Közzététel dátuma: Oct 18, 2012 12:8:56 PM
Kezdetben még semmi sem volt. Nem volt sem homok, sem jeges hullám, nem volt sem ég, sem föld, és fű sem nőtt sehol. A végtelen űrt egy roppant feneketlen mélység töltötte be, a Ginnungagap. A süket és néma mélységben csak a világ láthatatlan, hatalmas szelleme: Fimbultyr élt. Az ő ereje irányította a sötétség erőit, s az ő akarata hozta létre a mélység északi táján a felhős, homályos ködországot, Nifelheimet, és délen, távol a hideg szelektől, a tűz honát, Muszpelheimet. A tűz birodalmából keserű méreggel teli, hatalmas folyamok hömpölyögtek Ginnungagap fenekére, s ott összekeveredtek Nifelheim vizeivel. Nifelheim közepén egy óriási kút volt, a Hvergelmir, amelyből tizenkét jeges vízár tört elő, s a dermesztően hideg víz mennydörögve rohant Ginnungagap sötétségébe. A mélység hidege jéggé fagyasztotta a Hvergelmir aláhulló vizét, s az egymásra rakódó jég lassan-lassan, évezredek múltán betöltötte az űrt Ginnungagap fenekén.
Muszpelheim tájain a tűz volt az úr. A végtelen térségeket izzó parázs borította. A parázsból szikraeső szállt, és tűzvillámok csaptak sisteregve a magasba. Ebben a világban csak a tűzbirodalom ura, a tűzóriások királya, Szurtr járt-kelt sértetlenül. Izzó pajzsára támaszkodva, egy parázsló szikla csúcsáról tekintett az északi, hideg birodalom felé, ahol új élet volt keletkezőben.
A Ginnungagap mélyén elterülő hatalmas jégmezőt apránként felolvasztotta a Muszpelheimből áradó hő, s a sötét mélységben sustorogva kavargott a gőz. A tűzzel keveredő jég langyos vízcseppekké vált, s a vízcseppekből kiformálódott egy óriás: Ymir, az első élőlény. Nem sokkal utána pedig egy tehén: Audumla, az óriás táplálója. Audumla tőgyéből bő tejforrás bugyogott. Ymir aláheveredett, és kedvére lakmározott. Audumla, az őstehén közben meleg nyelvével nyalta a jeget, és a jégbe fagyott sóval táplálkozott. A jég elolvadt Audumla nyelve alatt, és előbukkant belőle egy férfi, aki Burinak nevezte magát. Buri társ nélkül, pusztán a saját erejéből fiút szült, és elnevezte Búrnak.
Egy napon Ymir Audumla tejétől jóllakottan mély álomba merült. Egyszerre csak forró veríték öntötte el, és anélkül hogy felébredt volna, bal hónaljából két óriást: egy férfit és egy nőt hozott a világra.
Búr Ymir lányával három isteni férfit nemzett, a hatalmas Odint, Vilit és Vét. A három istenből csodálatos szépség és erő sugárzott, és termetre sem vallottak szégyent Ymir óriásgyermekei mellett. Közben Ymir egyre-másra szülte az óriásfiakat. És a kolosszusok kitervelték, hogy kezükbe kaparintják a világ feletti uralmat.
De Búr fiai sem nézték tétlenül az Ymir-sarjak készülődését. Élethalálharc kezdődött a három isten és az óriások között. Odin, Vili és Vé először Ymirre rontott. Leteperték és megölték az öreg óriást. Az óriás testéből csak úgy patakzott a vér. Végül is egészen betöltötte a Ginnungagap roppant mélységét. Az istenek egymás után taszították a véráradatba Ymir gyermekeit, s azok valamennyien ott lelték halálukat, az egyetlen Bergelmir kivételével. Bergelmir bárkát készített, és sikerült asszonyával együtt elmenekülnie a pusztulásból.
Az óriásfiak halála után az istenek Ymir testét a vérhabokba dobták, és megalkották belőle a földet. Művüket középső földnek, Midgardnak nevezték el, mert Nifelheim és Muszpelheim, a köd és a tűz földje között feküdt. Ymir véréből az óceán lett, melyet a szárazföld, Midgard választott ketté. Odin, Vili és Vé Ymir csontjaiból alkották a hegyeket, hajából a fákat és a növényeket, majd koponyáját négy oszlopra helyezve létrehozták az eget, homlokából a felhőket, fogaiból a köveket. Odin a Muszpelheimből szállongó szikrákat Ymir koponyája felé terelte, s ezekből lettek a csillagok, a nap és a hold.
Az ég megvilágosodott, és a földre jótékony meleg sugárzott. Az istenek ekkor megszabták a nap, a hold és az égitestek járását, létrehozták a nappalt és az éjszakát, a hónapot és az évet.
Búr fiai hát megszerezték a világ feletti hatalmat. Oly büszkék voltak győzelmükre, hogy Ázoknak, a világ oszlopainak nevezték magukat. Az uralkodó istenekhez rövidesen új istenek csatlakoztak, és Midgard legszebb helyén együttes erővel várost építettek maguknak. A városban – melyet Ázgardnak neveztek – magas házakat emeltek, oltárokat építettek, a kohókban tüzet élesztettek, és színarany páncélzatot, fegyvereket és szerszámokat kovácsoltak.
Bergelmir közben sebesen hajózott a tengeren át, és nemsokára meg is pillantotta az északi hideg föld szigeteit. Partra szállt, megtekintette új otthonát, és megalapította az óriások földjét. Leszármazottai az óriásférfiak, akik gyakran dacoltak az istenek erejével, és az óriásasszonyok, akik jóstehetségükkel és varázstudományukkal képesek voltak fellebbenteni a jövő fátylát.
Ázgard közelében volt egy pompás virágokkal tarkított mező, Ida mezeje; itt gyülekezett az istenek tanácsa, hogy megbeszéljék, miként népesítsék be a földet. A büszke Áz istenek elhatározták, hogy először törpéket gyúrnak Ymir húsából és véréből. Létre is hozták az első törpéket: Őserőt, Tervkovácsot, Holdtöltét, Holdfogytát, Napkeltét, Napnyugtát, Dús-delet, Deres-északot, Rázót, Rejtőt, Rettentő Rémet, Fekete Földszellemet, Szélvetőt, Színszórót, Csélcsapot és még sok mást. A törpék a föld belsejében élnek. Az istenek nem ajándékozták meg őket halhatatlansággal, de megígérték, hogy gondoskodnak fajuk fennmaradásáról. Mivel csak férfitörpéket teremtettek, így a törpenép nem szaporodhatott. Ezért az istenek két herceget megtettek a törpék urává. S mihelyt egy törpe elköltözött az árnyékvilágból, helyébe a hercegek Ymir húsából és véréből nyomban egy új törpét gyúrnak.
Az istenek benépesítették a föld mélyét, és a nap sugarai Ymir elvetett hajából dús növényzetet fakasztottak a föld színén. A levegőben madarak röpködtek, az erdőkben vadak kóboroltak, a mezőkön békésen legelésztek a barmok, de a teremtésből még valami hiányzott.
Egy napon Odin, Vili és Vé Midgard határára indultak. Útközben egy szép szilfa- és egy kemény kőrisfatörzsre bukkantak. A két fa élettelenül, mozdulatlanul hevert a földön, mintha az istenek még nem határoztak volna sorsuk felől. Odin megállította istentársait, és így szólt hozzájuk:
– Hiányzik Midgardról egy értelmes lény, akinek tetteiben gyönyörűséget lelnek az istenek, és akik tisztelettel adóznak a hatalmas Ázoknak. Jertek, hozzunk létre a fából egy férfit és egy asszonyt.
Ekkor Odin lelket lehelt a két élettelen fába, Vili megajándékozta őket értelemmel és a mozgás tudományával, Vé pedig színt adott orcájuknak, elültette bennük az érzelmeket és a beszédre való képességet. Az első emberpár lábra állt, és Odin rájuk parancsolt:
– Induljatok, és hódítsátok meg Midgardot magatoknak és utódaitoknak. Szaporodjatok, népesítsétek be a földet, építsetek lakhelyeket, házakat és városokat, szelídítsétek magatokhoz az állatokat, egyetek húsából, és táplálkozzatok a fák gyümölcseivel és a mezők termésével is.
Az emberpár engedelmesen követte Odin parancsát, számos utódot nemzett, és tőlük származott minden germán nemzetség.
*
Az istenek Ázgard fenséges bércein pompás palotát építettek maguknak, az örök öröm palotáját, a színaranyból készült Valhallát. A palota csillogó oszloptermei visszhangzottak a vidám harci játéktól. A hatalmas építményt színes kövekből faragott, áthatolhatatlan fal vette körül, s a kiválasztottak ötszáznegyven kovácsolt kapun át juthattak a gyönyörök termeibe. Félmillió válogatott vitéz mérte össze itt naphosszat fegyvereit, s a hősi erőpróbákat a vár ötszáznegyven termében tartott lakomák váltották fel. A kupákat az isteni kecske tejéből készült, soha el nem fogyó itallal töltötték meg, és a vadkan ízes húsa tornyosult az ezüst tálakon.
Az istenek szilárd hidat emeltek a Valhalla bejárata és a Midgard között. Az égi híd, a Bifröszt három színből alkotott végtelen ívén vágtattak az istenek Midgardra, az emberek közé, s a harcokban elesett hősök e hídon jutottak fel a Valhallába.
Az istenek a hidat – amelyet az emberek szivárványnak neveznek – a fényes fehér isten, Heimdall őrizetére bízták. A Bifröszt felső hídfőjénél szilárd falú erődítményt építettek. Ebben lakott az emberek őse, a rendeket alkotó Heimdall. Faragott kürtjének hangja messzehangzóan jelezte, ha idegen istenek vagy óriások közeledtek ellenséges szándékkal a Valhalla felé.
*
A Midgard alatti világban az istenek megalkották a holtak lakhelyét, Hél istennő rettentő sötét birodalmát. Még a legsebesebb paripa sem éri el a reménytelenség földjét hamarabb, mint kilencnapi lovaglás után. Komor, homályos völgyek, félelmetes meredélyek között vezet az út a törpék és a dühös óriások földjén keresztül. S e birodalmak lakói rettegést ébresztenek a vándor szívében. Csak a jók fölött nincs hatalmuk. A törpék tiszta aranyból építették az alvilág hídját, a Gjöllt. Aki e hídon áthalad, minden reményét a túlsó parton feledheti. A pokol kapuja felől Hél istennő szörnyű kutyájának, a Garmnak fülszaggató üvöltése hallik. A közeledő előtt erős vasból kovácsolt rácsos kapu tárul fel, s a belépő mögött örökre bezáródik. Ebbe a világba soha nem hatol a nap meleg fénye. A gonosz árnyak Hél sötét házában gyötrődnek örök időkig. Hél háza körül sötét iszapfolyó hömpölyög. Szennyes hullámai között élesre fent kardok villognak. Jaj a kárhozottnak, akit ide taszítanak! Itt senyvednek a bűnös lelkek, fulladoznak az árban, és húsukat szörnyű kardok hasogatják. Hörögnek és jajonganak, rettentő őreik pedig gonoszul villámló szemekkel vigyáznak rájuk, és égető mérget köpködnek a boldogtalanokra. A legnagyobb bűnösökre – a gyilkosokra, esküszegőkre, fösvényekre, uzsorásokra – tüzet okádó sárkány őrködik.
Hél birodalmában él az éjfekete kakas. Eljön a nap, amikor az őskút hattyúi elzengik dalukat, és a fekete kakas akkorát kukorékol, hogy a világ megrendül belé. A kakas szavára megnyílnak Hél birodalmának kapui, és a bűnösök gyötrelmeik végéhez érkeznek.
(Forrás: Román József: Mítoszok könyve. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1963. 603-608. old.)