A művészetek mitikus eredete

Közzététel dátuma: Sep 17, 2014 8:41:54 PM

1. A probléma

A primitív népek hiedelemvilága, vallása mindenhol és minden esetben ugyanolyan. A részletekben lehetnek eltérések, de a lényeg ugyanaz. Annyira, hogy az egyik vallást vagy kultúrát illetően felmerülő kérdésre, problémára válasz, illetve bizonyíték lehet egy másik vallás vagy kultúra területén tett megfigyelés.

A primitív vallások egy megkerülhetetlen stádiuma a totemizmus: a törzs a totemállattal vérrokonságban feltételezi önmagát, a totemállat a törzs őse. A törzs tagjai a totemállatból születnek a világra, és haláluk után vele egyesülnek újra. A törzs vezetője (isten-pap-király) a totemállattal egylényegű, őt képviselve, az ő tulajdonságaival rendelkezve uralkodik a földön.

A totemállat tabu, azaz megölésére és megevésére vallási tilalom vonatkozik. A leletek alapján azonban megállapítható, hogy hiába ez a tilalom, mégis vadásszák és fogyasztják is. Magyarázandó, hogy miért, és az is, hogy milyen körülmények között, milyen alkalmakkor kerül sor a totemállat megölésére.

Szertartás kapcsolódik hozzá: ez vadászatból, lakomából, kiengesztelésből és feltámasztásból áll. A kiengesztelés formája áldozat bemutatása, felajánlása a totemállatnak. (Az áldozat azt jelenti, hogy a törzs a totemállat tisztelete nevében lemond a feláldozott emberről vagy állatról, a törzs számára hajtott hasznáról: részben vagy egészben megsemmisítik, nem eszik meg.) Az áldozat lehet ember vagy állat is; az áldozatbemutatást lakoma, majd pedig orgia követi. Különösen az orgia érthetetlen ebből, mert látszólag nincs kapcsolata a totemállat levadászásával, megölésével és elfogyasztásával.

2. A megoldás

A primitív népek, vallások tipikus fejlődési rendjében az áldozat ember helyett egyre inkább állat. Eredetileg a fent leírt szertartásban a totem (= az ős) szerepét sem állat töltötte be, ez már későbbi fejlemény: korábban ember volt. A tabu, a megölés tilalma nem az állatra vonatkozott, hanem a törzs vezetőjére (az „öreg”-re).

Ezt a feltételezést erősítik a primitív társadalmak köréből ismert rituális királygyilkosságok. A fejlődés során a rituáléban a királyt idővel felváltották a király rabszolgái (őket ölték meg a király helyett), majd helyettük is áldozati állatok.

Mindezek a szertartások lényegüket tekintve múltbéli valós történések ismétlései: dramatizált újrajátszásai az úgynevezett „ősesemény”-nek.

Az ősesemény nem más, mint a sebezhetetlennek, hatalmasnak, esetleg halhatatlannak tudott öreg vadászbalesete, amelynek során kiderül, hogy az öreg (a vele kapcsolatos hiedelmekkel szemben) mégis sebezhető, mégis legyőzhető, mégis halandó. A törzs tagjai esetleg be is segítettek a vadnak. A vadászok (vagyis a törzs együtt vadászó, felnőtt férfi tagjainak közössége) közösen estek bűnbe: megölték az öreget, és ezzel megsértették a hiedelemvilág, valamint az erre épülő társadalom legfontosabb tabuját. Ezt a tudatot nyilvánvalóan nehéz volt számukra elviselni.

A trauma feldolgozásának módja számukra az, hogy újból és újból eljátsszák a történteket. Ami egyszeri, rendkívüli és meghökkentő volt, abból rendszert, megszokottat (szertartást) csinálnak.

Általánosan jellemző a primitív népekre, hogy e szertartások során nem a lehető leggyorsabban, legkíméletesebb módon végeznek a totemállattal (eredetileg tehát az öreggel), hanem apró sebekkel, iszonyatos kínok közepette ölik meg. A gyakorlat felől ez nagyon nehezen magyarázható, hiszen szakértői a vadászatnak, az ölésnek, a fegyverhasználatnak. A rituális kivégzés eszközei eleve alkalmatlanok a gyors és kíméletes ölésre: tompa késekkel, lándzsákkal végzik a szertartást.

Engesztelésképpen a szertartást végző vadászok magukat is megmetszik, megsebzik, megcsonkítják – ennek maradványa a törzsi tetoválás. Minden primitív törzsnek megvannak a csak rájuk jellemző, egyedi minták, amiket magukra tetoválnak. Ez azzal van összefüggésben, hogy a szertartással megismételt ősesemény körülményei is törzsenként különbözőek voltak.

A szintén minden törzsben létező beavatási szertartások vallási tartalma az, hogy a társadalom felnőtt, teljes jogú, vadász tagjai a közösség titkainak, az őseseménynek tudóivá avatják az ifjakat. Az avatandók a rítus során a bűnös közösségnek válnak tagjaivá, és a szertartás során e közös bűntől tisztulnak meg vérrel, illetve vízzel.

A szertartás orgiasztikus elemének az a magyarázata, hogy az öregnek, amíg élt, kizárólagos joga volt a törzs érett nőire, a többieknek törzsön kívülről kellett asszonyt szerezniük. Az öreg halálával megszerezhetőkké váltak a törzsön belüli nők is (az asszony-öreget, tehát a törzsfőnök főfeleségét is megölték esetleg), az új törzsfő hatalomba lépéséig (rövid, átmeneti ideig) ki lehetett élni az addig rendszabályokkal kordában tartott ösztönöket, vágyakat, vonzódásokat.

A felszarvazás gesztusa innen ered: a bűnös módon megölt törzsfőnök holttestét a szertartás során úgy helyezik középpontba, mindenki szeme elé, mint aki az agancsokkal rendelkező totemállattal immár egyesült (hiszen visszahalt belé). A holttestnek valamilyen módon az élet látszatát kölcsönözték - leginkább úgy, hogy az öreg hulláját megnyúzták, és bőrét valamilyen nem romló anyagból készült oszlopra (totemoszlopra) húzták rá (a halott, elernyedt testet a szó szoros értelmében feltámasztották), és azon feldíszítették, a totemállat jellemző jegyeivel ruházták fel, például szarvakat aggattak rá.

És ekkor, halálának és a totemállattal való egyesülésének következtében feleségeivel más férfiak közösültek. Az efféle esemény a karnevál: az életet a hétköznapokban meghatározó szabályok, törvények ideiglenesen hatályon kívül kerülnek, minden szabaddá válik, el lehet követni az egyébként tiltott dolgokat - de mindenki tudja előre, hogy ez az állapot csak átmeneti, rövid ideig (néhány napig) tart.

3. A művészet

Műalkotás: a természetben talált tárgyak átalakítása, nem(csak) hasznosság érdekében.

Minden ősműalkotás kizárólag a szertartásokra vonatkozik: ami a rítusban nincs meg, az a művészetben sincs.

A kultikus és a mágikus közötti különbség: utólagos vagy előzetes megjelenítés.

Szertartás: dráma.

Szobrok: megsebzések nyomai.

Vezéri pálcák: fallikusak – az öreg vezérhím voltát hangsúlyozzák.

Fallikus pálcák (vulvaábrázolással)

A barlangrajzok: vadászathoz kapcsolódnak, de a közhiedelemmel ellentétben nem mágia (=a jövőt befolyásoló varázslat) kellékei. Nem a vadászat előtt készültek ugyanis, hanem utána.

A barlangrajzokon, -festményeken az emberalakok feje állati: mert maszkot viselnek.

Az ősesemény ábrázolása a Lascaux-barlangban

(154.)

Állatábrázolások: utolsó lehelet (a zsákmányé? a totemállaté?).

Lascaux-barlangbeli lóábrázolás a tollacskamotívummal

(52.)

Barlangi oroszlánt ábrázoló szobor tollacskamotívummal Isturitzból

(61.)

A barlangrajzokon és más ősember készítette tárgyakon feltűnő gyakorisággal és általános érvénnyel ismétlődő, értelmezhetetlen vagy értelmezetlen motívumok: ágacska vagy toll; rojt; spirálvonal, kettős spirál, horogkereszt.

Minoszi és kelta díszítőmotívumok összevetése - spirálvonal és horogkereszt

Spirálmintás díszítésű bagettek a Pireneusokból

Spirálmintás díszítésű bagettek Isturitzból

Mexikói agyagedény spirálmintával

Svéd és görög spirálmintás dísztárgy

Görög vázakép lakomával és ágacskákkal

(56.)

Cserépedény a Mississippi mellől, 1000 körül készült

(97.)

Az oltár formája arra vall, hogy eredetileg koporsó és áldozatbemutató hely volt

Az öreg megölése megkövezéssel: kőhalom a holttesten – piramis.

Az egyiptomi Khufu-piramis keresztmetszete

Fejedelmi sírkamrák: rejtett boltívek, kívülről nem láthatóak, mert barlangmély.

Barlangot utánzó sírkamra Tierradentróban

(168.)

Sanchi, 1-es számú sztupa

(165.)

Sanchi sztupái és kolostorai a korai kereszténység idejéből

(165./a)

A ronchamp-i Le Corbusier-kápolna barlangszerű belső tere

(169.)

Ugyanez a kápolna kívülről

(169./a)

A sziklába vájt modern Temppeliaukion templom belső tere Helsinkiben

(170.)

Ugyanez a templom kívülről

(170./a)

Virtuális körbenézés a helsinki Temppeliaukionban: >>>

Bálvány (feltámasztás) – szobor – oszlop – oszlopsor

Miskakancsó inda- és kígyómotívummal

(106.)

Koncentrikus körökkel díszített görög váza

(111.)

Tolték harcosok oszlopszerű szobra a mexikói Tulában

(172.)

Az athéni Erekhteion egyik korészobor-oszlopfője

(176.)

A denderai Hathor-templom oszlopsora

(177./c)

Templomépítészet a totemállat testét jelképező épületből: négyszögletes rávezető tér és kerek vagy sokszögű szentély. Boltíves, mert barlangüreget utánoz.

Baldachin: szakrális-fejedelmi jelvény: oltárok, körmenetben az oltáriszentség, keresztelő medencék, ágyak fölött. Elvilágiasodott. Oszlopai mindig csavartak: lélekjelkép.

Szent Péter baldachinja (cibóriuma) a vatikáni Szent Péter-bazilikában, a fő- és a kereszthajó találkozásában

A művészet a halál, mulandóság legyőzése.

Forrás: Zolnay Vilmos: A művészetek eredete. Magvető Kiadó, Budapest, 1983.