Agénór király nem tudott belenyugodni leánya elvesztésébe. Amikor Európé eltűnt az emberek szeme elől, a király magához hívatta három legény fiát, s megparancsolta nekik, keressék meg testvérüket, amíg őt meg nem találják, ne is kerüljenek szeme elé.
Elindult hát a három fiú, Kadmosz, Phoinix és Kilix, velük tartott anyjuk, Télephassza is, mert gondolta, ha már a leányát elvesztette, legalább maradjon három fiával. Hiszen ki tudja, szerencsével járnak-e, visszatérhetnek-e még hazájukba valaha?
Európé ezalatt Kréta szigetén világra hozta Zeusz fiait, Minószt, Szarpédónt és Rhadamanthüszt, majd a sziget királya, Aszteriosz vette feleségül, s minthogy Aszteriosznak nem voltak gyermekei, Zeusz három fiát úgy nevelte fel, mintha a sajátjai lettek volna. De Agénór fiai Kréta szigetére nem vetődtek el, s így hiába keresték, nem akadtak Kurópé nyomára. Testvérük nélkül nem mehettek haza többé, s így új hazát kellett keresniük. Phoinix meg sem állt Afrikáig, és itt az első föníciai gyarmatot alapította, Kilix az ázsiai Püramosz folyó vidékén telepedett le, amelyet róla neveztek el Kilikiának, Kadmosz pedig anyjával együtt Thrákiában keresett menedéket. Itt is halt meg Télephassza; Kadmosz illendően eltemette és megsiratta, egy darabig élvezte még a thrákok vendégszeretetét, de azután felkerekedett, hogy ismét szerencsét próbáljon: hátha megtalálja Európét, s akkor megnyílik az út hazája felé.
Delphoiban Apollóntól kért jóslatot. Az isten azt felelte, hogy ne legyen többé gondja Európéra, ha otthonra akar találni, menjen el a pásztorok közé, válassza ki a gulyából azt a tehenet, amelyik a hold jelét viseli az oldalán, azt vásárolja meg, és fogadja vezetőjének. Hajtsa csak maga előtt a tehenet mindaddig, amíg az elfárad, és leheveredik valahol, azon a helyen azután építsen várost magának.
Ügy is történt, Phókiszban találta meg a tehenet, amely azután Boiótia felé vette útját, és éppen ott pihent le, ahol utóbb Thébai városa épült. Látta már Kadmosz, hogy véget ért bolyongása, s hálából Pallasz Athénének akarta feláldozni a szép állatot, amelyik idáig vezette. De az áldozáshoz tiszta vízre volt szükség, ezért kísérői közül elküldött Kadmosz néhányat, keressenek forrást. Csakhogy amelyet találtak, Arész forrása volt, és egy kegyetlen sárkány őrizetére volt bízva.
Ez a sárkány nemcsak hogy nem engedte senkinek, hogy vizet merítsen, hanem aki csak közeledni merészelt a forráshoz, mindenkit elemésztett. Így jártak Kadmosz emberei is, csak éppen hírmondónak maradt meg valaki közülük. Ezt már Kadmosz sem hagyhatta: szembeszállt merészen a sárkánnyal, és Paliasz Athéné segítségével legyőzte. De most meg itt állt, emberek nélkül, és hogyan alapítson várost kevés megmaradt szolgájával?
Pallasz Athéné segített rajta megint. Először is azt a tanácsot adta az istennő, vesse el a földbe a sárkány fogait, mint ahogyan a gabonát szokták. Úgy is tett Kadmosz, hát erre óriás termetű emberek keltek ki a földből, teljes fegyverzetben. Talán el is pusztították volna Kadmoszt, de – megint csak Pallasz Athéné tanácsára – nagy követ dobott közéjük, mire a „sárkányfogvetemény” egymásnak esett, mert mindegyik azt hitte, hogy a másik dobta meg kővel. Addig le sem csillapodtak, amíg majdhogy ki nem irtották egymást, csak öten maradtak életben: Ekhión, a „Kígyóember”, Udaiosz, a „Talajból nőtt”, Khthoniosz, a „Földbőllett”, Hüperénór, az „Emberfeletti” és Pelórosz, az „Óriás”. Thébai őslakóinak öt törzse ezektől vette eredetét.
De mielőtt Kadmosz várost alapíthatott volna számukra, és alattvalóivá tehette volna őket, neki magának kellett Arész szolgálatába állnia, hogy engesztelést szerezzen a sárkány megöléséért. Egy álló esztendeig élt cselédsorban; egy esztendő akkoriban nyolc évből állt. Amikor azután letelt a szolgálata, Pallasz Athéné iktatta be a királyságba, Zeusz pedig feleségül adta hozzá Arész és Aphrodité gyönyörű leányát, akinek már a neve is az összecsendülő hangok szépségét jelentette: Harmónia.
Kadmosz szép ruhával és egy nyaklánccal ajándékozta meg menyasszonyát: a láncot maga a kovácsok istene, Héphaisztosz készítette. Kadmosz és Harmónia lakodalmára valamennyi isten lejött az Olümposzról, s a Múzsák és Khariszok mondták a nászéneket:
– Kedvelik azt, ami szép, de ami nem szép, az senkinek sem kedves!
Négy leánnyal ajándékozta meg Harmónia Thébai első királyát, és egy fiúval; Autonoé, Inó, Szemelé és Agaué volt a leányok neve, a királyfié pedig: Polüdórosz. A leányok közül ketten halandó királyokhoz mentek feleségül, Inó Athamaszhoz és Autonoé Arisztaioszhoz; Agaué férje Ekhión lett, a sárkányfogból nőtt kígyóember. Inó és Athamasz fia volt Melikertész, Autonoé és Arisztaiosz fia Aktaión, Agaué és Ekhión fia Pentheusz, akinek Kadmosz, amikor már öregnek érezte magát, átadta királyi pálcáját.
Szemelére nem emelhette halandó kérő a szemét, mert szépsége magát a legnagyobb istent, Zeuszt igézte meg.
– Amit csak kérsz tőlem, teljesítem – szólt halandó szerelméhez az isten, még bólintott is rá, és ígéretét visszavonhatatlanná tette.
Csak erre várt Héra, aki kezdettől fogva bosszút forralt halandó vetélytársa ellen. Szemelé dajkája, a hű öreg Beroé alakját öltötte magára, és mézesmázos hízelgéssel azt tanácsolta a királyleánynak, kérje Zeuszt, hogy teljes isteni pompájában látogasson el hozzá, úgy, mint ahogy egykor Héránál jelent meg leánykérőben. Az szegény nem is sejtette, mit kér, amikor elismételte e szavakat Zeusz előtt, de az istent kötötte már az ígéret, nem térhetett ki a leány kérésének teljesítése elől.
Égi szekerén, mennydörögve és villámokat szórva jelent meg Zeusz legközelebb, Szemelé hálószobája lángba borult tőle, és a leány, aki már hat hónapja Zeusz magzatát viselte a szíve alatt, ijedtében szörnyethalt. Zeusz a tűzből ragadta ki a még fejletlen magzatot, s a saját combjába varrta. Mikor kitelt az ideje, felvágta a varratokat, és így hozta világra az isteni gyermeket: Dionüszoszt. Az újszülöttet Hermészre bízta, az istenek követe gyöngéden karjára vette kisöccsét, és elvitte nevelőbe Athamasz királyhoz és feleségéhez, Inóhoz.
Inó királyné, aki Athamasz első házasságából származó gyermekeinek, Phrixosznak és Hellének gonosz mostohája volt, szerencsétlenül járt testvére kisfiát szeretettel fogadta, és saját gyermekeivel, Learkhosszal és Melikertésszel együtt nevelte. Zeusz parancsára leányruhába öltöztette Dionüszoszt, de Hérát így sem tudták kijátszani. A féltékeny istennő rájött, hogy vetélytársa gyermekét rejtegetik Athamasz házában, és ezért őrületet bocsátott a királyra.
Athamasz vadászaton idősebb fiát, Learkhoszt szarvasnak nézte, és halálra sebezte, majd eszébe jutottak korábban elvesztett gyermekei, Phrixosz és Hellé, akiket Inó üldözött el a háztól. Így dühe a királyné ellen fordult, s a kisebbik fiával, Melikertésszel együtt menekülő anyát egészen a tengerig hajszolta. Inó, szorosan magához ölelve a gyermeket, egy parti szikláról a mélységbe vetette magát.
Dionüszosz nem feledkezett meg nevelőanyjáról a halálos veszedelemben: a hullámok között új, isteni életre támasztotta Inót is, Melikertészt is. Inót mint istennőt Leukotheának, azaz „fehér istennőnek”, Melikertészt pedig Palaimónnak nevezték a hajósok. És ha viharba kerültek, hozzájuk imádkoztak segítségért. Leukothea a hajótöröttek alá fehér fátylát terítette, így úszott ki a partra az, aki az istennő kegyét kiérdemelte.
Az élettelen Melikertész-Palaimónt delfin vette a hátára, és vitte el Korinthoszba. Ott Sziszüphosz volt akkor a király, Athamasz testvére. Felismerte az istenben unokaöccsét, és az ő tiszteletére alapította meg az iszthmoszi versenyjátékokat. Templomot is emeltek Palaimón sírja fölé, de Palaimón nem halt meg, csak rejtőzött a szentély mélyén, és fogadta az istennek kijáró áldozatot. Többnyire fekete bikát mutattak be neki. És aki nagy útra indult, hozzá meg Poszeidónhoz és Leukotheához könyörgött jó hajózásért. De aki hamisan esküdött, annak az imája nem talált meghallgatásra.
Látta már Zeusz, hogy hiába öltöztették leánynak Dionüszoszt, ezért, hogy Héra elől elrejtse, kecskebakká változtatta. És megint Hermészre bízta, vigye el az ázsiai Nüszába, ott adja át a nimfáknak. A nüszai nimfák hű dajkái voltak az isteni gyermeknek, ezért Zeusz avval jutalmazta őket, hogy az égbolton adott örök helyet nekik, ők alkotják a Hüadesz csillagképet, amelynek feltűnése a földet megtermékenyítő esőzést jelenti be az embereknek.
Amikor Dionüszosz elvégezte földi útját, és az egész földkerekségen elterjesztette adományát, a szőlő és annak mámorító nedve, a bor ismeretét, fölkerült az Olümposzra, a halhatatlan istenek közé. De előbb lement az Alvilágba anyjáért, és őt is felvitte magával. Kadmosz leánya az istennők között a Thüóné, „Viharzó” nevet kapta. A halhatatlanságot avval érdemelte ki, hogy halandó leány létére tűzhalála árán halhatatlan istennek adott életet.
Kadmosz unokája volt Aktaión is, Autonoé és Arisztaiosz fia. Arisztaiosz maga is kedvelte a vadászatot, de még sokkal inkább a pásztorok szelíd életét meg a méhészetet és a gyógyító füvek gyűjtögetését. De Aktaiónnak semmi másra nem volt gondja, csak a vadászatra, naphosszat az erdőt-mezőt járta vad után hű kutyáival.
Egyszer is a Kithairón oldalán vadászott. A hegyet már mindenféle erdei vad vére öntözte, a nap delelőre hágott, és az árnyékok összehúzódtak. Az úttalan bozótban kószáló társaihoz így szólt akkor szelíd szóval az ifjú:
– Hálóinkat és fegyvereinket a vadak vére festi pirosra. Jó szerencse kísért, de már elég mára a zsákmányból! Majd ha sáfrányszínű szekerén új hajnal derít új napot ránk, folytathatjuk a vadászatot. Most a delelő nap forró lehelete szikkasztja a mezőket, pihenjünk meg, szedjétek fel a csomózott hálókat, társaim!
Fenyők és ciprusfák sűrű ligetében, a Gargaphia völgyben voltak éppen, Artemisz istennő szent helyén. Itt, a völgy legbenső zugában volt az istennő szent barlangja, melyet nem emberi kéz díszített, hanem maga a művészettel versenyző természet, szüntelenül alakuló habkőből és könnyű tufából feszítve boltozatot föléje. Jobb felől átlátszó vizű, tiszta forrás csörgedezett a pázsitágyak között. Elfáradva a vadászatban, itt szokta az erdők istennője szűzi tagjait a forrás harmatos vizével megöntözni. Míg maga Artemisz a forrásban fürdött, az egyik nimfára, hű fegyverhordozójára bízta dárdáját, tegzét és íját, a másik az istennő köpenyét vette karjára, ketten saruját oldozták meg, és a legügyesebb kezű nimfa az istennő szétszóródott haját tűzte kontyba.
Aktaiónt, miközben az ismeretlen völgyben barangolt, végzete hozta ide. Amint belépett a forrásokkal teli barlangba, meglátták a meztelen nimfák, s kétségbeesetten verték a mellüket, sikoltozásukkal betöltötték a berket, s mind összefutottak, hogy legalább Artemiszt fedezzék saját testükkel. De az istennő mindnyájuknál magasabb volt, s válltól kiemelkedett a nimfák közül.
Mint amikor a napsugarak festik be a felhőket, vagy mint a hajnal pirossága: olyan volt Artemisz arca a szégyentől, mikor meztelenül látta meg az ifjú.
Most te elmesélnéd, hogy meztelenül láttál engem, ha ugyan el tudnád még mesélni – mondta vészjóslóan a haragvó istennő.
Nyilai nem voltak keze ügyében, csak vízzel vehette tele a markát, cs azt szórta Aktaión arcába, fejére. S amint behintette a forrás vizével, az ifjú homlokán szarvasagancsok nőttek, füle kihegyesedett, nyaka megnyúlt, keze-lába karcsú állati lábbá alakult, s a testét foltos szőrzet vonta be lassan. Lelkébe is a szarvasok félénksége költözött, futásnak eredt, és maga is elcsodálkozott, hogy milyen gyorsan viszik a lábai. Futtában a patak tükrébe tekintett, s meglepetten látta elváltozott arcát és homlokán az agancsokat.
Jaj nekem, mi történt! – akarta kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Felnyögött, és sírni szeretett volna, de idegen volt az arca, amelyen végigfolytak a könnyei. Csak emberi értelme maradt a régi. Mit tegyen? Térjen-e vissza a királyi palotába, vagy bújjon meg az erdőn?
tépelődött, visszatérni szégyellt volna, az erdőn maradni nem mert.
Amíg így habozott, saját vadászebei jöttek ellene. Hangos ugatással adtak jelt, örültek a szép zsákmánynak, és űzőbe vették a szarvast, úttalan utakon kiálló szirteken, szinte megközelíthetetlen sziklákon keresztül. Aktaión menekült, mint űzött vad, ott, ahol ő űzte annyiszor a vadakat, és a saját hű szolgái elől kellett futnia. Hiába akarta mondani nekik: „Aktaión vagyok, ismerjétek már meg a gazdátokat!” – nem jöttek emberi szavak az ajkára, csak a kutyák ugatásától visszhangzott a környék.
Három utolérte, bár később indultak, de a görbe ösvények között rövidebb utat találtak, és elébe kerültek. Az egyik a hátába vágta fogait, a másik a szügyébe, s amikor már hárman estek neki, nem tudott futni tovább, odaért a többi eb is, és harapták, tépték, ahol érték. Már nem volt egy ép folt a testén, felnyögött utolszor, de nem emberi hangon, hanem csak a szarvasokén, és keserves panaszával betöltötte a hegyoldalt. Fél térdre ereszkedve, könyörgő szemmel hordozta körül szelíd tekintetét. Akkor már körötte állt vadászkísérete, szemükkel Aktaiónt keresték, és Aktaión után kiáltottak, mert nem tudták, hogy ő maga fekszik előttük. Neve hallatára felemelte fejét, de társai nem ügyeltek rá, s csak azon panaszkodtak, hogy nincs köztük vezérük, és nem gyönyörködhetik velük együtt a remek zsákmányban. A kutyák még akkor is őt marcangolták, szerencsétlen gazdájukat, akit nem ismertek fel a szarvasban.
Artemisz haragja csak akkor elégült ki, amikor Aktaión már elvérzett sebeiben.