől, és elhanyagolták azt.” Felfedte azt is, hogy a rend Isten uralmának szerves része. Rend van a mennyben. Rend volt az egyházban, amikor Krisztus a földön járt, és apostolai Uruk távozása után is szigorúan ügyeltek a rendre. A föld történelmének utolsó napjaiban különösen fontos lesz a rend: „ezekben az utolsó napokban, amikor Isten a hit egységébe tömöríti gyermekeit [1844 óta], sokkal nagyobb szükség van a rendre, mint korábban bármikor, mert miközben Isten egységbe tömöríti gyermekeit, Sátán és démonai elszántan fáradoznak azon, hogy megakadályozzák és megsemmisítsék ezt az egységet.”

Az újdonsült mozgalom legnagyobb kihívása az volt, hogy olyan emberek léptek szolgálatba, akiket nem Isten hívott el. A látomás megmutatta, hogy Sátán befolyására „olyan embereket küldenek ki a munkába, akik híján vannak a bölcsességnek és az ítélőképességnek, talán nem jól igazgatják a maguk házát, és nem tudnak rendet tartani azon kevesek között sem, akiket Isten az otthonukban rájuk bízott; mégis alkalmasnak érzik magukat a nyáj vezetésére.” Mások megszenteletlen életet éltek: az igazságot elméletben ismerték, de híján voltak a lelkiségnek. Ismét mások meggyőződéssel vallották, hogy Isten hívta el őket, de „hiányzik belőlük a józan ítélőképesség és a türelmes gondolkodás, kérkedve beszélnek magukról, és sok olyasmit állítanak, amit az Igéből nem tudnak bebizonyítani.” A látomás ezek mindegyikét „önjelölt emberekként” jellemezte.

Ezekkel az emberekkel az volt a legfőbb gond, hogy úgy érezték, Isten hívta el őket az evangélium szolgálatára. Ez további zavarodottsághoz vezetett, mert „azok az emberek, akiket nem Isten hívott el, általában a legmélyebb meggyőződéssel hiszik ennek ellenkezőjét, és azt, hogy munkájuk rendkívül fontos.” Ezek az emberek néha „érnek el sikereket, és ennek nyomán ők maguk és mások is úgy vélik, hogy ez biztos jele isteni elhívatásuknak.” Ellen White rámutat: pusztán az, hogy bizonyos sikerrel veszik rá Isten „őszinte gyermekeit” a „jelenvaló igazság” követésére, még nem bizonyítja isteni elhívásukat. „Ha az önjelölt emberek oda helyezik magukat, ahová Isten nem állította őket, és tanítóknak vallják magukat, és a lelkek szavuk nyomán elfogadják az igazságot, ez még nem bizonyítja, hogy Isten hívta el őket.”

Az adventistákat tömörítő szervezet hiánya ebben az időben nem volt megoldhatatlan probléma. A látomás szerint az egyház feladata volt a rendezetlenség megszüntetése. Ellen White így ír:

„Láttam, hogy az egyháznak át kell éreznie felelősségét, és tüzetesen meg kell vizsgálnia azoknak az életét, jellemvonásait és általános életútját, akik tanítóknak vallják magukat. Amennyiben nem nyernek egyértelmű bizonyítékot arra, hogy Isten hívta el őket, és hogy «jaj nekik», ha nem követik e hívást, akkor az egyháznak kell cselekednie és közölnie, hogy nem ismeri el tanítónak ezeket az embereket. Ez az egyetlen irányvonal, melyet az egyház követhet, ha a kérdésben világos álláspontot akar elfoglalni – a felelősség ugyanis az övé.”

A látomás bemutatta Ellen White-nak, hogy az apostolok idejében az egyházat hamis tanítók veszélyeztették. Hogy e problémát az újszövetségi egyházban ellensúlyozza, Pál isteni ihletés alatt felsorolta azokat a jellemvonásokat, melyek alapján az egyház biztonsággal kiválaszthatta és kinevezhette azokat, akiket valóban Isten hívott el, megkülönböztetve őket a hamis tanítóktól. Így tehát „a testvérek olyan embereket választottak, akiknek jó bizonyságuk volt arról, hogy megfelelően tudják irányítani saját otthonukat, és családjukban fenntartani a rendet, és akik világosságot tudtak nyújtani a sötétségben levőknek.” Az Újszövetségben a gyülekezeti vén egyik lényeges ismérve annak bizonyítása volt, hogy a saját otthonát sikeresen igazgatja. Az egyház és a Szentlélek csak az ő személyüket hagyta jóvá, és csak őket szentelték fel „a kezek rátevésével.”

Az adventistáknak az apostol példáját kellett követniük. Ellen White ezt írja: „Láttam, hogy ma sem vagyunk nagyobb biztonságban a hamis tanítóktól, mint az apostolok idejében; és ha többet nem is teszünk, meg kell tennünk azokat a különleges intézkedéseket, melyeket ők is megtettek, hogy biztosítsák a nyáj békéjét, összhangját és egységét. Példájuk előttünk van, nekünk pedig követnünk kell azt.”

Ellen White hangsúlyozta annak szükségességét, hogy a Biblia alapján döntsék el, hogy valakit Isten hívott-e el az evangélium szolgálatára. Csak a bibliai mércéknek eleget tevő embereket szabad felszentelni. Ezt írta: „A tapasztalt és józan gondolkodású testvérek gyűljenek össze, és Isten szavát, valamint a Szentlélek jóváhagyását követve, buzgón imádkozva tegyék rá kezüket azokra, akik teljes bizonyságát adták annak, hogy Istentől nyerték megbízatásukat, és különítsék el őket arra, hogy teljesen az Ő művének szenteljék magukat. Ez a cselekedet mutassa be, hogy az egyház szentesíti hírnökként való kiküldésüket, hogy hirdessék a legünnepélyesebb üzenetet, melyet ember valaha is kapott.”

Tanácsaiban Ellen White teljes mértékben megerősítette az adventisták számára a vének vagy prédikátorok vezetői tisztségére vonatkozó ismérveket, melyeket I. Tim. 3 és Tit. 1 sorol fel. Mielőtt valakit egy gyülekezet felvigyázójává neveznek ki, először otthoni „gyülekezetében” kell sikeres vezetőnek bizonyulnia. Ellen White egész szolgálata során hangsúlyozta, hogy a hetednapi adventistáknak követniük kell ezeket a bibliai ismérveket.

James White a Biblián alapuló egyházszervezetet hoz létre

James White, akt felbátorítottak Ellen White gondviselésszerű kinyilatkoztatásai, sajnálkozva szemlélte a szombatünneplő adventisták között fennálló szervezetlenséget, és arra kérte őket, hogy rendezzék soraikat, és tömörüljenek egységbe. Már 1853-ban egy cikksorozatot írt, „Evangéliumi rend” címen, melyben elszántan támogatta az egyházszervezet és –vezetés biblikus modelljét.

White vén azt írta, hogy a Biblia rendelkezik az egyházszervezet, vagyis az evangéliumi rend alapelveiről. Sürgette, hogy „tegyenek elszánt erőfeszítéseket az evangélium rendjének mielőbbi helyreállítására.” Kijelentette: „Az Újszövetség isteni rendelkezései elegendőek Krisztus egyházának megszervezésére”, és sokatmondóan hozzátette: „Ha többre lett volna szükség, az isteni ihletés azt is kinyilatkoztatta volna.”

A gyülekezeti vének ismérvei

James White felismerte, hogy az újszövetségi szellemű egyházvezetési modellben Isten az, aki elhívja a prédikátorokat. A leendő prédikátornak rendelkeznie kell a „szükséges ismérvekkel”, melyeket „az Ige egyértelműen kinyilatkoztat”. Ezeket Pál I. Tim. 3:1-7-ben sorolja fel Timótheus számára.

White a következőket írja a gyülekezeti vén, illetve a prédikátor tisztségéről:

„Úgy tűnik, sokan vágynak püspökségre, akik sok ponton nem tesznek eleget az apostol feltételeinek. A vénnek „feddhetetlennek”, „ébernek”, „józannak”, „türelmesnek”, … kell lennie, és jól kell igazgatnia a saját házát. Hogyan lehetséges, hogy a Szentlélek a drága nyáj felvigyázójává tegyen valakit, hogy uralkodjék rajtuk, ha otthon nem tudja irányítani gyermekeit, vagy elmulasztja ezt? Úgy tűnik, itt az apostol ítélőképességünkre apellál. A lehető legabszurdabb dolog, hogy egy ilyen ember elhívást kapjon az egyház irányítására. Isten nem hívja el őket, és nem bíz rájuk lelkeket.”

White vén hitt abban, hogy a Szentírás világosan rendelkezik az egyházszervezetről, és hogy ez éppúgy alkalmazható az adventistákra, mint az apostolok idejében. A Biblia az egyházi vezetők kiválasztásának kézikönyve.

A helyi vének és a prédikátorok közötti kapcsolat

James White 1861-ben, amikor a hetednapi adventisták első konferenciáját tartották, megjelentette a konferenciához intézett beszédét, melynek fő témája az egyház tisztségeinek megszervezése, a tisztségviselők feladatai, illetve megválasztásuk módja volt.

White vén rámutatott, hogy az Újszövetségben „a vezetők és tisztségviselők alábbi osztályait találhatjuk … apostolok, evangélisták, vének, püspökök, lelkipásztorok és diakónusok.” White további két fő osztályba sorolta a tisztségviselőket. „Azok, akik Istentől kapott külön elhívás alapján töltik be tisztségüket, és azok, akiket az egyház választ: az előbbiek közé tartoznak az apostolok és az evangélisták, az utóbbiak pedig a vének, püspökök, lelkipásztorok és diakónusok.”

A tisztségviselők első csoportját jellemezve úgy írta le az apostolt, mint „akit Isten bármely korszakban kifejezetten arra küld el, hogy igazságát hirdesse.” Ez „különösen érvényes azokra, akiket Isten arra hív el, hogy egy adott igazság hirdetésében vagy egy reformmozgalomban vezető szerepet töltsenek be, mint például Luther, Melanchton, Wesley és William Miller.” Az evangélistát úgy jellemezte, mint „az evangélium hirdetőjét, aki nem egy adott helyhez kötődik, hanem misszionáriusként utazva hirdeti az evangéliumot, és gyülekezeteket alapít. Lásd Csel. 21:8; Ef. 4:11; II. Tim. 4:5.”

A tisztségviselők másik osztályát – a véneket, püspököket, lelkipásztorokat és diakónusokat - a helyi egyház választotta. White a vének tisztségét egyenértékűnek tekintette a püspök, lelkipásztor és felvigyázó szavakkal. A pásztor kifejezést úgy értelmezte, mint „szó szerint pásztor, a nyáj felvigyázója; különleges értelemben lelkipásztor, tanító, egy adott gyülekezet lelki vezetője.” A vén (preszbüterosz) vagy püspök (episzkoposz) tisztsége „egy adott gyülekezetre korlátozódó, helyi tisztség”, a szerepe pedig a helyi gyülekezet felügyelete és pásztorlása. Ily módon a vén egyben a gyülekezet lelkipásztora is volt.

A diakónusok szerepe a szolga, kiszolgáló vagy gondozó feladatkörével azonos, az újszövetségi egyházban ők „gondozták a gyülekezet pénzét és adományait, ők voltak a szegények és a betegek gondozói (fil. 1.1; I. Tim. 3:8, 12; Csel. 6:1-6). Az asszonyok női diakónusokként működhettek, „akik a szegény és beteg asszonyokról gondoskodtak (Róm. 16:1).”

A fentiekből nyilvánvaló, hogy „összesen két olyan tisztségviselő van, akiket a gyülekezet választ meg, nevezetesen a vén és a diakónus.” A helyi egyház a véneket és a diakónusokat az I. Tim. 3:1-10-ben és a Tit. 1:6-9-ben felsorolt ismérvek alapján választotta meg. Az újszövetségi gyakorlat alapján felszentelésük a prédikátorok feladata volt (Csel. 6:6; Tit. 1:5).

A prédikátor feladatköre

Ez az újszövetségi gyülekezetvezetési modell határozta meg a Hetednapi Adventista Egyházat akkor, amikor 1863-ban hivatalosan is egyházzá szerveződött, és az adventisták a tizenkilencedik század hátralevő részében is ragaszkodtak hozzá. Ebben az időben a prédikátorokat a különböző területi elnökségek alkalmazták adminisztrátorokként vagy evangélistákként, akik gyülekezeteket alapítottak, továbbá meglátogatták azokat a már létező gyülekezeteket, melyeknek tanácsra volt szükségük. A területi elnökségek által alkalmazott prédikátorok egyike sem működött egy helyi gyülekezet „állandó prédikátoraként”, ami a legtöbb protestáns egyház bevett gyakorlata volt. James White ezt írta: „Úgy tűnik, Krisztusnak nem állt szándékában, hogy igehirdetői letelepedett, fizetett prédikátorok legyenek. Első igehirdetőiről azt olvassuk, hogy ’…’ (Mk. 16:15-20).” Hozzátette: „Pál nem volt úgynevezett ’állandó prédikátor’.”

A vén vagy vének a választott vezetést képezték, akik a férfi és női diakónusok segítségével vezették a gyülekezetet, amely alapvetően laikus mozgalom volt. A vének feleltek a helyi gyülekezet jólétéért.

James White a hetednapi adventista igehirdetők munkáját a korai keresztény igehirdetőkéhez hasonlította, akik bementek a városokba, elkezdték hirdetni és tanítani az Igét, amíg ki nem alakult egy hívői csoport, akiket gyülekezetté szerveztek. „Ekkor ezek az igehirdetők új munkaterületre mentek tovább. A gyülekezetek fenntartása nem az igehirdetők felelőssége volt, hanem saját maguknak kellett biztosítani az istentiszteletet. Az igehirdetők időnként körbelátogatták a testvéreket, hogy buzdítsák, erősítsék és vigasztalják őket.”

A legdöntőbb bizonyíték annak eldöntésére, hogy egy hetednapi adventista igehirdetőt Isten hívott-e el, az volt, hogy képes-e gyülekezetet létrehozni. James White: „Semmilyen más módon nem tudja a prédikátor jobban kipróbálni magát, mint azzal, hogy új munkaterületekre lép. Így ugyanis láthatja saját munkájának gyümölcsét. Ha pedig sikerrel hoz létre új gyülekezeteket, és megalapozza őket, hogy jó gyümölcsöket teremjenek, ezzel bizonyítja a legékesebben testvérei előtt, hogy Isten küldte őt.” Ha nem sikerült új gyülekezetet létrehozni, ez arra utalt, hogy az igehirdetőt nem Isten hívta el, és hogy nem volt rá szükség a munkában. White azt írta, hogy ha az igehirdetők „nem képesek új gyülekezeteket létrehozni és fenntartásukhoz támogatókat szerezni, akkor az igazság ügyének nyilvánvalóan nincs szüksége rájuk, és a legjobb okuk van arra gondolni, hogy sajnálatosan tévedtek, amikor azt hitték, hogy Isten hívta el őket a harmadik angyal üzenetének hirdetésére.”

Az 1883-as gyülekezeti kézikönyv-tervezet

Néhány egyházi vezető 1878-ban vagy 1879-ben kifejezte, hogy szeretné, ha az egyháznak gyülekezeti kézikönyve lenne. Ezt a következőkkel indokolták: a kézikönyv (1) hathatós segítséget nyújtana „a fiatal prédikátoroknak, egyházi tisztségviselőknek, stb.”; (2) „minden területen egységes rendszert” hozna létre; (3) segítene a „tapasztalatlanoknak”, és „sok tekintetben célravezető lenne”.

Az 1882 generálkonferenciai ülésen az egyház három vezetőjét, W.H. Littlejohnt, J.O. Corlisst és H.A. St. Johnt bízták meg „a kézikönyv kidolgozásával”, és azzal, hogy a következő évben nyújtsák be „elfogadásra vagy elutasításra”. A kézikönyv tervezetét - több folytatásban - a Review és Herald-ban közölték (1883. június 5. és október 9. között), a szerzők pedig javaslatokat és bírálatokat kértek az olvasóktól. E cikkek betekintést nyújtanak abba, hogy az akkori egyházi vezetők legtöbbje hogyan képzelte el az egyházszervezetet.

A helyi gyülekezet alapvető felépítése

Az előterjesztett gyülekezeti kézikönyv a helyi gyülekezetvezetés újszövetségi modelljét támogatta. A kézikönyv a gyülekezet megfelelő szervezetét tekintve úgy rendelkezett, hogy legalább négy tisztségviselőt kel választani, a nagyobb gyülekezetek pedig szükségleteiknek megfelelően növelhetik ezt a számot.

„A teljesen megszervezett gyülekezet egyháztagokból, azaz laikusokból áll, valamint megfelelő tisztségviselőkből: gyülekezeti vénből, diakónusból, jegyzőből és pénztárosból. Amennyiben a gyülekezet elég nagy ahhoz, hogy ilyen lépést tegyen szükségessé, a vének és diakónusok száma oly mértékben növelhető, hogy eleget tegyen a helyi igényeknek. A jegyző és a pénztáros tisztségét a Szentírás ugyan nem említi, de teljesen nyilvánvaló, hogy a korai egyháznak rendelkeznie kellett ezeknek megfelelő tisztségviselőkkel.”

A gyülekezeti tisztségviselők két osztálya

A kézikönyv az újszövetségi egyház következő tisztségviselőit sorolta fel: „1. Apostolok; 2. Próféták; 3. Evangélisták; 4. Pásztorok; 5. Tanítók; 6. Segítők; 7. Vének; 8. Diakónusok; 9. Diakonisszák.” E tisztségeket két osztályba sorolta.

Az első osztályba az „általános” tisztségviselők tartoztak. Az ő „jogkörük az, hogy minden gyülekezet mindenütt elismerje őket”, és „munkájukra olyan egyértelmű képesítést kaptak a Szentlélek ajándékai révén, hogy szavaik és cselekedeteik nyugodtan tekinthetők ihletetteknek.”

A második osztályt a „helyi tisztségviselők” alkották. E csoport a véneket (püspököket vagy presbitereket), a diakónusokat, diakonisszákat, valamint a gyülekezeti jegyzőket és pénztárosokat foglalta magában. E tisztségviselőket „rendszerint a helyi gyülekezetek választják meg.” Felelősségük „az irányításuk alá tartozó helyi körzetekre vagy gyülekezetekre” korlátozódott. E vezetőket a Szentlélek és „igen nagy mértékben saját józan ítélőképességük” irányította.

A helyi vén jellemtulajdonságai

A helyi gyülekezetek növekedése és fejlődése igen nagy mértékben a tisztségviselők jellemtulajdonságain múlott, így fontos volt, hogy a tagság teljességgel megértse e jellemvonásokat, hogy értelmes módon választhassa ki a tisztségekre alkalmas személyeket.

A gyülekezeti vén jellemvonásaival kapcsolatban a kézikönyv felhívta a figyelmet az e tisztséghez kapcsolódó, különféle újszövetségi megnevezésekre.

„Néha vénnek, néha püspöknek, néha pásztornak nevezik. A vénnek megfelelő eredeti görög kifejezés a preszbüterosz, … a püspöké az episzkoposz…, míg a pásztoré a poimén. … Az elsőt előrehaladott korú emberre használják; a második felvigyázót vagy felügyelőt jelent; a harmadik juhászt vagy a nyár őrzőjét. E három kifejezés együttesen arra utal, hogy annak, akire vonatkoznak, rendelkeznie kell az idős korra jellemző méltósággal és bölcsességgel, olyan tulajdonságokkal, melyek a gyülekezet felvigyázójává vagy felügyelőjévé tehetik, és a Krisztus nyája iránti gyengéd odaadással, melyet a keleti pásztor mutat a rábízott nyáj iránt.

A „vén” kifejezésből nem kell feltétlenül arra következtetni, hogy az általa jelzett tisztséget csak időskorú személy nyerheti el. Mindenki bátran megbízható egy gyülekezet presbiteri tisztségével, aki rendelkezik a rendszerint hosszú tapasztalatból fakadó józansággal és tudással, még ha nincs is túl élete delén.

A gyülekezeti vén fenti megfontolásokból fakadó jellemvonásain túlmenően még a következőket lehet kiemelni: (a) A nyilvános és házankénti tanítás képessége (I. Thessz. 5:12; Tit. 1:9; I. Tim. 5:17); (b) Szilárd hit Istenben, mivel a vénnek gyakran kell betegeket látogatnia és gyógyulásukért imádkoznia (Jak. 5:14); (c) Bőkezű vendégszeretet (I. Tim. 3:2; tit. 1:8); (d) A keresztény életben szerzett tapasztalat (I. Tim. 3:6); (e) Feddhetetlenség (I. Tim. 3:2); (f) Mértékletesség (I. Tim. 3:3); (g) Az a képesség, hogy a saját házát megfelelően igazgassa (I. Tim. 3:4).”

A kézikönyv e jellemvonásokat összegezve azt a végkövetkeztetést fogalmazta meg, hogy „a gyülekezet vénjének azokról a jellemvonásokról kell bizonyságot tennie, melyek bölcsességre, lelki látásmódra, hitre, bőkezűségre, tevékeny életmódra és olyan szilárdságra utalnak, melyet ugyanakkor áthat az a gyengédség is, amit egy természetes apa tanúsít gyermekei iránt.”

A helyi vének jogköre és feladatai

A kézikönyv részletesen tárgyalja a vének jogkörét és feladatait. Idézzük: „Általános betekintése van mindenbe, ami a rá bízott gyülekezet érdekeit befolyásolhatja. Tisztségénél fogva nemcsak magának a gyülekezetnek a vezetője, hanem a gyülekezet többi tisztségviselőjének a felettese is.”

A kézikönyv a vének feladatait „a helyi gyülekezet bármely tisztségénél fontosabbnak” tekintette. Ismét azt láthatjuk, hogy a vén lelkipásztori feladatot végzett. A kézikönyv a következőképpen írja le a vén feladatait:

„A gyülekezeti vén feladatai nagyrészt a következőképpen írhatók le: 1. Elnököl a gyülekezet üzleti vagy vallási öszejövetelein; 2. Ő terjeszt elő minden megszavazandó indítványt; 3. Bemutatja a gyülekezeti tagjelöltek névsorát; 4. Levelekért folyamodik a tagságot kérők számára; 5. Meghatározza a gyülekezeti megbeszélések időpontját; 6. Gondoskodik a gyengékről és csüggedőkről, és meglátogatja a betegeket; 7. Felügyeli a gyülekezeti tisztségviselők munkáját, hogy hűségesen töltsék be tisztségüket; 8. Megvizsgálja a jegyző és a pénztáros iratait, hogy ellenőrizze a helyes könyvvezetést; 9. Az igehirdető távollétében lebonyolítja a keresztséget, valamint az úrvacsorát és a lábmosást, a saját gyülekezetében; de nem lenne helyes, ha a saját gyülekezetén kívül bármely más gyülekezetben bonyolítaná le e cselekményeket; 10. Általánosságban figyelemmel kíséri a gyülekezet tagjainak életét és magatartását, hogy senki se járjon rendetlenül; 11. Elrendezi a gyülekezet tagjai között felmerült bármely nézeteltérést, lehetőleg bizalmas formában; indokolt esetben a gyülekezet elé terjeszti elbírálásra a vétkezők ügyét; 13. Meglátogatja otthonukban a gyülekezet tagjait, amilyen gyakran csak ezt a körülmények lehetővé teszik.”

Gyakorlatias szempontok a vének kiválasztására

A vének számára megszabott követelmények igen magasak voltak. Hogyan találjon a gyülekezet alkalmas személyt a gyülekezeti vén tisztségének betöltésére? A kézikönyv teljesen gyakorlatias utasításokat adott a megfelelő személyek kiválasztására, a következőképpen:

„Nem szeretnénk helyet adni annak a feltételezésnek, hogy szerintünk senkit sem szabad egy gyülekezet vénjévé választani, aki nem tesz eleget e követelmények mindegyikének. Nehéz tökéletes embert találni, de még nehezebb olyasvalakit, aki tökéletes gyülekezeti vén lehetne. Válasszuk ki a gyülekezet legmegfelelőbb emberét e tisztségre, működjünk vele együtt a lehető legteljesebb mértékben, és imádkozzunk Istenhez azért, hogy a lehető legrövidebb idő alatt azzá váljék, amivé lennie kell.”

Ha tehát az illető nem is rendelkezett a gyülekezeti vén minden jellemvonásával, még meg lehet választani, azzal a feltétellel, hogy az imádság és Isten áldása nyomán idővel minden vonást kifejleszt magában, melynek jelenleg híján van. A kézikönyv a következő gyakorlatias következtetést vonta le: „Jobb, ha a gyülekezeti vén nem tökéletes, mint az, hogy egyáltalán semmilyen vén se legyen a gyülekezetben.”

A vének és prédikátorok felszentelése

A kézikönyv a következőképpen határozta meg a felszentelést: „a szertartásban részt vevő egyének nyilvános és ünnepélyes elkülönítése a megfelelő tisztség feladatainak végzésére.” A felszentelés szertartása magában foglalta a kézrátételt és az imádságot. A felszentelésnek két dolgot kellett biztosítania a felszentelt személy számára. Először, a felszentelésben részt vevők együttes imádságára biztosítja „a Szentlélek azon áldásait és kegyelmi adományait, melyek képessé teszik az illetőt arra a munkára, melyre elválasztották.” Másodszor, rá ruházta „az egyéni meghatalmazást… a betöltendő tisztség végzésére.”

Háromféle tisztségviselőt kellett felszentelni: a prédikátorokat, a véneket és a diakónusokat. A vének és a diakónusok felszentelési szertartása hasonló volt a prédikátorokéhoz. Különbségek a felszentelés helyében és a szolgálat hatókörében mutatkoztak. A véneket és a diakónusokat a helyi gyülekezetben szentelték fel, és szolgálatuk hatóköre a helyi gyülekezetre korlátozódott. A prédikátorokat a generálkonferenciai ülések során vagy az állami területi elnökségi üléseken szentelték fel, és „az egyház hatáskörében elválasztották őket az evangélizáció szent szolgálatára.” Szolgálatuk „nagyrészt evangélizációs jellegű” volt.

A prédikátorok feladatköre

A prédikátorok 1883-ig főleg az evangélizációban vettek részt. A kézikönyv a következőket írja:

„A hetednapi adventista prédikátorok munkája jelenleg nagyrészt evangélizációs jellegű. Csak az éppen szükséges munkát kell a régebbi gyülekezetekre fordítani, hogy ezek megfelelő működését biztosítsák, az idő nagy részét pedig a jelenvaló igazság hirdetésére kell szentelni azok között, akik még nem hallották a Krisztus közeli eljöveteléről és az ítéletről szóló ünnepélyes üzenetet.”

A kézikönyv azonban utalt annak lehetőségére, hogy a területi elnökségek olyan prédikátorokat alkalmazzanak, akik nem tudtak evangélizációs munkát végezni, hanem szolgálatuk a meglévő gyülekezetekre korlátozódott. E megjegyzés azon tendencia kezdetét jelezte, hogy az igehirdetőket „állandó prédikátorokként” alkalmazzák – az adventizmus úttörői korábban elutasították ezt az elgondolást.

A kézikönyv ezzel összefüggésben kétféle prédikátorról beszélt. Az első osztályra vonatkozóan, melyhez a legtöbb prédikátor tartozott, a következőket mondja: „Korunk keresztény egyházában van a prédikátoroknak egy osztálya, akik, noha különleges sikerrel hoznak létre gyülekezeteket új munkaterületeken, csak keveset tudnak tenni e gyülekezetekért, miután azok teljesen meggyökereztek az igazságban.” A második osztályról így szól a kézikönyv: „Vannak olyanok is, akik különlegesen alkalmasnak látszanak arra, hogy a már meglévő gyülekezetek lelkipásztoraiként szolgáljanak. Az utóbbiak számára felettébb nehéz, sőt egyenesen lehetetlen lenne, hogy sikerrel végezzék a tisztán evangélizációs jellegű munkát.” A kézikönyv azt javasolta, hogy a területi elnökségek tartsák szem előtt e különbségtételt, hogy a prédikátorok mindkét osztályát munkába állítsák. „A területi elnökségek irányítói tehát jól tennék, ha elismernék e különbségtételt, mivel ez képessé tehetné őket arra, hogy az igehirdetők mindkét osztályának szolgálatát igénybe vegyék, és mindenkinek a számára megfelelő feladatot adják.”

Ellen White később élesen szembeszállt az „állandó prédikátorokra” vonatkozó elgondolással.

A Generál Konferencia elutasította a gyülekezeti kézikönyvet

A Generál Konferencia 1883 novemberi ülésén a Generál Konferencia Ügyviteli bizottsága, melyhez az ülésen megválasztott tíztagú bizottság csatlakozott, megvitatta a Review and Herald-ban közölt gyülekezeti kézikönyv elfogadására vonatkozó javaslatot.

A tanácskozás végén a bizottság egyhangúlag elutasította a javasolt gyülekezeti kézikönyvet. Ellen White jelen volt a bizottsági ülésen, de nincs írott feljegyzés arról, hogy mit mondott a bizottságnak, leszámítva azt, hogy „jól beszélt”. Ha azonban közelebbi pillantást vetünk a bizottság összetételére, némi elképzelést kaphatunk arról, hogy mi volt a kézikönyvvel kapcsolatos álláspontja. A bizottság tagjai között volt Ellen White fia, W. C. White is. Mivel a bizottság döntése egyhangú volt, bizonyos, hogy az ifjabb White is ellenezte a kézikönyvet. Az a tény továbbá, hogy anyja beszédével egyetértett, arra enged következtetni, hogy Ellen White sem támogatta a kézikönyvet, hanem a Biblia központi tekintélyét hangsúlyozta, - mint ami a gyülekezetvezetésre és a szervezetre vonatkozó tanítás forrása -, elkerülendő, hogy a közösség egy ihletettséget nélkülöző emberek által létrehozott kézikönyvtől függjön. White nézeteit jól tükrözheti az, ahogyan a bizottság a kézikönyv elutasítását indokolta, továbbá a Generál Konferencia elnökének cikke, melyben a tagság számára magyarázza el, hogy miért nincs szükségünk kézikönyvre.

A bizottság indoklása a következőképpen hangzott:

„A bizottság egyhangú véleménye ez, hogy nem lenne tanácsos, ha gyülekezeti kézikönyvünk lenne. Fölöslegesnek tartjuk ezt, mivel már kézikönyv nélkül is leküzdöttük az egyházszervezettel kapcsolatos legnagyobb nehézségeket, és a kérdésben tökéletes összhang uralkodik közöttünk. A kézikönyvre sokan úgy tekintenének, mint ha egy Bibliától eltérő hitvallás vagy egyházfegyelem irányába tennénk lépéseket, amit, mint egyház, mindig is elleneztünk. Attól tartunk, hogy ha kézikönyvünk lenne, elsősorban a kezdő prédikátorok közül sokan azért tanulmányoznák, hogy vallási kérdésekben kapjanak eligazítást, ahelyett, hogy a Bibliában, illetve Isten Lelke vezetésében keresnék ezt, s ez akadályozná a valódi vallásos tapasztalat és a Lélekkel való személyes közösség kialakulását. A többi keresztény testület is hasonló lépések nyomán veszítette el kezdeti egyszerűségét, és lett formaivá, majd lelkileg élettelenné. Röviden szólva, a bizottság úgy érzi, hogy inkább az egyszerűség és a Bibliához való szoros ragaszkodás irányába kell haladnunk, mintsem afelé, hogy aprólékosan meghatározzunk minden gyülekezetvezetéssel és egyházi renddel kapcsolatos szempontot.”

Ezzel egyidőben az ülésező Generál Konferencia döntése nyomán megbízták az elnököt, hogy írjon egy cikket a Review-ba, melyben megmagyarázza, hogy a Generál Konferencia miért utasította el a kézikönyvet.

Az elnök e cikkében elismeréssel illette azokat, akik előkészítették a gyülekezeti kézikönyvre vonatkozó javaslatot, és kiemelte, hogy „kiváló anyagot” állítottak össze. A cikk kifejtette, hogy a kézikönyv elutasítását az a megfontolás vezette, hogy „szükség van-e egyáltalán kézikönyvre”, egyben pedig arra buzdította az igehirdetőket és az egyházi tisztségviselőket, hogy a Bibliában keressenek útmutatást a gyülekezeti munkára vonatkozóan, semmint egy olyan kézikönyvben, melyet ihletést nélkülöző emberek írtak.

A Biblia „tartalmazza hitvallásunkat és egyházi rendünket, és teljes mértékben felkészíti Isten emberét minden jó cselekedetre.” Azt, amit a Szentírás nem nyilatkoztatott ki az „egyház szervezetésről és vezetéséről”, továbbá az egyházi tisztségviselők és prédikátorok részletes feladatait „nem kell szigorúan meghatározni és aprólékosan leírni az egyöntetűség érdekében, hanem a Szentlélek vezetése alatt álló egyéni ítélőképességre kell bízni.”

Ha „útmutatóra” lett volna szükségünk, akkor „a Szentlélek az ihletettség pecsétjét viselő feljegyzést hagyott volna ránk. Az ember gyenge ítélőképessége révén nem pótolhatja ezt megbízható módon.” Isten Igéjét kell tanulmányoznunk. „Isten azt akarja, hogy tanulmányozzuk azokat a fontos alapelveket, melyeket Igéjében kinyilatkoztat, de ezek megvalósításának apró részleteit az egyéni ítélőképességre bízza, és szükség esetére mennyei bölcsességet ígér.”

A prédikátoroknak inkább Istenre, mintsem emberekre kell támaszkodniuk. „Isten igehirdetői mindig olyan helyre kerülnek, ahol át kell érezniük tehetetlenségüket, és azt, hogy szükségük van Isten világosságának keresésére, ahelyett, hogy bármilyen gyülekezeti kézikönyvben keressenek konkrét eligazítást, melyet más, ihletést nélkülöző emberek fogalmaztak meg.”

A cikk rámutatott, hogy milyen veszéllyel jár egy ilyen kézikönyv a prédikátorokra. „Az aprólékos, mindenre kiterjedő utasítások inkább gyengeséget, mintsem erőt eredményeznek, és inkább függéshez, mintsem önbizalomhoz vezetnek.” A szerző szerint jobb hibákat elkövetni, és tanulni belőlük, mint az, hogy „az egész utat mások jelöljék ki számunkra.”

Noha azok, akik kézikönyvet igényeltek, nem azzal a szándékkal tették ezt, hogy hitvallásként vagy a viták rendezésében alkalmazott tekintélyként használják, pusztán amiatt, hogy „a Generál Konferencia támogatásával adták ki, egyből jelentős tekintélyre tenne szert, és a legtöbb fiatal prédikátor ebből keresne útmutatást.”

Milyen hatást gyakorolna az, ha a Generál Konferencia gyülekezeti kézikönyvet adna ki? „Ez fokozatosan átformálná az egész testületet, és azokra, akik nem követik, úgy tekintenének, mint akik nem igazodnak az egyházi rend bevett alapelveihez.” Ahelyett, hogy prédikátoraink szélesebb látókörű és önmagukra támaszkodó emberekké válnának, akik mélyebb lelki tapasztalattal és megbízható ítélőképességgel bírnak, egy kézikönyv éppen ennek ellenkezőjéhez vezetne.

A cikk befejezésül a történelemből vett példákat hozott fel. Minden igazi reformáció idején felmerült a kérdés, hogy kell-e gyülekezeti kézikönyvet kiadni. Miután az egyházak elértek egy bizonyos méretet, szükségét érezték annak, hogy egyöntetűvé váljanak. Az egyházi vezetők ennek érdekében „utasításokat fogalmaztak meg a tapasztalatlanok eligazítására. Ezen utasítások száma és tekintélye egyre nőtt, végezetül mindenki elfogadta őket, és kötelező érvényűvé váltak. Úgy tűnik, nincs megállás, ha valaki elindul ezen az úton, törvényszerűen ide jut. Ezen egyházak történelme előttünk van, és nem kívánjuk követni a példájukat. Így tehát gyülekezeti kézikönyv nélkül megállunk, mielőtt elindulnánk.” A hívek között egység uralkodik, de nincs szükség az egyöntetűségre.

E cikkből világosan kitűnik: a bizottság ajánlása azt a véleményt tükrözte, hogy a Biblia kell, hogy maradjon az a központi forrás, melyből tanácsot merítünk, nem pedig egy olyan kézikönyv, melyet isteni ihletést nélkülöző emberek írtak. Nem szükséges, hogy valaki a Hetednapi Adventista Egyház egyöntetűsége érdekében aprólékos előírásokat fogalmazzon meg a gyülekezetszervezés minden részletére és a gyülekezeti vezetők kötelességeire vonatkozóan. Prédikátorainknak mindig át kell érezniük tehetetlenségüket, ami arra készteti őket, hogy Istenhez és Igéjéhez forduljanak világosságért - hogy lelki tapasztalataik mélyüljenek, és ítélőképességük megbízhatóbbá váljék -, semmint hogy egy gyülekezeti kézikönyvre hagyatkozzanak.

Ellen White ellenzi, hogy a lelkészek „állandó prédikátorokként” működjenek

A tizenkilencedik század vége felé közeledve egyre több vitával találkozunk a prédikátorokra és a helyi gyülekezethez való viszonyukra vonatkozóan. Ellen White 1883-ban az ülésező Generál Konferenciához szólt, mely éppen egy gyülekezeti kézikönyvre vonatkozó javaslattal foglalkozott- eszerint a területi elnökségeknek olyan prédikátorokat kellene alkalmazniuk, akik a helyi gyülekezetek lelkipásztoraiként dolgozhatnának. Ellen White prédikációjában kihangsúlyozta, hogy a konferenciák elnökeinek gyakorlati tapasztalatokra kellene szert tenniük az Istenben való bizakodás és a teljes önátadás terén ahelyett, hogy másoknak számoljanak be problémáikról, és ezt követően a felügyeletük alá tartozó prédikátorokat is ugyanilyen függésre késztessék. Ezt követően a gyülekezeteket arra kellene nevelniük, hogy maguk oldják mag a saját problémáikat ahelyett, hogy a prédikátorok segítségét kérjék. Idézzük: „Az egyes államok területi elnökei saját eljárásuk révén a felügyeletük alá tartozó prédikátorokat is nevelik, és közös erőfeszítéssel úgy nevelhetik a gyülekezeteket, hogy nem lesz szükséges az egyházkörzetek prédikátorait elhívni a munkaterületükről, hogy a gyülekezetben felmerülő nehézségeket és széthúzásokat megoldják.” Ez igazán időszerű tanács volt a prófétanő részéről, melyet éppen akkor adott, amikor az „állandó prédikátorok” kinevezésére irányuló törekvés már majdnem teret nyert egy hivatalos gyülekezeti kézikönyvben. Kétségkívül Ellen White befolyásának köszönhető, hogy a javaslat megbukott.

Ellen White nem sokkal az 1888-as minneapolisi konferenciát követően óva intette a hívőket attól, hogy teljesen a prédikátorokra hagyják a gyülekezetekért végzett munkát. Idézzük: „Ne a prédikátorokra hagyjátok az összes munkát a gyülekezetben és annak környezetében.” A prédikátorok feladata az, hogy „megkeressék az elveszett juhokat”, míg a tagoké az, hogy „segítsenek nekik ebben”. A gyülekezeti tagoknak „elegendő világossággal kell rendelkezniük ahhoz”, hogy „képesek legyenek gondot viselni magukról.”

Néhány évvel később, a századforduló környékén Ellen White egyre jobban hangoztatta nemtetszését azzal a tendenciával szemben, hogy egyes nagyobb gyülekezetek olyan prédikátorok kinevezését követelték, akik kizárólag e gyülekezetekre korlátoznák tevékenységüket. White asszony előre látta, hogy milyen kedvezőtlen hatása lesz ennek a gyülekezetszervezési modellnek a prédikátorokra, a gyülekezetekre és a hetednapi adventista mozgalomnak a világ evangelizálása érdekében végzendő missziójára. Felhívta a figyelmet Amerika és más országok nagyvárosaira, ahol még nem végeztek olyan munkát, amilyet kellett volna, mert sok gyülekezetünk elszakadt a Szentlélek vezetésétől. Ennek következtében elvesztették a lelkek megmentésére irányuló buzgalmukat, és a prédikátoroktól várták, hogy elvégezzék a munkájukat. Ellen White így írt: „Számos gyülekezet testületileg és egyénenként is annyira eltávolodott Istentől, és oly mértékben elszakadt Szentlelkétől, hogy lelkeket hagytak elveszni maguk körül, miközben munkásokat követeltek, akik a gyülekezetért dolgoznának. Ezt a kérésüket teljesítették, miközben az ellenszegülőket és a bűnösöket megfosztották attól az üzenettől, melyet Isten kívánt adni számukra.”

Ismét kihangsúlyozta: „Az evangéliumnak el kell jutnia minden nemzethez, nyelvhez és néphez, és a prédikátoroknak nem szabad oly kizárólagosan az igazságot már ismerő gyülekezetekre korlátozniuk munkájukat. A prédikátorok és a gyülekezeti tagok egyaránt sokat veszítenek azzal, hogy ezt a munkamódszert követik.”

Az „állandó prédikátorok” kinevezésére irányuló tendencia rendkívül kedvezőtlenül befolyásolta a területi elnökségek részvételét az egyház missziójában, mivel elvonta tőlük az új munkaterületeken való gyülekezetalapításhoz szükséges munkaerőt. Ellen White ezt írta:

„Népünk nagy világosságot kapott, az igehirdetői munkaerő nagy részét mégis a gyülekezetekre pazarolják: azok tanítására, akiknek tanítóknak kellene lenniük; azok megvilágosítására, akiknek a világ világosságaként kellene ragyogniuk; azok öntözésére, akiknek az élő víz forrásaiként kellene áradniuk; azok gazdagítására, akiknek az igazság aranybányáit kellene feltárniuk; azoknak ismételgetik az evangélium felhívását, akiknek szét kellene szóródniuk a föld végső határáig, hogy a menny üzenetét hirdessék azok sokaságának, akiknek nem voltak hozzájuk hasonló kiváltságaik; azokat táplálják, akiknek a mellékutakon és a sikátorokban kellene hirdetniük a meghívást: «Jertek, mert immár minden kész». Jertek az evangélium vacsorájára; jertek a Bárány menyegzőjére; «mert immár minden kész».”

Mivel ez az „állandó prédikátorok” kinevezésére irányuló mozgalom folytatódott, Ellen White 1900-ban nagy bátorsággal figyelmeztette a gyülekezeteket, hogy az ő kötelességük felszólítani prédikátoraikat, hogy a nem hívőkért munkálkodjana, míg ők, a gyülekezet tagjai maguk gondoskodnak a gyülekezeti szolgálatokról és a környezetükben levő lelkekről. Idézzük:

„Ahelyett, hogy a gyülekezetek tagjai hagynák, hogy a prédikátorok az igazságot már ismerő gyülekezetekért munkálkodjanak, mondják e munkásoknak: «Menjetek és munkálkodjatok azokért a lelkekért, akik elvesznek a sötétségben. A gyülekezet szolgálatait mi magunk fogjuk végezni. Mi bonyolítjuk le az összejöveteleket, és Krisztusban maradva mi magunk gondoskodunk lelki életünkről. Mi munkálkodunk a körülöttünk levő lelkekért, és mi küldjük el imádságainkat és adományainkat azon területek munkásainak fenntartására, melyek szükséget szenvednek.»”

Ellen White a következő évben az 1901-es Generál Konferenciához szólt, és kifejezte aggodalmát azzal kapcsolatban, hogy a prédikátorok a gyülekezetek fölött gyámkodjanak, miközben annyi hely van, ahol az üzenetet még nem hirdették. Bánatos hangon kiáltott fel: „Szívem megtelik szomorúsággal, amikor a munkaterületre tekintek, és kopár helyeket látok… Ki törődik a lelkekkel, akik nem tudják befogadni az igazságot mindaddig, amíg azt valaki el nem viszi hozzájuk? Prédikátoraink a gyülekezetek fölött gyámkodnak, mintha a kegyelem angyala nem küzdene a lelkek megmentéséért.” Ezt követően a prédikátorokat szólította fel arra, hogy az újonnan alapított gyülekezeteket arra neveljék, hogy ne számítsanak a folyamatos prédikátori gondoskodásra, a következő szavakkal: „Azzal a tudattal alapítsátok gyülekezeteiteket, hogy nem kell azt várniuk a prédikátortól, hogy rájuk várjon, és állandóan táplálja őket. Náluk van az igazság, tudják, hogy mi az. Önmaguknak kell gyökeret ereszteniük. Mélyre kell hatolniuk, hogy egyre magasabbra nőhessenek. Meg kell gyökerezniük és szilárd alapra kell szert tenniük a hitben.”

A gyülekezeteket arra kell nevelni, hogy a prédikátor gyámkodása nélkül is működőképesek legyenek. Ellen White egészen odáig ment, hogy kijelentette: ha önmagukban nem képesek működni, akkor a tagoknak újra kell keresztelkedniük, és újjá kell születniük. Kijelentette: „Ha megfelelő tanítást adtak volna, ha a megfelelő módszereket követnék, minden gyülekezeti tag a test tagjaként dolgozna, és keresztény missziómunkát végezne. A gyülekezetek azonban haldoklanak, és prédikátorra van szükségük, hogy hirdesse nekik az igét… Arra kell tanítani őket, hogy ha prédikátor nélkül nem tudnak megállni, akkor újra meg kell térniük és be kell merítkezniük, azaz újjá kell születniük.”

A gyülekezetek egyre romló lelki egészsége nem csupán a gyülekezetek hibája, hanem a prédikátoroké is. Idézzük: „Ha a prédikátorok kitérnének az útból, ha új munkaterületekre mennének, akkor a tagok rákényszerülnének arra, hogy felelősséget vállaljanak, és képességeik használat által tökéletesednének.”

Egy évvel később Ellen White ismét tiltakozott az ellen, hogy egyre több gyülekezet kért „állandó prédikátort”, akik a gyülekezeteiket felügyelnék. Ez a helyzet egyoldalú gyülekezeteket hozott létre, amit ő helytelenített: ’Nem kellene azt kérni, hogy állandó prédikátorok irányítsák a gyülekezeteinket, hanem az igazság életadó ereje késztesse az egyes tagokat cselekvésre, hogy minden helyen hatékony missziómunkát végezhessenek. Az egyházat mint Isten karját hatékony szolgálatra kell tanítani és nevelni, tagjainak pedig az Úr odaszánt munkásainak kell lenniük. Az egyház manapság túl egyoldalú.”

Ellen White annak fontosságáról is szólt, hogy az egyházterületek munkásai hagyják ott a gyülekezeteket, és összpontosítsanak arra, hogy új munkaterületeken szólítsák meg a nem hívőket, kijelentve, hogy „az egyházterületek munkásai tekintsék szabálynak, hogy a gyülekezetekből új munkaterületekre menjenek, és Istentől kapott képességüket az elveszettek megkeresésére és megtartására szenteljék.”

Egyes területi vezetők valószínűleg megpróbálták megvédelmezni az „állandó prédikátor” szerepét a különböző gyülekezetek konfliktusainak rendezésében, Ellen White azonban úgy érvelt, hogy ez hiábavaló, és végül meggyengíti a gyülekezeteket.

„Isten nem azzal bízta meg prédikátorait, hogy helyreigazítsák a gyülekezeteket. Nyilvánvaló, hogy alig végzik el a munkát, és máris újra el kell végezni. Azok a gyülekezeti tagok, akikről így gondoskodnak, vallási értelemben elsatnyulnak. Ha annak a munkának kilenctizedét, melyet az igazság ismerőire fordítottak, azoknak szentelték volna, akik sosem hallották az igazságot, mennyivel nagyobb előrelépés történt volna! Isten azért tartotta vissza áldásait, mert népe nem az ő utasításaival összhangban dolgozik.”

Ellen White továbbá előre figyelmeztetett, hogy ha a prédikátorok idejüket és képességeiket a megtéretlenek helyett a gyülekezeti tagokra fordítják, akkor ez gyenge gyülekezeteket eredményez. Idézzük: „Az igazság ismerőit legyengíti, ha prédikátor a megtéretlenekre fordítandó időt és képességet nekik szenteli… Amíg a gyülekezet tagjai nem tesznek erőfeszítést, hogy a nekik adott segítséget másokkal is megosszák, nagy lelki elsatnyulás lesz az eredmény.”

A tagokat arra kell tanítani, hogy Istenért dolgozzanak és Tőle függjenek, ne a prédikátoroktól. Ellen White ezt írja: „Népünknek az jelenti a legnagyobb segítséget, ha arra tanítjuk őket, hogy Istenért dolgozzanak, és Rá hagyatkozzanak, ne a prédikátorokra… Időnként helyénvaló, ha a prédikátor szombaton rövid, Krisztus életével és szeretetével átitatott elmélkedést tart gyülekezeteinkben, de a gyülekezeti tagok ne várjanak minden szombaton prédikációt.” A prédikátoroknak ahelyett, hogy a hívőkre fordítanák idejüket, új munkaterületeket kell evangelizálniuk, gyülekezeteket kell létesíteniük, majd újabb területekre kell továbbmenniük.

Ellen White arra utasította a prédikátorokat, hogy „hintsék az igazság magvait. Egyik helyet a másik után kell meglátogatni, egyik gyülekezetet a másik után kell létrehozni. Azok, akik az igazság mellett döntenek, szerveződjenek gyülekezetekbe, és a prédikátor ezt követően haladjon tovább ugyanilyen fontos munkaterületekre.”

A prédikátornak, miután új gyülekezetet hozott létre, munkába kell állítania a tagokat, és arra tanítani őket, hogyan fogjanak sikeresen a munkához:

„Mihelyt egy gyülekezet létrejött, a prédikátor állítsa munkába a tagokat. Meg kell őket tanítani arra, hogyan dolgozhatnak sikeresen. A prédikátor szenteljen több időt a tanításra, mint a prédikálásra. Tanítsa meg a tagokat arra, hogyan adhatják tovább másoknak a kapott tudást. Míg az új megtérteket arra kell tanítani, hogy kérjenek tanácsot azoktól, akik több tapasztalattal rendelkeznek a munkában, arra is meg kell őket tanítani, hogy ne állítsák a prédikátort Isten helyébe. A prédikátorok is csak emberek, tele gyengeségekkel. Krisztus az, Akihez útmutatásért kell fordulnunk.”

Nyilvánvaló, hogy Ellen White, különösen életének késői szakaszában, prófétai tekintélyénél fogva arra utasította a prédikátorokat, hogy ne gyámkodjanak a már megalapított gyülekezetek fölött, hanem elszántan vegyenek részt a még érintetlen területek evangelizációjában. „Prédikátorainknak hű sáfárok módjára bölcs terveket kell lefektetniük. Érezniük kell, hogy nem feladatuk a már megalapított gyülekezetek fölötti gyámkodás, hanem elszánt evangelizációs munkát kell végezniük, hirdetve az Igét, és házról házra járva azokon a helyeken, melyek még nem hallották az igazságot… Rá fognak jönni arra, hogy semmi sem bátorítóbb, mint az új munkaterületek evangelizálása.”

Egy 1907-es könyv az egyházszervezetről

Néhány évvel azután, hogy Ellen White bizonyságot tett az ellen, hogy a prédikátorok felügyeljék a helyi gyülekezeteket, a Review and Herald kiadta a J. H. Loughborough által írt The Church, Its Organisation, Order, and Discipline [Egyházszervezet, egyházirend, egyházfegyelem] c. könyvet. Noha ez nem a Generál Konferencia kiadványa volt, évekig a helyi gyülekezetek irányításának kézikönyveként használták.

A könyv bőséges számban tartalmazta a Prófétaság Lelke bizonyságtételeit, és teljes mértékben támogatta Ellen White-nak a prédikátorok evangelizáló tevékenységére vonatkozó álláspontját. Magáévá tette továbbá James White nézeteit az újszövetségi gyülekezetszervezési modellre, a helyi vének vezető szerepére és pásztori, tanítói, valamint lelki vezetői szolgálatukra vonatkozóan. A könyv ebből következően nem említi a lelkésznek a gyülekezetek „állandó prédikátoraként” végzett szolgálatát.

A vént a „helyi gyülekezetet irányító” tisztségviselőnek tekintették, aki „a gyülekezet üzleti megbeszélésein elnököl.”

Ellen White támogatja a gyülekezeti vének vezető szerepét

Ellen White prófétai szolgálata során részletes tanácsokat adott arra nézve, hogy mit vár az Úr a vénektől. A vének helyi gyülekezetben végzett szolgálata öt nagy feladatkört ölel fel: a segédpásztorságot, a tagok képességeinek fejlesztésében nyújtott segítséget, a pénzügyi sáfárságban való hűség biztosítását, a vétkező tagokkal való foglalkozást, valamint a gyülekezeti mércék és célkitűzések betartatását. A véneknek adott alábbi tanácsok felvázolják, hogy mit vár el az Úr a vénektől. Ha ezeket betartanák, a gyülekezetek „állandó prédikátor” nélkül is kiválóan működhetnének.

Segédpásztori feladatkör

White asszony kifejtette, hogy a helyi véneknek Krisztus nyája segédpásztoraiként hármas feladatkörük van. Táplálniuk és gondozniuk kell a gyülekezet tagjait, valamint példásan kell képviselniük a hetednapi adventista életmódot. Vezetői feladatkörükben el kell kerülniük, hogy a hívőkhöz való kapcsolatukban bárki iránt is részrehajlóak legyenek. Nem hajszolniuk kell őket, hanem nagy bölcsességgel és önzetlenül kell nekik felkínálni a lelki táplálékot. Nem diktátorként kell fellépniük, hanem ösztönözniük kell a gyülekezet tagjait. A betegek szolgálata is feladatkörük szerves része. Vezetői feladatkörükben Krisztushoz hasonló alázatot kell bemutatniuk.

Munkájuk nemcsak a gyülekezeti tagokra korlátozódik, hanem kettesével az evangelizációs munkában is részt kell venniük, hogy megszólíthassák a nem hívőket.

A tagok képességeik felhasználására való tanításának feladatköre

A véneknek terveket kell lefektetniük arra, hogy a gyülekezet tagjait Istentől kapott talentumaik felhasználására tanítsák. Kötelességük, hogy mindenkit rávegyenek a misszióban és a gyülekezet munkájában való részvételre. Ellen White ezt írja: „Úgy kell irányítaniuk a dolgokat, hogy minden tagnak legyen teendője, hogy senki se éljen céltalanul, hanem mindenki betöltse képességei szerinti feladatát.” Felelősek azért, hogy „a gyülekezet minden tagja tevékeny szerepet vállaljon a lelkek megmentésében.” Ez rendkívül fontos, mert „ez az egyetlen módja annak, hogy a gyülekezetet egészséges, életerős állapotban tartsák.”

A hűséges sáfárság biztosításának feladatköre

A vének felelőssége, hogy a tagokat megtanítsák „a hálaáldozatok, a tized és az adományok hűséges befizetésének szükségességére.” Gyülekezeti tisztségviselőket kell kinevezniük, „akik hűségesen gondoskodnak a tized begyűjtéséről.” Ha elhanyagolják ezt a fontos munkát, amely áldást vagy átkot hoz a gyülekezetre, fel kell őket menteni tisztségükből, és másokat kell kiválasztani a munka végzésére.” Ez egy olyan létfontosságú feladat, hogy még a területi elnököknek is meg kell győződniük róla, hogy a vének betöltik e feladatkörüket.

Ha azonban mások nem gyűjtik be a tizedet, a vén kötelessége, hogy a naptári év végéig meglátogassa a tized befizetését elmulasztó tagokat. Ellen White így szólítja meg őket: „Gyülekezeti vének, tegyétek a kötelességeteket. Dolgozzatok házról házra, hogy Isten nyája ne legyen hanyag e dologban, amely oly nagy áldást vagy átkot hoz a gyülekezetre.”

A vétkező tagokkal való foglalkozás feladatköre

A gyülekezeti vének kötelessége, hogy a gyülekezetben jelentkező bűnökkel részrehajlás nélkül foglalkozzanak, tekintet nélkül arra, hogy ez mennyi kényelmetlenséggel jár. Ha elmulasztják a cselekvést, ezzel felelőssé válnak a gyülekezetet ért kárért. Ellen White ezt írja: „A bűnt meg kell feddni. Bármilyen ellenállással és próbával kell is szembesülnie a gyülekezeti vénnek hűsége miatt, nem szabad eltérnie az igaz elvektől. Nem szabad a bűnt megszenteletlen részrehajlás vagy szimpátia okán könnyen vennie egyvalaki esetében, miközben másvalakit megróna érte. E dolognak óriási jelentősége van.” Ha a vén elmulasztja a bűn megfeddését, és eltűri a gyülekezet tagjainak életében jelentkező tévelygéseket, „Isten felelőssé fogja tenni testvére tisztségében tanúsított hűtlenségéért, és azért a kárért, mely ennek nyomán a gyülekezetet éri.”

A vénekre nagy felelősség hárul a tagok lelki életének megőrzéséért, és gátat kell vetniük a bűnös viselkedésnek és befolyásnak. Nem szabad eltűrniük a világi hatások beszüremlését, mert ez nem a bűnös iránti szeretet jele. Ellen White kijelenti:

„Különösen a gyülekezetek vénjei azok, akiknek… nem szabad hanyagul megengedniük, hogy a hívők rendetlenül éljenek, és ezzel a bűn és gonoszság elharapózzék a gyülekezetben, miközben azt gondolják, hogy ez az egymás iránti szeretet jele. Isten hűséget kíván az őrállóktól. Egyik kezeddel Istenbe kell kapaszkodnod, míg másik kezeddel szeretetteljesen meg kell ragadnod a tévelygőket és vétkezőket, hogy Jézushoz vond őket. Imádkozz velük, sírj velük, érezz együtt lelkükkel, szeresd őket, és sose engedd őket el. Ez az a szeretet, melyet Jézus neked is megmutatott. Állandóan küzdened kell az egységért, a béketűrésért és a szeretetért.”

Noha a helyi vének a diakónusokkal együttműködve felelősek a gyülekezet lelki jólétéért, a véneknek nincs joguk kiközösíteni a híveket. Ezt a területi elnökséggel kell egyeztetniük. Fontos azonban, hogy türelmesen bánjanak a vétkező tagokkal. Ellen White ezt tanácsolja: „A megfelelő tisztségviselőknek Isten félelmében, a Krisztus vérén megváltott tévelygők iránti alázattal és bánkódva, komolyan és alázatosan imádkozva kell kezelniük a vétkezők ügyét.”

A véneknek ebben a kérdésben szorosan együtt kellett működniük az „utazó vénekkel”, akik a területi elnökség által alkalmazott utazó prédikátorok voltak. Ellen White megjegyzi: „A helyi és az utazó véneket a gyülekezet és az Úr választja ki arra, hogy az egyházat felügyeljék, hogy intsék, feddjék és buzdítsák a rendetleneket és vigasztalják a lélekben erőtleneket. Nincs a földön magasabb bíróság Isten egyházánál. Ha pedig az egyház tagjai nem vetik alá magukat az egyház döntéseinek, és nem akarják elfogadni tanácsait, nem lehet rajtuk segíteni.”

A gyülekezeti mércék és célkitűzések betartatásának feladatköre

A vének kötelessége, hogy a gyülekezetben pozitív magatartást tanúsítsanak. Vissza kell utasítaniuk, hogy indokolatlan megértéssel viseltessenek a kételkedők és a panaszkodók iránt, vagy hogy túlzó fényben mutassák be a megpróbáltatásokat, ellenkező esetben szélesre tárják az ajtót Sátán sugalmazásai és kísértései előtt. Munkájuk során fel kell készülniük arra, hogy a gyülekezet vezetését bíráló személyekkel kerülnek szembe.

A véneknek mindenkor ragaszkodniuk kell a gyülekezet mércéihez, és Krisztusból, az élő szőlőtőből kell táplálkozniuk, hogy megteljenek Krisztus szeretetével. Ha a kegyelem nem formálja át szívűket, akkor „a gyülekezetek sokkal jobban menne a soruk ilyen vének és lelkészek nélkül.”

A véneknek sosem szabad felmagasztalniuk önmagukat, hanem emlékezniük kell arra, hogy csak az alázat teszi őket méltóvá a vén feladatának betöltésére. „Emlékezzen arra, hogy nem a tisztség teszi az embert, hanem angyalok és emberek előtt kell dicsőséget szereznie tisztségének.”

A vének egyik fontos feladata, hogy egységet teremtsenek a hívők között, hogy azok „törődjenek egymással, és tanácsolják egymást.” A gyülekezet ügyeinek irányítása során a véneknek a rendezetlenség megakadályozása érdekében „inteniük, feddniük és buzdítaniuk kell a rendetleneket és vigasztalniuk a lélekben erőtleneket., és be kell mutatniuk annak szükségességét, hogy a tagok tiszteljék és fogadják el a gyülekezet határozatait.

Ellen White végezetül arra figyelmeztette a véneket, hogy tartassák be az egyház mércéit, és semmiképpen se használják arra a befolyásukat, hogy „a gyülekezeteket a világba vezessék, ahelyett, hogy kivezetnék őket onnan.”

C. Az adventisták feladják a gyülekezetvezetés biblikus modelljét

Mint már korábban is láttuk, nem sokkal a próféta János halála után számos korai keresztény feladta azt az egyházvezetési modellt, melyben a vének felügyelik a helyi gyülekezetet, és egy olyan egyházvezetést fogadott el, amelyben a gyülekezet fejeként a püspök játszotta a főszerepet, a vének pedig a helyettes szerepét töltötték be. Ehhez hasonlóan, nem sokkal a maradék egyház hírnöke és prófétája, Ellen White halála után a hetednapi adventisták is felváltották a helyi vének vezető szerepét egy szolgálattevő- vagy prédikátorközpontú vezetéssel, melyben a vének a prédikátor helyetteseivé váltak.

A továbbiakban feltárjuk ennek a vezetést érintő fordulatnak az okait. Először azzal foglalkozunk, hogy a vének és a gyülekezeti tagok képtelenek voltak komolyan venni felelősségeiket, majd az „állandó prédikátor” gyakorlatának elfogadottá válását vesszük szemügyre, végezetül pedig a prédikátor helyi gyülekezetben betöltött vezető szerepét emeljük ki, mellyel egyenes arányban csökken a vének tekintélye.

A vének és a gyülekezeti tagok mulasztása

Isten helyi gyülekezetvezetésre vonatkozó tervét nem sikerült hatékonyan alkalmazni. A vének és az egyházi tisztségviselők nem tudták bevonni a hívőket az egyház missziómunkájába. Ellen White a probléma elemzése során felteszi a kérdést:

„Mi történt, hogy a gyülekezeti vének és a tisztségviselők nem kelnek fel, és buzgó imádság közepette, határozott erőfeszítéseket téve nem állítják munkába a gyülekezetek tagjait? Vajon e gyülekezetek vénjei hordoznak bármiféle terhet? Törődnek-e valamennyire is az Isten legelőjén található nyáj lelki üdvével? Megalázzák-e szívüket Isten előtt, és megragadják-e hittel Krisztus kegyelmét, félretéve bűneiket, és abban bízva, hogy Isten elfogadja bűnbánatukat? Megvan bennük az istenfélelem? Megvan az Isten iránti odaadás? Közelebb húzódnak-e a gyülekezetek vénjei és tisztségviselői Istenhez, és most, a próba idején megtanulják-e a Jézus által adott leckéket, és gyakorolják-e azokat, mígnem a hit magaslataira emelkednek, és képesek lesznek tisztán átlátni a helyzetet?”

Ellen White arról panaszkodik, hogy a véneknek és egyéb tisztségviselőknek nem sikerült minden tag számára lehetőséget biztosítani a műben való részvételre. Mint mondta, ezt „a múltban sem tették meg, és csak kevesen vannak, akik rádöbbentek, hogy ezzel mennyi mindent vesztettünk el.”

A másik terület, ahol a vének kudarcot vallottak, a gyülekezeti tagoknak az adventüzenetben való megerősítése volt. Ellen White a következő kérdéssel szembesít minket: „Vajon az egyház vénjei és diakónusai megkeresték a gyengéket és a tévelygőket? Vajon felfogták, hogy az ingadozókra lelkük elvesztésének veszélye leselkedik? Tettetek-e erőfeszítést arra, hogy tanítás és példaadás által az örök Sziklához rögzítsétek a tévelygők lábait?” E helyzet orvoslása érdekében „a munka minden ágazatában végrehajtandó, határozott reformációra” szólított fel.

Ha a helyi gyülekezetvezetés mulasztásait vesszük szemügyre, fel kell figyelnünk rá, hogy az a lelkesedés és az elveszett lelkek iránti buzgalom, mely a korai úttörőket tüzelte, szinte teljesen eltűnt. A tagság körében laodiceai állapot ütötte föl a fejét, ami oly mértékben befolyásolta az egyházat, hogy Ellen White őket vádolta a második advent késleltetésével. Élete vége felé egyenesen azt rótta a tagság szemére, hogy megismételték az ószövetségi Izrael engedetlenségét. Ezt írta: „Lehet, hogy az engedetlenség miatt, Izrael fiaihoz hasonlóan, nekünk is sok évvel tovább kell e világban maradnunk.”

Így tehát a helyi gyülekezet vénjeinek mulasztása és a gyülekezeti tagság érdektelensége együttesen teremtett egy olyan légkört, melynek köszönhetően megváltozott az egyház vezetési struktúrája.

Átalakuló egyház

Amíg hallható volt Ellen White prófétai szava, a legtöbb hetednapi adventista vezető az általa szorgalmazott, újszövetségi szellemű vezetési modellt követte. Ez azt jelentette, hogy a helyi vénre vagy vénekre hárultak a helyi gyülekezet vezetésének feladatai. A gyülekezet egyéves időtartamra választotta meg őket. A vének a helyi gyülekezetnek feleltek a gyülekezet fejlődéséért. Teljesítményüket minden évben áttekintették és értékelték. Ha a tagok elégedetek voltak vezetőikkel, újabb egy évre megválasztották őket, ha azonban nem voltak elégedettek a teljesítményükkel, nem választották őket újra.

Időről időre „utazó vének” – azaz szolgálattevők – látogatták meg e gyülekezeteket, és segítséget nyújtottak a gyülekezeti tagok képzéséhez. Ezek az utazó vének szorosan együttműködtek a helyi vénekkel, de nem voltak „állandó prédikátorok”, akik a gyülekezet fölött „lebegtek”, a nagyobb gyülekezetek némelyikét leszámítva. A gyülekezet ügyeivel foglalkozó összejöveteleken a helyi vén elnökölt.

Korábban már láttuk, hogy Ellen White élesen ellenezte az „állandó prédikátor” intézményére irányuló tendenciát – ez az egyházszervezeti modell volt jellemző a legtöbb protestáns egyházra. A hetednapi adventisták nem követhették példájukat, mert az adventisták a bibliai próféciák maradék egyháza voltak – olyan prófétai mozgalom, mely arra kapott megbízást, hogy az egész világot felkészítse Krisztus közeli visszajövetelére. Nem csupán egy volt a sok protestáns egyház közül, melyek arra törekedtek, hogy tagjaikról gondoskodjanak, és jelen legyenek a helyi közösség életében.

A prófétanő halála után elhallgatott az a hang, mely a legélesebben szólt az ellen, hogy a prédikátorok vegyék át az ellenőrzést a helyi gyülekezetek fölött. Mivel a vének és a gyülekezeti tagok elmulasztották, hogy felnőjenek a helyi gyülekezet iránti felelősségükhöz, fokozatos változás indult el, melynek során az újszövetségi vezetési modellt feladták, és az „állandó prédikátor” modelljével helyettesítették. Azáltal, hogy egy fizetett „állandó prédikátor” felügyelt egy vagy több gyülekezetet, az egyházi tisztségviselők úgy érezhették, hogy ez áldásosabb lesz, mint ha alkalmatlan vének vezetnek számot a gyülekezetről.

Az „állandó prédikátorok” kinevezése drámai hatást gyakorolt a véneknek a gyülekezetben betöltött vezető szerepére. Azzal, hogy a prédikátor lett a legfontosabb vezető a helyi egyház szervezetében, a prédikátor után a gyülekezeti bizottság lett a mérvadó tekintély a helyi gyülekezet irányításában. A vén befolyása most már általában az óravezetésre, az úrvacsorai kenyértörésre, a gyülekezeti bizottság javaslatokkal való támogatására, a tagok látogatására és a helyi prédikátor munkájának segítésére korlátozódott. White asszony halála után közel húsz évvel, az első hetednapi adventista Gyülekezeti Kézikönyv 1932-es elfogadásával hivatalosan is intézményesítették a vén hatáskörének e megváltozását.

Az első Gyülekezeti Kézikönyv (1932)

A gyülekezeti vén jogkörének átruházása az „állandó prédikátorra”

A Kézikönyv szentesítette az „állandó prédikátor” tisztségét, melyet Ellen White oly hevesen ellenzett, és beépítette azt a helyi adventista gyülekezetek szervezeti struktúrájába. Ily módon a prédikátor, akit a területi elnökség rendelt ki a helyi gyülekezethez, átvette a gyülekezeti vén jogkörét, és a helyi gyülekezet pásztora és vezetője lett. A gyülekezeti vént még mindig az első számú adminisztratív és vallási vezetőként ismerték el azokban a helyi gyülekezetekben, ahol nem volt „állandó prédikátor.” Idézetek a Kézikönyvből: „Azon gyülekezetek munkájában és szervezetében, amelyekhez a területi elnökség nem rendelt ki helyi prédikátort, a gyülekezeti vén tölti be az első számú és legfontosabb tisztséget.” „A helyi gyülekezet vénje a prédikátor távollétében a gyülekezet vallási vezetője.”

A helyi gyülekezet vénje vagy vénjei ezzel a helyi prédikátor segédjeivé váltak. A Gyülekezeti Kézikönyv így rendelkezik: „Abban az esetben, ha a területi elnökségi bizottság felszentelt prédikátort rendel a gyülekezet szolgálatára, úgy kell tekinteni, mint az első számú vezetőt, a helyi vént pedig, mint a segítőjét.A téma szempontjából fontos, hogy a prédikátor, mint a helyi gyülekezet vezetője nem a helyi gyülekezetnek, hanem a területi elnökségnek tartozott felelősséggel. A Kézikönyv így rendelkezik: „A prédikátor a területi elnökségi bizottságnak tartozik felelősséggel, és a területi elnökség megbízásából szolgál a gyülekezetben”. A helyi gyülekezet vénje ezzel szemben továbbra is „a gyülekezetnek és a gyülekezeti bizottságnak tartozik felelősséggel.”

Az új helyzetben a gyülekezeti bizottság vált a gyülekezet első számú irányító szervévé – ennek elnöke már nem a vén, hanem a helyi prédikátor volt. A Kézikönyv így rendelkezik: „A prédikátor, aki lelkipásztorként szolgál a gyülekezetben, általában a gyülekezeti bizottság elnöki tisztét is betölti.” A gyülekezeti bizottság tagjai: „a prédikátor; a vén vagy vének; a diakónusok; a jegyző; a pénztáros; a misszióvezető, ha nem azonos gyülekezeti vénnel; a szombatiskola-vezető; az önkéntes misszió vezetője; továbbá indokolt esetben a gyülekezet által választott két vagy három további tag.”

A tanács összetétele azt mutatja, hogy a vén vezetői jogköre lényegesen leszűkült. A gyülekezet felszentelt vezetőinek jelenléte azonban még mindig meghatározó volt, mert az összes vén és diakónus is tagja volt a tanácsnak.

Ami a jelölőbizottságot illeti, a Kézikönyv úgy rendelkezett, hogy tisztségénél fogva senki sem tagja a bizottságnak. „A gyülekezetet irányító prédikátor beválasztható e bizottságba, mert a gyülekezethez való kirendelése nem a jelölőbizottság döntéséhez fűződik.” Ha azonban a gyülekezet nem választotta be őt, akkor „a bizottságnak ki kell kérnie a tanácsát.”

A vén(ek) megválasztása még mindig a helyi gyülekezet feladata volt, de a prédikátoré nem. A vének és a prédikátorok közti különbségtétel azokon a különleges lelki ajándékokon alapult, melyeket az Úr Ef. 4-ben adott egyházának. A Prófétaság Lelkét idézve a Kézikönyv a következőket mondja:

„Istennek egyháza van, az egyháznak pedig Istentől elhívott szolgálattevői. «És ő adott némelyeket apostolokul; némelyeket prófétákul; némelyeket evangélistákul; némelyeket pásztorokul és tanítókul; a szentek tökéletesbítésére, a szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére: míg mindnyájan eljutunk a hitnek egységére, az Isten fiának megismerésére, tökéletes emberségre, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére…»”

A prédikátorokat a területi bizottság hívta el és rendelte ki, így ők a területi elnökségnek tartoztak felelősséggel. Mivel a prédikátorok a területi elnökségtől kapták megbízatásukat, így „a területi elnökségnek tartoznak felelősséggel, nem pedig a területi elnökség helyi gyülekezetének.”

A Kézikönyv egyértelműen meghatározta a prédikátor helyi gyülekezettel kapcsolatos jogkörét: „A felszentelt prédikátor, miután bibliamunkásként vagy lelkipásztorként kirendelték a gyülekezethez, egy fokkal magasabb tisztséget tölt be a helyi véneknél, így az utóbbiak az ő helyetteseiként működnek.”

A Kézikönyv a következőket mondja a prédikátor helyi gyülekezetben betöltött szerepéről:

„A szolgálatra való felszentelésénél fogva jogosult arra, hogy részt vegyen minden egyházi szertartáson, és e szolgálatokat irányítsa. Ő a gyülekezet lelki vezetője és tanácsadója. Ő határozza meg az egyházi tisztségviselők feladatait, és tanácsolja őket ezek végrehajtásában, továbbá segít nekik a gyülekezeti munka és tevékenységek megtervezésében. Lelkipásztori kinevezésénél fogva tagja a gyülekezeti bizottságnak, melynek elnöki tisztét is betölti.”

A Kézikönyv kihangsúlyozza továbbá: „A prédikátorokat vagy a segédprédikátorokat nem a gyülekezet jelöli vagy választja e tisztségekre. A gyülekezettel való kapcsolatuk a területi bizottság általi megbízatás nyomán jön létre, és e megbízatások bármikor visszavonhatók.”

Az első Gyülekezeti Kézikönyv kiadása óta további változások történtek, melyek a helyi prédikátorok növekvő befolyásáról és a vének csökkenő tekintélyéről tanúskodnak, ahogyan azt a legújabb Gyülekezeti Kézikönyv kapcsán látni fogjuk.

A 2000-es Gyülekezeti Kézikönyv

A jelenlegi Gyülekezeti Kézikönyv, melyet az első után majdnem 70 évvel adtak ki, az 1932-es Kézikönyvhöz képest a prédikátor bővülő jogkörét mutatja a helyi gyülekezetben.

A helyi gyülekezetet lelkipásztorként szolgáló prédikátor továbbra is a legfőbb tekintély, míg a vének a helyettesei. A prédikátor a gyülekezeti bizottság elnöki tisztét is betölti, amennyiben nem bízza meg a gyülekezeti vént azzal, hogy ideiglenesen ő töltse be ezt a tisztséget.

A gyülekezeti bizottság elnöki tisztségén túlmenően növekedett a prédikátor befolyása a gyülekezet jelölőbizottságában is. Immár tisztségénél fogva elnöke a jelölőbizottságnak, így döntő befolyást gyakorolhat az új tisztségviselők kiválasztásának folyamatára.

A jelenlegi Kézikönyv megemlíti a „vének tanácsát” is, amelyet a gyülekezeti bizottság által kinevezett testületként ír le. A vének jogköre a tanácsadói szerepre korlátozódik. Ha egy gyülekezetben van vének tanácsa, a prédikátor általában ennek az elnöki tisztségét is betölti.

Ezek a változások arra utalnak, hogy amióta a hetednapi adventisták körében elnémult a prófétai szó, a prédikátor befolyása jelentősen megnőtt a helyi gyülekezetben azáltal, hogy ő lett a gyülekezeti bizottság, a vének tanácsa és a jelölőbizottság elnöke, továbbá általában a jelölőbizottság tagjait kiválasztó bizottság elnöke is. Ezzel egy időben viszont drámai módon leszűkült a gyülekezeti vén(ek) jogköre.

A kézikönyv jelenleg azt ajánlja, hogy a gyülekezeti bizottság a következő tagokból álljon: vén(ek), férfi diakónusvezető, női diakónusvezető, pénztáros, jegyző, belmisszió vezetője, belmisszió titkára, gyülekezeti szolgálat- és/vagy tábeavezető, szombatiskola-vezető, családmisszió-vezető, nőmisszió-vezető, gyermekmisszió-koordinátor, oktatási titkár, ifjúsági vezető, egészségmissziós vezető, vallásszabadsági vezető.

Az 1932-es Kézikönyvhöz képest csökkent a felszentelt tisztségviselők szerepe a gyülekezeti bizottságban. 1932-ben minden felszentelt diakónus és vén tagja volta bizottságnak, ma viszont csak a vén(ek) és a diakónusvezetők bizottsági tagok. Ezen túlmenően, miután a bizottság tagsága mintegy húsz nem felszentelt tagra is kiterjedt, tovább gyengült a vének befolyása a gyülekezeti bizottságban. Ha szem előtt tartjuk, hogy minden bizottsági tagnak egy szavazata van, a felszentelt vének befolyása annyira lecsökkent, hogy akár a vének tiltakozása ellenére is meg lehet szavazni különböző indítványokat. E helyzet fontos és súlyos következményekkel jár, főleg akkor, ha olyan vitás kérdéseket vetnek föl, melyek az istentisztelet stílusára, valamint a gyülekezetben érvényes mércékre és a lelkiségre vonatkoznak.

A jelenlegi egyházvezetési modell hatása a helyi gyülekezeti vénekre

Az évek során számos adventista prédikátor látogatott és figyelt meg sikeres protestáns nagyegyházakat. E prédikátorok közül sokan e nagyegyházak gyakorlatához kívánták hasonlóvá tenni istentiszteleti rendünket, abban a reményben, hogy gyülekezeteik létszámukban növekednek, több nem hívőt vonzanak és sikerül megállítani a fiatalok egyházból való elszivárgását.

Sok adventista gyülekezetben ellenkezést váltottak ki e drasztikus változások, elsősorban a vének részéről. A vének szűkülő jogkörének köszönhetően azonban nagyobb nehézségek nélkül sikerült bevezetni e változásokat, a vének tiltakozása ellenére. Eltekintve a nagyobb gyülekezetektől, ahol több vén van a gyülekezeti bizottságban, a legtöbb gyülekezet bizottságában a vének kisebbségi szavazataránnyal rendelkeznek. Egy vén szavazata éppen annyi súllyal esik latba, mint egy érdekegyeztetőé vagy egy vallásszabadsági vezetőé. Ha a prédikátor nagyarányú változásokat kíván bevezetni az egyházban, és ebben a gyülekezeti bizottság nagy része támogatja, a felszentelt véneknek nem áll módjukban megakadályozni e változásokat. Ma a vének elsősorban tanácsadók, nem pedig vezetők, mert hiányzik az ehhez szükséges jogkörük. Az a vezetői struktúra, melyben a gyülekezeti bizottság többsége határozza meg a helyi gyülekezet irányvonalát, köszönőviszonyban sem áll az egyházvezetés újszövetségi modelljével.

A prédikátorok egyes nagyobb gyülekezetekben különböző stratégiákat alkalmaznak arra, hogy lecsökkentsék a vének számát, és így a vének többé már nem képesek szembeszállni az istentiszteleti stílusra vonatkozó, vitatható változások bevezetésével. Az egyik nagy gyülekezetben a prédikátor a gyülekezet tagjai elé terjesztett egy javaslatot, mely a gyülekezeti bizottság „irányíthatóbbá tételére” vonatkozott, a „fölösleges tagok” kiküszöbölése révén. Ezt úgy kívánta elérni, hogy a bizottsági szavazásra jogosult vének számát 28-ról 5-re csökkentette, ami több mint 80 %-os csökkentést jelentett. Anélkül, hogy a vének bármelyikével is megbeszélte volna elképzelését, vagy kikérte volna véleményüket, a javaslatot egy szombat reggelen a szombatiskola és az istentisztelet között gyorsan előterjesztették, majd titkos szavazás útján el is fogadták. A vének a következő összejövetelükön egyhangúlag tiltakoztak e lépés ellen, miután biblikus szempontból alaposan megvitatták azt. Felismerték, hogy a vének gyülekezeti bizottságban való szavazati jogának elvétele nincs összhangban a gyülekezetben betöltött vezető szerepükkel, ahogyan azt a Biblia és a Gyülekezeti Kézikönyv meghatározza. De nem tehettek semmit, hiszen a gyülekezet „hivatalosan” már elfogadta a javaslatot.

Amikor a vének elmondták érveiket a prédikátornak, ő nem állt szóba a biblikus érvekkel, hanem a Gyülekezeti Kézikönyvre hivatkozva igazolta cselekedetét. Azzal érvelt, hogy a Kézikönyv csak azt mondja ki, hogy a „vén(ek)nek” is jelen kell lenniük a gyülekezeti bizottságban, de nem mondja ki, hogy hány vénnek kell szerepelnie a tagok között. Számára ez azt jelentette, hogy a gyülekezetnek joga van korlátozni a vének szavazati arányát a gyülekezeti bizottságban. Ez csak egy példája annak, hogy egy helyi gyülekezeti vitát a Gyülekezeti Kézikönyv alapján rendeztek, anélkül, hogy figyelembe vették volna a Biblia tanítását a vének szerepére vonatkozóan.

Amikor a vének közül némelyek felvették a kapcsolatot a területi vezetéssel, kiderült, hogy ezt a vezetési struktúrában történt változtatást előzőleg már jóváhagyta a területi vezetés. Ez az eset is bizonyítja, hogy általános az értetlenség a helyi vének újszövetségi értelemben vett vezető szerepével kapcsolatban.

Ez csak néhány példa arra, milyen erős a helyi gyülekezetek jelenlegi vezetési struktúrájának hatása a vének jogkörére. Ha a helyi gyülekezetet a prédikátor irányítja, neki van a legnagyobb befolyása a gyülekezet irányvonalára. Ezt a hatalmat sokan használták már a gyülekezet javára, de arra is, hogy olyan programokat vagy vágyálmokat erőltessenek a gyülekezetre, melyek nem vették figyelembe a helyi vének véleményét, és ily módon vitákat és feszültségeket gerjesztve mélyen megosztották a gyülekezeteket, hátráltatva növekedésüket.

D. A biblikus modellhez való visszatérés kihívásai

A Gyülekezeti Kézikönyvben leírt, jelenleg érvényes gyülekezetvezetési modell olyan mélyen beivódott a hívők tudatába, hogy nem lenne könnyű visszatérni a biblikus modellhez. Kevés hívő van, aki egyáltalán tudatában van annak, hogy az adventisták a huszadik század folyamán eltértek a helyi gyülekezetvezetés jézusi modelljétől. Tekintsük most át az újszövetség elveinek megfelelő gyülekezetvezetési struktúrához való visszatérést akadályozó legfontosabb tényezőket.

A gyülekezet

Minden gyülekezet saját prédikátort akar, és nemigen szeretne más gyülekezetekkel osztozni. Azok a gyülekezetek, melyek két, három, négy vagy még több gyülekezettel osztoznak a prédikátorukon, általában alig várják azt az időt, amikor elég nagyok lesznek ahhoz, hogy saját főállású prédikátoruk legyen, aki minden idejét az ő gyülekezetüknek szentelheti. Ekkor úgy éreznék, végre kaptak valamit, amiért megérte annyi tizedet fizetni a területi elnökségnek.

Sok tag alig várja, hogy olyan prédikátora legyen, aki rendszeresen látogatja őket. A prédikátortól azt is elvárják, hogy gondoskodjék a gyülekezet folyamatos növekedéséről, hogy a jövőben kibővíthessék a gyülekezeti infrastruktúrát, és új gyülekezeti házat építhessenek, melyet a legmodernebb technológiával szerelnének fel, és felhasználóbarát építészeti megoldásokat alkalmazva alakítanának ki.

Azok a gyülekezetek, melyeknek már van saját lelkipásztoruk, általában csalódottak, amikor a területi vezetés bejelenti, hogy a prédikátor más gyülekezetet is kap. Ez általában kevesebb személyes odafigyelést eredményez.

A helyi gyülekezet vénjei

A gyülekezeti vének ma általánosságban annyira hozzászoktak ahhoz, hogy helyi prédikátoruk legyen, hogy a legtöbb vén a prédikátortól várja a gyülekezeti munka oroszlánrészének elvégzését. A prédikátort főállású munkásnak tekintik, akinek a legtöbbet kell tennie azért, hogy a gyülekezet olajozottan működjék. A kevesebb prédikátori odafigyelés azt jelentené, hogy a véneknek több időt kellene fordítani a gyülekezet működtetésére. Mivel hozzászoktak ahhoz, hogy a prédikátor teszi a legtöbbet a gyülekezetért, a vének gyakran olyan életstílust alakítanak ki, melyben annyira lefoglalja őket saját hivatásuk, terveik és teendőik, hogy alig jut idejük a gyülekezeti munkára. Valószínűleg ez a legfontosabb oka annak, hogy a gyülekezeti vének oly csekély létszámban vannak jelen a vének gyűlésein és a gyülekezeti bizottsági üléseken. A másik ok a gyülekezeti teendők iránti általános érdektelenség lehet.

Azok a prédikátorok, akik be akarták vezetni a gyülekezeti vének által tett látogatások rendszerét, tapasztalatból tudják, hogy ez általában eredménytelen marad, mivel számos gyülekezeti vénnek egyszerűen nem jut ideje egy ilyenfajta munkára. Azok a vének pedig, akik ráérnek, úgy érzik, hogy a prédikátor jobban ért ehhez a munkához, és a lelkipásztorra hagyják a tagok látogatását – hiszen őt ezért fizetik.

A prédikátorok

Számos prédikátor örömmel fogadja, hogy csak egy gyülekezetért felelős, és nincs túlzottan ínyére, hogy több gyülekezetről gondoskodjék. Azok a fiatal prédikátorok, akiket olyan körzetbe helyeznek, ahol több gyülekezet is van, a lelkipásztorkodás csúcsának azt tartják, ha egyetlen gyülekezethez nevezik ki őket. Úgy érzik: azzal, hogy csak egy gyülekezetük van, valami igazán jelentős eredményt érhetnek el anélkül, hogy ettől elvonná őket a többi, kisebb gyülekezetről való gondoskodás.

Korábban a prédikátorok csak néhány évig maradtak gyülekezetükben. A prédikátorok gyakrabban történő áthelyezését azzal indokolták, hogy mindegyiküknek vannak erős és gyenge oldalaik. Ezért úgy gondolták, hogy a lelkipásztorok néhány évente történő áthelyezése használni fog a gyülekezeteknek. A következő prédikátor más erényeket hoz a gyülekezetbe, mint elődje, ami a gyülekezet kiegyensúlyozottabb fejlődéséhez vezet.

Ezzel szemben egy ideje - a lelkészi szolgálatra vonatkozó, adventizmuson kívülről származó elképzelések hatására - elterjedt az a nézet, hogy jobb, ha a prédikátor sokkal tovább marad a gyülekezetben, mert ez biztonságérzetet ad a gyülekezetnek és a prédikátor családjának, és a lelkész könnyebben megvalósíthatja a gyülekezettel kapcsolatos hosszú távú terveit. Ma némely prédikátor 10, 15 vagy akár 20 éve is szolgál egyetlen gyülekezetben. A legtöbb prédikátor nem fogadná örömmel az adventista úttörők gyakorlatához való visszatérést, akik az újszövetségi gyülekezetvezetési modellhez ragaszkodtak – ez nem ismerte az „állandó prédikátor” fogalmát.

A területi elnökségek

Az „állandó prédikátor” intézményére épülő jelenlegi gyülekezetvezetési modell előnyös a területi vezetők számára is. Az egyik legfontosabb előny, hogy a területi elnökség nagyobb közvetlen befolyást gyakorol a helyi gyülekezetre, mivel a prédikátor a területi vezetésnek, nem pedig a gyülekezetnek felel.

A Hetednapi Adventista Egyház 1863-as megszervezése óta a helyi gyülekezet vagyona a területi elnökséghez tartozik. Ma a területi elnökség nemcsak tulajdonosa a gyülekezeti épületnek, hanem mivel a prédikátor a területi elnökség alkalmazottja, a területi elnökség végső soron felügyeli a helyi gyülekezetet. Melyik területi elnökség adná fel szívesen ezt az ellenőrzést? Minden bizonnyal van néhány területi vezető, aki szívesen megvizsgálná az adventista úttörők napjaihoz és a Prófétaság Lelke tanácsaihoz való visszatérés lehetőségeit, de ez valószínűleg nem lenne ínyére a legtöbb területi elnökség vezetésének.

A területi elnökségek továbbá attól is tarthatnak, hogy a helyi vének által irányított gyülekezetek modelljéhez való visszatérés erősítené a kongregacionalizmusra irányuló törekvéseket. Az elmúlt években számos gyülekezet hagyta el a Hetednapi Adventista Egyház szervezetét, és lett önálló gyülekezetté.

Nem tagadom, hogy lehetnek olyan egyháztagok, akik az újszövetségi szellemű gyülekezetvezetési modell helyreállításában lehetőséget látnának arra, hogy elhagyják a konferencia gyülekezeteit és önfenntartó, független gyülekezetet alakítsanak. Egy ilyen helyzet azonban csupán egy távoli lehetőség lenne, ha e gyülekezetek vezetői megfelelő képzést kaptak volna a gyülekezetvezetésnek a Prófétaság Lelke által lefektetett alapelveiből.

Fel kell tennünk magunknak a kérdést: elsősorban ki késztette ezeket a gyülekezeteket arra, hogy kongregacionalista szervezeti felépítést alakítsanak ki, és szakítsanak a Hetednapi Adventista Egyházzal? Nem annyira az egyháztagokat terheli ezért a felelősség, hanem azokat a karizmatikus adventista prédikátorokat, akiket mélyrehatóan befolyásoltak az egyházszervezet bibliaellenes modelljei és a nagyegyházak gyülekezetnövekedési elképzelései, és akik a Hetednapi Adventista Egyházzal való szakítás kezdeményezőivé lettek. E prédikátorok – a területi elnökségek alkalmazottjai – hatékonyan befolyásolták a tagság nagy részét, melynek támogatásával független „testvérgyülekezeteket” hoztak létre, végül pedig átvették a vasárnapünneplő istentiszteleti szertartásokat.

A Prófétaság Lelke bizonyságtételeinek szavahihetőségébe vetett hit hiánya

Az újszövetségi gyülekezetvezetési modellhez való visszatérés egyik legnagyobb akadálya összefügg azzal, hogy mennyire tekintik szavahihetőnek a Prófétaság Lelke adventista egyháznak adott bizonyságtételeit. Sokan megkérdőjelezhetik a 100 évvel ezelőtt adott, ihletett figyelmeztetések érvényességét. Egyetlen hetednapi adventista sem kételkedik abban, hogy ezek a tizenkilencedik század viszonyaira alkalmazhatók voltak, de ki merne kiállni amellett, hogy e bizonyságtételek még most is nagymértékben alkalmazhatók egy olyan egyházra, amely elszántan igyekszik alkalmazkodni a posztmodern világhoz?

Néhány vezető, mielőtt a tettek mezejére lépne, hajlamos lehet arra, hogy közvélemény-kutatást végezzen, és kiderítse, mások mit gondolnak e bizonyságtételek jelenkori érvényességéről, de ennek semmi haszna sem lenne. Amire mindennél nagyobb szükség van, az a Biblia és a Prófétaság Lelke írásainak figyelmes tanulmányozása annak érdekében, hogy meglássuk: mit tanulhatunk e tanácsokból múltbéli tapasztalataink alapján. Szem előtt kell tartanunk, hogy az idők végén csak nagyon kevesen fognak megbízni ezekben az üzenetekben. „Sátán utolsó cselvetése az lesz, hogy hatástalanná tegye Isten Lelkének bizonyságtételeit … Sátán ravaszul, különféle módszerekkel és eszközök által fogja kifejteni hatását, hogy megingassa Isten maradék népének az igaz bizonyságtételekbe vetett hitét.” Emlékeznünk kell egy ilyen cselvetés tragikus következményeire is, hiszen „ahol nincs látás, elvész a nép” (Péld. 29:18).

E. A jézusi gyülekezetvezetési modell helyreállításnak előnyei

Törekvés a leghatékonyabb vezetési módszerre

Lehet, hogy sok vezető és egyháztag elégedett a helyi adventista gyülekezetek mai szervezeti felépítésével. Talán elismerik, hogy a jelenlegi gyülekezetszervezésnek vannak gyengéi, de hát egyik vezetési modell sem tökéletes. Ezt mondhatják: „Miért bolygassuk meg a jelenlegi állapotokat? Végezzük továbbra is úgy a dolgokat, ahogyan azt most tesszük. Túl közel vagyunk az Úr eljöveteléhez. Az újszövetségi modellhez való visszatérés esetén olyan nagyszabású és időigényes tervet kellene készíteni a tagság, a prédikátorok és a területi elnökségek átnevelésére, hogy nem éri meg a fáradságot.”

Ma, amikor oly sokat hallunk a jó vezetés és a vezetőképzés fontosságáról, a hetednapi adventistáknak egyértelműen tanulmányozniuk kellene Isten egyházvezetésre vonatkozó tervét, és megvizsgálni, hogy a Szentírás és a Prófétaság Lelke mit nyilatkoztatott ki a föld történelmének záró szakaszában élő maradék leghatékonyabb vezetési struktúrájára vonatkozóan.

A legjobb vezetési modell után kutatva nem szükséges a nem adventista egyházszervezetekre figyelni, hogy felfedezzük az egyházvezetés leghelyesebb szempontjait. Az adventistáknak már több mint 160 éves tapasztalatuk van az egyházvezetés- és szervezés terén, és helyénvaló, ha elgondolkodunk azon, hogy a Lélek hogyan vezetett minket a mai napig. A maradék prófétaasszonya egy évszázaddal ezelőtt ezt írta: „Ha áttekintjük múltbeli történelmünket, minden lépést, amely jelenlegi helyzetünkhöz vezetett, ezt mondhatom: Áldjátok Istent! Ha látom, hogy Isten mit cselekedett, elálmélkodom, és bizalommal telve tekintek Krisztusra, mint Vezetőnkre. Semmit sem kell félnünk a jövőtől, csak attól, hogy elfelejtjük: Isten hogyan vezetett minket, és hogyan tanított a múltban.”E tapasztalatnak a sajátunkká is kell válnia, miután megvizsgáltuk, hogy a Szentlélek hogyan vezette egyházunkat a helyi gyülekezetszervezés és –vezetés bibliai modellje irányába. Mint egyháznak, a legjobb modellel kell rendelkeznünk, és nem elégedhetünk meg semmivel, ami ennél kevesebb. Ha ezt tesszük, elnyerjük Isten gazdag áldását, és igényelhetjük folyamatos vezetését. Az egyházvezetőknek és –tagoknak egyaránt el kell gondolkodniuk azon, hogy melyik a legjobb és leghatékonyabb vezetési modell az egyház számára. Csak ha imádkozó szívvel belemélyedünk e vizsgálódásba, akkor leszünk képesek meglátni a jézusi vezetési modell igazi értékét, melyet az Újszövetségben apostolainak kinyilatkoztatott.

A biblikus vezetési modell előnyei

A Prófétaság Lelke tanácsaiban felfedeztük, hogy az „állandó prédikátor” intézménye nem a legjobb a helyi gyülekezet, a prédikátorok és a területi elnökségek számára. Most röviden összegezzük a biblikus vezetési modell alkalmazásának előnyeit mindhárom érintett fél szempontjából.

A gyülekezet… Önállóvá válik

Ha egy helyi prédikátor irányítja a gyülekezetet, a gyülekezetek könnyen válnak „lelkileg satnyává”, elveszítik a lélekmentés iránti buzgalmukat, és képtelenek magukról gondoskodni. Való igaz, hogy „a prédikátorok és a nép egyaránt sokat veszít, ha ezt a munkamódszert követik.”

A gyülekezet érdeke tehát, hogy a prédikátor idejének egy részét a gyülekezeti tagok képzésére fordítsa. E képzésnek nem szabad csupán a lélekmentésre korlátozódnia. Megfelelő képzésben kell részesítenie a véneket és a diakónusokat arra nézve, hogyan töltsék be vezető szerepüket a saját feladatkörükben. Ezen túlmenően a többi gyülekezeti tisztségviselőt is meg kell tanítania arra, hogyan végezzék a különböző gyülekezeti szolgálatokat. Ha a gyülekezet vezetői és tagjai a munka minden területén megfelelő kiképzést kapnak, képesek lesznek a prédikátor folyamatos felügyelete nélkül is dolgozni. Ha a prédikátor elhagyja a helyi gyülekezetet, annak „rá kellene kényszerülnie a felelősségek hordozására.” Ennek eredményeként a tagoknak használniuk kellene talentumaikat, amelyek a gyülekezet működtetése révén tökéletesednek. Ahelyett, hogy a prédikátor segítségét kérnék, a gyülekezet tagjainak engedniük kell, hogy „az igazság életet átformáló ereje” késztessen minden tagot arra, hogy saját környezetében missziómunkát végezzen az Úrért.

Nem lesz többé prédikátorközpontú

A gyülekezeti tagok tapasztalatból tudják, mi történik egy gyülekezettel, ha prédikátorváltás történik. A legtöbb gyülekezet ebben az átmeneti időszakban várakozó állásponton van, mert nem tudják, mit fog tenni a következő prédikátor, és nem terveznek nagyobb evangelizációs erőfeszítést. Miközben pedig a vének megpróbálják működtetni a gyülekezetet, mindenki lelkesen arra vár, hogy milyen terveket és programokat fog bemutatni a következő prédikátor. Ez a prédikátor által vezetett gyülekezetek általános működési rendje. Minden a helyi prédikátor körül forog, és az ő engedélye vagy kezdeményezése nélkül alig történik valami a gyülekezetben.

Ha megfelelően kiképeznék a gyülekezetet, ez a tétlen időszak nem állna be. Nem kellene kényszerűségből megszakítani a gyülekezeti programokat és az evangelizációs lendületet. A helyi vén(ek) a többi gyülekezeti tisztségviselővel együttműködve folytatná(k) az egyház tevékenységét.

Ahelyett, hogy a tagok azt várnák a prédikátortól, hogy több időt szenteljen a gyülekezetének, inkább arra kéne bátorítaniuk őt, hogy evangelizáljon, miközben a vének gondoskodnak a gyülekezet szükségleteiről és az istentiszteletekről.

Nagyobb stabilitásra tesz szert most és a jövőben is

A megfelelően kiképzett vének és diakónusok vezetése alatt a gyülekezet stabil, sikeres pályára léphetne. E vének és diakónusok a közösségben gyökereznek, ami biztosítja a stabilitást az elkövetkező évekre.

A vénekből álló, erős helyi gyülekezetvezetés kialakítása nemcsak a gyülekezet jelenlegi növekedése és stabilitása szempontjából fontos, hanem a legjobb módja annak is, hogy a gyülekezetet felkészítsék a küszöbön álló nehéz időkre, amikor sokan üldözést szenvednek, miközben a Jel. 18-ben szereplő hangos kiáltást hirdetik. Abban az esetben, ha a helyi területi elnökséggel való kapcsolat megszakadna, a helyi gyülekezetek még mindig képesek lennének folytatni bizonyságtevésüket anélkül, hogy ez károsan befolyásolná őket.

A jól képzett és a gyülekezet által elszámoltatható helyi vezetők által irányított gyülekezetek erősebbek, mint ha egy prédikátor irányítja őket, aki nem tartozik számadással az általa vezetett helyi testületnek.

Végezetül egy jól képzett és stabil vénekből álló csapat képes megvédeni a gyülekezetet attól, hogy a belépő prédikátorok radikálisan megváltoztassák az istentiszteleti stílust és a zenét, vagy hogy a kongregacionalizmus irányába mozduljanak el – mindezek már sok gyülekezetet befolyásoltak. A fenti változtatásokat csak akkor lehetne jóváhagyni, ha a vének testületének többsége egyetért azokkal.

A prédikátor… A gyülekezeteket önállóságra neveli

A prédikátornak a gyülekezet képzésvezetőjeként kell működnie. Míg az „állandó prédikátorok” eredményesen képezhetik ki a tagokat a lélekmentésre, egy prédikátor nem csupán e képzésért felelős. A hatékony képzés a gyülekezet felszentelt vezetőinek – a véneknek és diakónusoknak – képzését is magában foglalja, hogy Isten szándéka szerint működjenek, és így a gyülekezetet is sikeresen működtessék. A prédikátornak e vezetőket arra kell kiképeznie, hogy a gyülekezetet megtanítsák, hogyan lehet „állandó” prédikátor vagy lelkész nélkül működni.

E célt sajnos kevés prédikátor tartja szem előtt. Az a prédikátor, aki éveken át vezet egy gyülekezetet anélkül, hogy a tagokat a gyülekezet működtetésére képezné ki, kötelességmulasztást követ el. Az ihletett tanács úgy szól, hogy „ha nem tudnak önállóan, prédikátor nélkül megállni, akkor újra meg kell térniük, és be kell merítkezniük.”

Magukat a prédikátorokat is felelősség terheli a gyenge gyülekezetekért, mivel túlzottan óvják őket. A megfelelő képzés révén arra kell buzdítani a véneket, diakónusokat, az egyéb tisztviselőket és a tagokat, hogy végezzék feladataikat. Így a prédikátor egyszerűen háttérbe vonulhat, és magára hagyhatja a gyülekezetet, hogy a saját problémáit megoldja, míg ő továbbmegy, hogy új területeket evangelizáljon. Ennek révén a tagoknak maguknak kell végezniük feladataikat, aminek nyomán használniuk kell talentumaikat, melyek a gyülekezet működtetése során használat által tökéletesednek.

Új gyülekezeteket kell alapítania

Amikor a prédikátor kiképezte és minden szükséges dologgal ellátta a helyi gyülekezetet, többé már nem lesz létfontosságú szerepe a gyülekezet működtetésében. Ekkor a lélekmentésre és új gyülekezetek alapítására fordíthatja idejét. E gyülekezeteket ugyanakkor arra kell kiképezni, hogy folyamatos prédikátori gondoskodás nélkül is fennmaradjanak, mert a vének feladata a tagokról való gondoskodás és az igazságban való nevelésük.

Amint azt a Prófétaság Lelke oly világosan kinyilatkoztatta, a prédikátorok szerepe elsősorban az, hogy a nem hívők evangelizálása során megismertesse velük a hármas angyali üzenetet. Fennmaradó idejükben arra taníthatják a gyülekezetek tagjait, hogy hatékonyan működtessék a saját gyülekezetüket, és részt vegyenek annak missziójában. Ez azt jelenti, hogy a prédikátoroknak arra kell tanítaniuk a helyi gyülekezet vezetését, hogy hogyan irányítsák hatékonyan a gyülekezetet, ha nincs „állandó prédikátor.”

A területi elnökség… A gyülekezetalapítás és az evangelizálás forrásává válik

A jól képzett gyülekezetek nagy előnyt jelentenek az egyházterületnek. Nem fognak állandó prédikátort követelni a területi elnökségtől. A gyülekezetek, megértve Istennek a helyi gyülekezet vezetésére vonatkozó elgondolását, arra buzdítják a prédikátorokat, hogy evangelizációs munkát végezzenek, miközben ők maguk gondoskodnak a saját gyülekezetükről és annak istentiszteleti szolgálatairól.

Ha a gyülekezet egy helyi prédikátortól várja, hogy gyámkodjék fölötte, ezzel megfosztja a területi elnökséget egy értékes munkástól, akit egyébként arra használhatna, hogy az érintetlen területeken végezzen evangelizációt és alapítson gyülekezeteket.

Minden prédikátor, aki a vezetésre vonatkozó újszövetségi elgondolást követi, nagy előnyt jelent a helyi gyülekezet és a területi elnökség számára egyaránt. A helyi gyülekezetek megerősödnek, és képesek lesznek önmagukról gondoskodni, míg az egyházterületek több munkatársukat állíthatják a lélekmentés és az érintetlen területeken való gyülekezetalapítás szolgálatába.

Munkaerő-toborzó és kiképző központtá válik

Ha a helyi prédikátorok arra képzik ki a gyülekezeteket, hogy gondoskodjanak magukról, a területi elnökségnek egyre több képzett munkása lesz, akik az evangelizációra és az új gyülekezetek alapítására összpontosítanak. Ha egy helyi gyülekezetnek bármikor segítségre van szüksége, a vének e nagyszámú munkáshoz fordulhatnak, hogy megtanítsák őket, hogyan kezeljék az előttük álló kihívásokat. Következésképpen a területi vezetés hatékony és nélkülözhetetlen munkaerő-toborzó és kiképző központtá válik, mely a gyülekezetek növekedését, továbbá erős és érett gyülekezetek létrehozását szolgálja.

Gyakorlati alkalmazás

Az újszövetségi típusú vezetési struktúra alkalmazása csak akkor lenne sikeres, ha mélyrehatóan átnevelnék a területi elnökségeket, a prédikátorokat és a gyülekezetek tagságát a vénekkel, a diakónusokkal és a gyülekezeti tisztségviselőkkel együtt.

Azoknak a területi elnökségeknek, melyek érdekeltek a bibliai modell alkalmazásában, a Szentlélek vezetése alatt ki kell deríteniük, mely gyülekezeteket érdekelné az áttérés, és mely lelkipásztorok hajlandók arra, hogy szolgálatukat a gyülekezetek képzése és az evangelizációban való részvétel között osszák meg. Ezt követően kísérleti programot lehetne szervezni, melyben évente értékelnék, hogy mit sikerült elérni. E kísérleti program alapján a területi elnökség tapasztalatokat nyerhetne arra nézve, hogyan tökéletesítsék a modell jövőbeni alkalmazását más gyülekezetekben.

Minden évben egyre több gyülekezet vehetne részt a bibliai modell alkalmazásában, mígnem a teljes egyházterület visszatér ahhoz a tervhez, melyet Isten készített a maradék egyház szolgálatára vonatkozóan.

E vezetési modell átvétele mélyrehatóan befolyásolni fogja a területi vezetés munkaerő-felvételi eljárását. A modell azt követeli meg, hogy a területi elnökségek olyan prédikátorokat alkalmazzanak, akik alkalmasak a gyülekezeti tagok kiképzésére és az evangelizációs munkára. A területi elnökségek prédikátorképző munkaközösségeket állíthatnának fel, melyek a gyülekezetek lélekmentő intézeteiként működnének, ahol a gyülekezeti tagok szemináriumok vagy műhelyek látogatása révén szakképzéseken vehetnének részt, és első kézből szerezhetnének tapasztalatokat.

Ez a fajta szolgálat szükségessé tenné a prédikátorképzés új modelljét is, mely nem a többi egyház teológiai szemináriumainak mintáját követi, hanem az Újszövetség misszióközpontú modelljén alapulna, amely Krisztus szolgálatára épül: arra a képzésre, melyet Ő nyújtott tanítványainak, és amely az evangélium tanítás, prédikálás és gyógyítás útján történő hirdetésére összpontosított (Mt. 4:23; 10:1, 7, 8; Luk. 10:1, 99).

Helyi szinten minden gyülekezetben lennie kellene egy vének tanácsának, mely helyi vénekből áll, és amelyen „elsőként az egyenlők között” a vezető vén elnökölne, szorosan együttműködve a többi vénnel. A vezető vén lenne továbbá a gyülekezeti bizottság elnöke is, amennyiben nem érzi magát kényelmetlenül e szerepben. Ebben az esetben más vént kell megkérnie, hogy töltse be helyette e tisztséget.

Minden olyan gyülekezeti bizottsági intézkedésnek, mely befolyásolja a gyülekezet lelki életét, a vének tanácsa többségének jóváhagyását kellene élveznie. Az ő jóváhagyásuk nélkül nem lenne szabad alkalmazni ezeket a bizottsági intézkedéseket. Ha a gyülekezet elégedetlen a vének teljesítményével, a tagok a gyülekezeti megbeszéléseken elszámoltathatják őket. Ha a tagok továbbra is elégedetlenek, a következő éves tisztségviselői választáson hangot adhatnak elégedetlenségüknek azáltal, hogy nem választják újra a véneket, hanem másokat választanak helyettük. Ily módon teljes mértékben érvényesülne a gyülekezetvezetés biblikus modellje – mely a gyülekezet tagjai által választott vénekre ruházza a helyi gyülekezet lelki vezetését.

E modell alkalmazása különösen hasznos a bizonytalanság vagy az anyagi szükség idején. Egy tanulmány, mely a fejlődő országokban történt gyülekezetnövekedéssel foglalkozik, nagy sikerekről számol be azokon a területeken, ahol a lelkészek utazó prédikátorokként működnek, és 10, 15, 20 vagy akár több gyülekezetet is felügyelnek. E lelkészeknek nincs idejük arra, hogy e gyülekezetek fölött gyámkodjanak, hanem a helyi gyülekezetek vezetőinek képzésében, valamint az evangelizációban serénykednek.

Összefoglalás

Tanulmányunkat a helyi gyülekezetvezetés újszövetségi modelljének leírásával kezdtük. A jeruzsálemi vezetési modell, mely a vének és a diakónusok között osztotta fel a feladatokat, és ahol a vének felügyelték a gyülekezetet, szervezeti modellként szolgált a később alapítandó új gyülekezetek számára is.

Az adventizmus úttörői az újszövetségi modellt vették át. A helyi vének felügyelték a gyülekezetet, melynek lelkipásztorai is voltak. E modell, melyet a Prófétaság Lelke is teljes körűen támogatott, a 19. században végig érvényben volt. Ellen White halála után feladták e modellt, és az „állandó prédikátor” vette át a helyi gyülekezet vezetését a vénektől, akik ezzel a prédikátor helyettesévé váltak. Az 1932-es Gyülekezeti Kézikönyv elfogadásával intézményesítették ezt az új vezetési modellt. A soron következő kézikönyvekben a prédikátor gyülekezetre gyakorolt befolyása tovább növekedett.

A tanulmány záró részében összehasonlítottuk az újszövetségi vezetési modellt a Gyülekezeti Kézikönyvben javasolt új modellel, és felfedeztük, hogy jelentős előnyökkel jár az újszövetségi vezetési modellhez való visszatérés, melyet Ellen White prófétai szolgálata során oly buzgón támogatott. A mai egyházban még mindig lehetséges a biblikus vezetési modell helyreállítása, ha hagyunk magunknak időt arra, hogy megértsük Isten vezetésre vonatkozó elgondolásának szépségét és bölcs voltát.

Kétségtelen, hogy a Bibliához ragaszkodó gyülekezetek értékelik Jézus bizonyságtételét, mely a prófétaság biblikus adományában nyilvánul meg. Érdeklődéssel kellene tanulmányozniuk, hogyan állíthatnák helyre azt a vezetési modellt, melyről jézus gondoskodott maradék egyháza számára. A helyi gyülekezet vezetésének megreformálása fontos serkentő ereje lehet egy misszióközpontú laikus mozgalom kialakulásának, mely hozzájárulhatna a Jel. 18-ben leírt, küszöbön álló, az egész világra kiterjedő ébredéshez.