Krisztus Isten?

Ellet Joseph Wagoner

Krisztus és az Ő igazsága.

Krisztus Isten?

Számos bibliavers Istennek nevezi Krisztust. A zsoltáros ezt írta: „Az Istenek Istene, az Úr szól, és hívja a földet napkeltétől lenyugtáig. A Sionról, amelynek szépsége tökéletes, fényeskedik Isten. Eljön a mi Istenünk és nem hallgat; emésztő tűz van előtte, s körülötte erős forgószél. Hívja az egeket onnan felül, és a földet, hogy megítélje népét. Gyűjtsétek elém kegyeseimet, akik áldozattal erősítik szövetségemet. És az egek kijelentik az ő igazságát, mert maga Isten az aki ítél.” (Zsolt 50:1-6).

A következőkből tudhatjuk, hogy ez a bibliaszakasz Krisztusra utal: 1) abból, amit már tanultunk, hogy minden ítélet a Fiúnak adatott, és 2) a második eljövetelekor Ő elküldi angyalait, hogy összegyűjtsék választottait a föld négy széléről (Mát 24:31). „Eljön a mi Istenünk és nem hallgat.” Nem hallgat, mert amikor az Úr leszáll az égből, ezt „riadóval, arkangyal szózatával és Isteni harsonával” teszi meg. (1Thess 4:16). Az a „riadó” Isten Fiának hangja lesz, amit meghallanak mindazok, akik a sírban vannak, és hatására előjönnek (Ján 5:28-29). Az élő igazakkal együtt ők felemelkednek, hogy találkozzanak az Úrral a levegőben, hogy mindörökké Vele legyenek. Ez az esemény lesz „a mi őhozzá leendő egybegyűjtésünk” (2Thess 2:1). Vesd össze Zsolt 50:5; Mát 24:31 és 1Thess 4:16.

Emésztő tűz van előtte, s körülötte erős forgószél”, mert amikor az Úr Jézus eljön a mennyből az Ő erős angyalaival, akkor ezt „tűznek lángjában” teszi, „aki bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent, és akik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának” (2Thess 1:8). Tudjuk tehát, hogy a Zsolt 50:1-6 Krisztus második eljövetelének szemléletes leírása, ami népe megmentéséről szól. Amikor eljön, Krisztus lesz „az erős Isten” (vö: Hab 3). Ez az Ő egyik jogos címe. Sok idővel Krisztus első eljövetele előtt, Ézsaiás próféta ezeket a vigasztaló szavakat mondta Izraelnek: „Hívják nevét csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének” (Ésa 9:6). Ezek nem csupán Ézsaiás szavai, hanem Isten Lelkének szavai. Isten maga szólt a Fiúhoz, és ezzel a névvel illette Őt. A Zsolt 45:7 versében ezt  olvassuk: „Trónod, oh Isten örökkévaló; igazságnak pálcája a te királyságodnak pálcája”. A figyelmetlen olvasó úgy tekinthet erre a bibliaversre, mint a zsoltáros Istenhez intézett imájára, de ha az Újszövetséghez lapozunk, meglátjuk, hogy sokkal többről van szó. Az Atya Isten beszél itt a Fiúhoz, Istennek nevezve Őt. (Zsid 1:1-8)

Krisztus ezt a nevet nem valamilyen különleges eredményért kapta, hanem az öröklés jogán. Krisztus nagyságáról és hatalmáról szólva a Zsidókhoz írt levél írója azt mondta, hogy Ő sokkal nagyobb az angyaloknál, mert „különb nevet örökölt azoknál” (Zsid 1:4). Egy fiú mindig jogosult viselni apja nevét; így Krisztus is, mint „Isten egyszülött Fia”, jogosult viselni ugyanazt a nevet, mint az Atya. Egy fiú ugyanakkor, kisebb vagy nagyobb mértékben, az apa mása; valamilyen mértékben ugyanazokkal a fizikai vonásokkal és jellemtulajdonságokkal bír, mint az  apa, de nem tökéletes mása, mert az emberek között nincs egyetlen tökéletes képmás sem. De Istenben vagy az Ő műveiben nincs tökéletlenség, ezért Krisztus az Atya „valóságának képmása” (Zsid 1:3).

Mint az önmagában létező Isten Fia, természetszerűen rendelkezik az Istenség minden jellemtulajdonságával. Igaz, hogy Istennek sok fia van; de Krisztus „Isten egyszülött Fia”, ezért olyan értelemben Isten Fia, ahogy egyetlen lény nem volt, és nem is lesz. Az angyalok Isten fiai, ugyanúgy, mint Ádám, a teremtés által (Jób 38:7; Luk 3:38). A keresztények örökbefogadás által Isten fiai (Róm 8:14-15); de Krisztus születés által Isten Fia.

A Zsidókhoz intézett levél írója továbbá azt írta, hogy Isten Fiának a pozíciója nem olyan, amelyre felemeltetett, hanem amit jog szerint birtokol. Pál apostol azt írta, hogy Mózes hű volt Isten egész  házában, mint szolga, „Krisztus ellenben, mint Fiú a maga háza felett” (Zsid 3:6). Ugyanakkor Krisztus a ház építője. (3. vers) Ő az, aki felépíti és dicsőségével betölti az Úr templomát (Zak 6:12-13).

Krisztus határozottan hirdette, hogy Ő Isten. Amikor az ifjú azt kérdezte tőle: „Jó Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem?”, Jézus – mielőtt válaszolt a kérdésre – azt mondta: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten” (Márk 10:17-18). Mit akart Jézus közölni e szavak által? Tagadni akarta a hozzá intézett jelzőt? Azt akarta mondani, hogy Ő nem tökéletesen jó? Szerényen tagadni akarta saját Magát? Szó sincs róla, hiszen Krisztus tökéletesen jó volt. A zsidóknak, akik állandóan hibákra vadásztak, hogy mivel vádolhassák meg Őt, bátran feltette e kérdést: „Ki vádol engem közületek bűnnel?” (Ján 8:46). Az egész zsidó nemzetben nem volt egyetlen ember sem, aki látta volna egyetlen olyan cselekedetét, vagy hallotta volna egyetlen olyan beszédét, amely a leghalványabb mértékben hasonlított a bűnre; azok pedig, akik kénytelenek voltak halálra ítélni Őt, csak  hamis tanúk felbérlése árán tehették meg, akik hamisan tanúskodtak Ellene. Péter apostol azt írja: „bűnt nem cselekedett, sem szájában álnokság nem találtatott” (1Pét 2:22). 2Kor 5:21-ben Pál azt írta: „bűnt nem ismert”. A zsoltáros kijelenti: „Ő az én kősziklám, és hogy nincsen hamisság benne!” (Zsolt 92:15). János apostol ezt írta: „És tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye; és őbenne nincsen bűn” (1Ján 3:5).

Krisztus nem tagadhatta meg magát, ezért nem mondhatta azt, hogy Ő nem jó. Ő maga volt a tökéletes jóság. Mivel senki sem jó, csak egyedül az Isten, és mivel Krisztus jó, ebből következik, hogy Krisztus Isten, és erre akarta megtanítani az ifjút.

Ezt tanította a tanítványoknak is. Amikor Filep azt mondta Jézusnak: „Mutasd meg nékünk az Atyát, és elég nékünk”, Jézus így felelt: „Annyi idő óta veletek vagyok, és mégsem ismertél meg engem, Filep? Aki engem látott, látta az Atyát; mimódon mondod azért te: Mutasd meg nékünk az Atyát?” (Ján 14:8-9). Ez ugyanolyan hangsúlyos, mint  amikor ezt mondta: „Én és az Atya egy vagyunk” (Ján 10:30). Krisztus valóban Isten volt; és amikor az emberek között arra kérték, hogy mutassa meg az Atyát, ezt válaszolhatta: Nézzetek rám. Ez eszünkbe juttatja az Atya kijelentését, amikor elküldte az Elsőszülöttet a világba: „És imádják őt az Istennek minden angyalai” (Zsid 1:6). Nemcsak akkor volt jogosult az imádatra, amikor osztozott az Atya dicsőségében, hanem akkor is, amikor kisgyermekként Betlehembe született, az angyalok imádták Őt.

A zsidók megértették Krisztusnak önmagára vonatkozó tanítását. Amikor kijelentette, hogy Ő egy az Atyával, a zsidók köveket ragadtak, hogy megkövezzék Őt; és amikor megkérdezte tőlük, mely jó dologért akarják Őt megkövezni, ezt válaszolták: „Jó dologért nem kövezünk meg téged, hanem a káromlásért, tudniillik, hogy te ember létedre Istenné tetted magad” (Ján 10:33). Ha Jézus valóban közönséges ember lett volna, mint amiképpen tartották Őt, akkor szavai valóban istenkáromlásnak minősültek volna; de Ő Isten volt.

Krisztus földre jövetelének az volt a célja, hogy kinyilatkoztassa Istent az embereknek, oly módon, hogy az emberek Hozzá jöhessenek. Pál apostol azt írta: „Isten Krisztusban volt, és megbékéltette magával a világot” (2Kor 5:19), és János evangéliumában azt olvassuk az Igéről, aki Isten volt, hogy „testté lett” (Ján 1:1, 14). Ugyanakkor az apostol kijelenti, hogy „Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki (tette ismertté) őt” (Ján 1:18).

Tartsuk észben a kifejezést: „az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van”! Ott van a lakhelye, és minden bizonnyal részt vett az isteni irányításban, akkor is, amikor fent volt a mennyben, és akkor is, amikor a földön volt. A jelen idő használata állandóságra utal, és ugyanarra a gondolatra mutat, mint amit Jézus a zsidókhoz intézett kijelentésében olvasunk: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Ján 8:58). Ez a kijelentés ismét bemutatja, hogy Ő azonos azzal, aki megjelent Mózesnek az égő csipkebokorban, és kijelentette Nevét: „Vagyok, aki Vagyok”.

Pál apostol ihletett szavaiból Jézus Krisztusról megtudjuk, hogy: „Mert tetszett az Atyának, hogy Őbenne lakozzék az egész teljesség” (Kol 1:19). De mi az a „teljesség”, ami Krisztusban lakozott, megtudjuk a következő fejezetből: „Mert őbenne lakozik az Istenségnek egész teljessége testileg” (Kol 2:9). Ez a legtökéletesebb és legvilágosabb kijelentés arról, hogy Krisztus természetesen birtokolja az isteni tulajdonságok teljességét, amint látni is fogjuk, miközben szemléljük Őt.