Közzététel dátuma: Sep 16, 2016 10:58:18 PM
Mikor Mürrha, a küproszi királyleány Adóniszt hordozta szíve alatt, atyja haragja elől menekülve, hazájától messze bolyongott, míg végre az istenek megkönyörültek rajta, és illatos fává változtatták. Az újszülöttnek a fa kérgét kellett átszakítania, úgy jött a világra, és amint meglátta a napfényt, csodálatos gyorsasággal indult növekedésnek.
Hamarosan szépséges ifjúvá serdült, és bátor vadász lett belőle. Aphrodité szeme is megakadt daliás termetén, és forró szerelemre gyulladt iránta.
A szépség és szerelem istennője elhanyagolta azontúl régi szentélyeit, kedves szigeteit, Küthérát és Küproszt, de Knidoszt se kereste fel többé, az Olümposztól is távol tartotta magát: a ragyogó égnél is többre becsülte Adóniszt.
Még a vadászat fáradalmait is vállalta, hogy ne kelljen kedvesétől soha elválnia, s ki azelőtt a hús árnyékban kényeztette magát, és szépségét ápolta, Artemiszhez hasonlóan térdénél kötve fel ruháját, erdőn-mezőn kószált, sziklás hegyoldalra kapaszkodott, és ebekkel űzte a vadat. De csak nyulakra vadászott, és az ágas-bogas agancsú szarvasokra meg őzekre, a vadkant, a farkast, a medvét és az oroszlánt messziről elkerülte. Kedvesét is figyelmeztette:
– Ne ingereld magad ellen azokat a vadakat, amelyeket fegyverrel látott el a természet! Kerüld a veszélyt, nehogy engemet döntsön gyászba a te vakmerőséged!
Majd a nyárfa meghitt árnyékába csalogatta szerelmesét:
– Szokatlan nekem ez a hajsza, belefáradtam már, jer, pihenjünk együtt ezen a puha gyepágyon!
És az ifjú ölébe hajtotta fejét, s újra meg újra csak azt hajtogatta, hogy vigyázzon: ne kerüljön szembe olyan vaddal, amely nem a hátát, hanem a homlokát fordítja üldözői felé.
Így oktatta Aphrodité aggodalmas gonddal Adóniszt, de a bátor vadász semmibe vette az intelmeket.
Mikor Aphroditét hattyúfogata a magasba emelte, s Adónisz maga maradt az erdőben, a kopók egy vadkant hajtottak fel rejtekéből, s a vakmerő vadász biztos célzással eltalálta. De a fenevad talpra szökkent, a vérével öntözött dárdát agyarával kiemelte a sebből, s hiába menekült Adónisz: az állat utolérte, lágyékán halálra sebezte, és a sárga homokra terítette.
Aphrodité hattyúfogata még a levegőt szelte, amikor felhatolt hozzá kedvesének halálhörgése. Visszafordította az istennő a föld felé a hófehér madarakat, s már a magasból megpillantotta kedvesének vérben fetrengő testét, amint éppen elszállt belőle az élet.
Megszaggatta ruháját, öklével verte mellét, és pörbe szállt a végzettel:
– Bár elragadta őt tőlem a halál, nincs minden a végzet hatalmában mégsem. Halhatatlan gyászom emléke fennmarad örökké, Adónisz meghal és feltámad újra meg újra minden esztendőben, s mikor őt siratják tavaszi ünnepén, az én siralmaimat ismétlik meg a szertartásban az emberek. És drága vérének minden kiomlott cseppjéből bíborpiros virág fakad.
Szólt, és illatos nektárral hintette be a véráztatta földet, a vércseppek megduzzadtak, mint bimbók a tavaszi esőben, s Adónisz véréből vérszínű virágok keltek ki. És minden tavasszal újra meg újra kibomlanak Adónisz virágai, az emberek megilletődötten nézik őket, de szépségük hamar elmúlik: a langyos szellők, amelyek kibontották, hamar elsodorják ismét laza szirmaikat.