A mitológia, illetve egyes mítoszok gyakorta megjelennek az irodalomban (ahogy más művészeti ágak alkotásaiban is). Annak megfelelően, hogy a szerző hogyan nyúl a mitológiához, mire és hogyan használja fel a mítoszt műve megalkotása során, két alkotómódszert szokás megkülönböztetni egymástól: a mitizáló és a neomitologikus írásmódot. Ezek jellemzőivel azért is érdemes tisztában lenni, mert a kétféle alkotás értő befogadásának módja is különböző.
A mitizáló alkotómódszer
A mitizáló irodalmi mű valamelyik (leggyakrabban a görög-római és a zsidó-keresztény) mitológia történeteit dolgozza fel, meséli újra (az epika és a dráma esetében), vagy ezek hőseinek érzéseit, lelkiállapotát, hangulatát életi át az olvasóval (ha lírai az alkotás). Az eredeti mítosz a szövegnek a felszínén van jelen, azaz nincsen elrejtve; a mitológiából származó nevek és történések bizonyos elemei változatlanul maradnak, gyakran a cím is megnevezi az eredeti mítoszt, vagy legalább utal rá.
A szerző ezt a mítoszt az olvasók által ismertnek feltételezi. A mitizáló irodalmi alkotás befogadásának és értelmezésének során tehát fontos szerep jut a hasonlóságoknak és eltéréseknek, amelyeket az olvasó az eredeti mítosz és a mű között felismer, és a szerző számít is erre az olvasói felismerésre.
Az eredeti mítosz feldolgozása a remekművek esetében feltétlenül több puszta újramesélésnél. A szerző üzenete nem a mítosz maga, és nem is ugyanaz, mint a mítoszé; a mítosz csak alkalmasnak ítélt eszköz egy önálló, eredeti (értsd: a mítosztól független) írói-költői mondanivaló kifejezésére. Ez az üzenet (a mű jelentése), ha nem is feltétlenül fejeződik ki teljes mértékben az előbb említett összehasonlításban, mindenképpen körvonalazódik általa.
A mitizáló módszer az irodalomra a kezdetektől fogva jellemző – sőt a mitológiáját minden kultúra éppen akkor és éppen azzal számolta fel, hogy elbeszélésekké alakította a mitikus gondolkodásmód termékeit, amelyek eredeti formájukban lényegüknél fogva nem elbeszélésjellegűek (és ezért nem is elbeszélhetőek). Az antik görög irodalom például a görög mitológiából táplálkozik, azt alakítja át történetekké, amikor időbeli sorrendre és/vagy ok-okozati összefüggésekre fűzi fel tartalmait. (Amikor tehát valamelyik görög mítosz irodalmi feldolgozásáról beszélünk, voltaképpen már egy feldolgozás feldolgozását értjük alatta, hiszen a görög mitológiát nem eredeti formájában ismerjük; az antik görög szerzők mitizáló alkotásait tekintjük – tévesen – mítoszoknak.) A mitizálás mint alkotómódszer egyes művészettörténeti korszakokra (mint a reneszánsz vagy a klasszicizmus) különösen jellemző, de a 19. századig folyamatosan érvényben volt az európai kultúrában. A 19. századi realizmus, amely a végletekig hitt az oksági összefüggésekben, és igyekezett kiküszöbölni a művészetből minden irracionális elemet, az irodalom demitologizálását, azaz a mitikus elemektől való megfosztását tűzte ki céljául.
A neomitologikus alkotómódszer
A neomitologikus irodalmi műben megjelennek (többé-kevésbé elszórtan) egy (vagy akár több) mítosz elemei, de az ábrázolt történet (az epikában és a drámában) vagy szituáció (lírai mű esetében) nem valamelyik mitológiából való, hanem a történelmi múltból vagy a szerző számára kortárs világból. A mítosz tehát a szövegnek nem a felszínén van jelen, csak a háttérben, rejtve: nevek, motívumok, szüzsék (cselekményelemek) idézik fel a nem is feltétlenül ismertnek feltételezett, nem is feltétlenül felismerni szánt eredeti mítoszt.
Az olvasó az utalásokból megfejtheti, melyik mítoszra (vagy mítoszokra) hivatkozik a mű. A hivatkozás célja egy (vagy több) viszonyítási pont létrehozása – a neomitologikus művek esetében az értelmezést ugyanúgy befolyásolja az eredeti mítosz és az irodalmi alkotás összehasonlítása, mint a mitizáló irodalom esetében. De a neomitologikus alkotástechnika akkor is hat az érzékenyebb befogadóra, ha az a konkrét mítoszt nem ismeri fel a mű hátterében – valamiféle mélységet, sorsszerűséget, misztikumot sejt az olvasottak mögött.
A felidézett eredeti mítosz és az irodalmi mű cselekménye vagy szituációja nem biztos, hogy hasonlít egymásra, de legalább egy-két fontos vonásban párhuzamos egymással. A szerző üzenetét ezek a párhuzamosságok mindenképpen segítik kifejeződésre jutni. A háttérben lévő mítosz ugyanis a párhuzamokon keresztül alkalmas arra, hogy értelmezze az eseményt vagy szituációt, amit az irodalmi mű bemutat. Ha másként, kézzel foghatóbban nem, legalább annyiban, hogy az előbb említett mélységet és sorsszerűséget érezteti a mű témájával kapcsolatban: azt, hogy az elbeszélt történet vagy ábrázolt szituáció nem egyszeri, nem egyedi, nem véletlenszerű, hanem örök, általános és jellemző, az emberhez (mint biológiailag és kulturálisan meghatározható lényhez) elválaszthatatlanul hozzátartozik.
A neomitologikus alkotásmód mögött ugyanis egy olyan (szerzői) világlátás húzódik meg, amely szerint a világ egymáshoz hasonló események váltakozásával, körforgásával írható le, azaz ciklikus természetű. Ha azonban ilyen nézőpontból szemléljük az életet, azt is el kell fogadni, hogy a világ egyetlen eseménye sem áll önmagában: mindegyik együtt értelmezendő azokkal a múltbéli és jövőbéli más eseményekkel, amelyekkel valamiféle hasonlóság, párhuzamosság révén összefügg. Az irodalomban ennek megfelelő az összefüggés a mű világa és a hozzá hasonló, vele párhuzamos mítosz között.
A neomitologikus szerzőknek az irodalomról alkotott felfogását is meghatározza az események körforgásán alapuló világkép: jellemzően úgy tartják, hogy az emberről már mindent elmondott az irodalom (illetve a művészet), tökéletesen eredeti műalkotást létrehozni lehetetlen; a szerző csak a korábban elmondottak újszerű variálására, új összefüggésekbe állítására vállalkozhat. A mitológiákra úgy tekintenek, mint az irodalom előzményére (és nem csak a kifejezésmód szempontjából, azaz amiatt, hogy a mitikus gondolkodásmód ugyanúgy képi természetű, mint a költői nyelv). Számukra a mitológia az emberiségnek az az első kulturális terméke, amely az embert és világát a maga teljességében volt hivatva bemutatni; ezért aztán a mitológiához képest az irodalom már a kezdetekben sem tudott egészen újat mondani az emberről, a világról.
A modern, a mitizáló módszert meghaladottnak tekintő és ezért elvető szerzők számára is hasznosítható tehát a mitológia mint bármely téma vagy jelenség archetípusának lelőhelye. „Eleve meglevő jelképességénél fogva a mitológia alkalmas nyelvnek bizonyult az egyéni és társadalmi magatartás örök modelljeinek leírására, a társadalmi és a természeti kozmosz bizonyos lényeges törvényeinek megfogalmazására.”
A neomitologikus alkotómódszer a 19. század közepétől (a mitizálás háttérbe szorulásával majd eltűnésével) egyre jellemzőbb lett az európai művészetben, de korábban is születtek neomitologikus alkotások.
Kérdések, feladatok:
1. Készíts a megtanulást könnyítő, összehasonlító táblázatot a mitizáló és a neomitologikus művek (és befogadásuk) jellemzőiről! Keresd meg azokat a szempontokat, amelyekből mindkét alkotómódszert tárgyalja a fenti összefoglalás, és ezeknek megfelelően alakítsd ki a táblázat sorait!
2. Gondold végig és írd össze, hogy milyen mitizáló, illetve neomitologikus művekről tanultál eddig, illetve milyeneket ismersz ezeken kívül!
3. Próbáld megfogalmazni, hogy melyikben hogyan függ össze a mű jelentése a felidézett mítosszal!
Forrás: Irodalom és mítoszok – a Mitológiai Enciklopédia szócikke (Gondolat Kiadó, Budapest, 1988., I. kötet, 115. oldal)