Faragó József: Magyardécsei népmesék (utószó a Fehér Virág és Fehér Virágszál című mesegyűjteményhez)

1.

Ifjúsági lapunk, a Pionír 1967-ben népmesegyűjtési pályázatot hirdetett fiatal olvasói számára. A lap szerkesztősége engem bízott meg azzal, hogy a gyűjtés „módszerét” a kis gyűjtőknek megmagyarázzam. Merész ötlet volt gyermekembereket mesegyűjtésre biztatni; nem tudok róla, hogy ilyesfajta vállalkozást valahol sikerrel lebonyolítottak volna. Mi több, azt vártam, hogy a pályázatnak – pedagógiai hasznával együtt – némi folklorisztikai eredménye is legyen, ezért sok fejtörés után, Arany Jánossal a háta mögött, az iskolások nyelvén a következő gyűjtési útmutatót fogalmaztam:

„A mesét próbáljuk a mesemondó szavai után leírni. A szépen elmondott mese stílusa világos és szabatos. Előadása nem cikornyás-terjengős, de nem is olyan szűkszavú, hogy cselekmények mozzanatai, fordulatai indokolatlanok, értelmetlenek maradjanak. Szövegében a leíró és elbeszélő részek a szereplők párbeszédeivel váltakoznak, akárcsak az élő előadásban. Vagyis a mesét elejétől végig Arany János tanácsa szerint igyekezzünk papírra vetni: »Amint azt egy kitűnő mesemondó szájjal előadná.[2]«

A felhívás megjelenése után az Utunkban latolgattam a pályázat sikerének valószínűségét, fölvetve a kérdést, vajon a fiatal gyűjtők meg tudnak-e birkózni a mesék lejegyzésének viszonylag nehéz, bonyolult feladatával. Válaszul arra a klasszikus példára hivatkoztam, amely valójában a pályázat indítékát is szolgáltatta, s amelyből épp ezért a pályázatra nézve is útmutató tanulságokat lehet levonni. „Ez a példa Arany László népmesegyűjteménye: a magyar irodalom egyik halhatatlan könyve, száz év óta valamennyi gyermeknemzedék kedvelt olvasmánya.

A példa látszólag túl merész. A gyűjtés idején azonban Arany László még csak Arany Laci volt, s a mai gyermekek között is akárhány Arany Laci-féle lehet, aki a meséket szépen le tudja írni. Még olyanok is akadhatnak, akinek majdan magasba ívelő irodalmi vagy tudományos pályáját az utókor éppen ettől a pályázattól fogja datálni, mint ahogy mi tesszük ma Arany László és gyűjteménye esetében.”[3]

Nem szaporítom a szót: ha a pályázat eredménye – a legszigorúbb rostálás után is száz-százhúsz népmese – nyomdafestéket láthatna, egy kis hozzáértő propaganda árán éppoly jó híre támadhatna, mint mondjuk bármelyik világhírű gyermekrajz-gyűjteménynek vagy kiállításnak. Ami pedig az általános eredmény után az egyes gyűjtőt illeti, kiderült, hogy most is van Arany Laci. Hogyne volna, mikor mindig volt és mindig lesz, csak meg kell keresnünk, és meg kell találnunk. S ha már megtaláltuk, vigyáznunk kell, hogy el ne kallódjék; bátorítanunk, segítenünk kell, hogy nagyra nőjön, kibontakozzék.

2.

Sok örömben és meglepetésben volt részem, amíg a pályázatra érkezett borítékokat időről időre felbontottam, és tartalmukat elolvastam. Az örömteli meglepetések közt a legnagyobbat azonban Balla Tamás, a besztercei 2. számú líceum akkor X. osztályos tanulójának borítékja rejtegette számomra, jobban mondva mindannyiunk számára. A pályázatra küldött Borsszem Péter című mesét a nyári szünidőben jegyezte le szülőfalujában, Magyardécsén.

A mesekézirat már első látásra rendkívüli volt. Tamás írása apró betűs, karakterisztikus, jól olvasható. Szokatlanul nagy alakú, 37X20 cm-es papírt használt, és mindkét lapját sűrűn teleírta. Egy lapon átlag 85 sor van – mindenik lap valóságos betűtenger –, a mese a 12. lap alján végződik. Kiszámítottam, hogy a monumentális mese (vagy talán inkább mesefüzér) gépelve több mint 40 lap volna. Ekkora terjedelmű mese hallás után – vagyis nem magnetofonnal – gyűjtve, az egész magyar folklórgyűjtés történetében is a ritkaságok közé tartozik. Fényképmásolat híján talán ezek az adatok is sejtetik, hogy a kézirat egy fiatal gyűjtő türelmes fáradozásának és ügybuzgóságának már külalakjánál és méreteinél fogva is meglepő, minden dicséretet megérdemlő eredménye. Miként utóbb kiderült, Tamás a mesét három megszakítással, összesen mintegy tízórai munkával jegyezte le.

A gyűjtés másik sajátossága – a gyűjtő fiatal korához mérten – a szakszerűség. Tamás a meséhez két kis mellékletet csatolt. Az egyik, a szövegben jelölt számokra utalva, huszonhárom szómagyarázatot (magyardécsei helynevek és tájszók értelmezését) tartalmaz. A másik a gyűjtő nevét, a gyűjtés helyét és idejét, valamint a mesemondóra vonatkozó adatokat rögzíti. Ez utóbbi szerint „a mesemondó Balla János 68 éves bácsi (nagybátyám). A népmeséket a nagyapjától tanulta kisgyerek korában”.

A külalak és a „tudományos apparátus” mögött azonban az igazi nagy érték maga a meseszöveg, illetőleg az a mód, ahogyan az élő mesemondást visszatükrözi: a tollbamondás nem érződik rajta. Tudvalevő, hogy hosszadalmas diktálás során a mesemondó kimerül, türelmét veszti: a mesét összevonja, az epizódokat elnagyolja, motívumokat hagy ki; az egyenes párbeszédről óhatatlanul áttér a közvetett párbeszédre; stílusa színtelenné, előadása lapossá válik. Nem így az öreg Balla János: végtelen nyugalommal pereg, ízes magyardécsei nyelvjárásban, ajkáról a szó. A cselekmény legkisebb részletét is aprólékosan, gondosan kimunkálja, s amidőn a kaland másodszor vagy harmadszor ismétlődik, a módját ugyanúgy megadja. A leírásokat, elbeszélő részeket és párbeszédeket jó arányérzékkel válogatva, ráérősen, mutatósan, de céltudatosan kanyargatja előre a kalandok sorát a megnyugtató megoldás: a mesei igazságszolgáltatás felé. Ez az írott szöveg valóban az Arany János kívánta hatást kelti az olvasóban.

A tanulság az, hogy Tamásnak eszményien sikerült megvalósítania a hallás utáni, tollbamondásos mesegyűjtés kívánalmait. A Borsszem Péter című mesekézirat ugyanakkor a fiatal gyűjtő meg az idős mesemondó egymást segítő-kiegészítő, türelmes együttműködésének is ritka szép dokumentuma. Láttára joggal reméltem, hogy a gyűjtőről és gyűjteményéről még hallani fogunk.[4]

3.

Balla Tamás 1951. május 14-én született a Beszterce-Naszód megyei Magyardécsén földműves szülők kisebbik fiaként. A décsei iskola nyolc osztályának elvégzése után tanulmányait Besztercén folytatta, s itt a líceum Fiatal szívvel irodalmi körében kapott indítást a népköltészeti gyűjtésre. A kör vezetője, Horváth Pál magyar irodalomtanár, a líceum aligazgatója, magyardécsei születésű feleségével együtt a besztercei közművelődés jól ismert munkása. Színjátszó tevékenységüket az országos sajtó többször is méltatta, mint ahogy pedagógiai és közművelődési tárgyú cikkek szerzőiként szintén szoktunk találkozni nevükkel. Az irodalmi kör folklorisztikai terveiről, s ezen belül Tamás vállalkozásáról ugyancsak többször hírt adtak[5].

Tamás ugyanis a Borsszem Péter után, az 1967-es téli vakációtól az 1969-es nyári vakációig, amidőn otthon volt, és a mesemondót is otthon találta, sok száz munkaóra árán János bácsi java meséit mind leírta és letisztázta. Tizennyolc éves volt Arany Laci, amidőn gyűjteménye napvilágot látott, és Balla Tomi sem több – még az érettségin innen –, amidőn az Arany Laciénál jóval nagyobb gyűjteménye elhagyja a sajtót; Arany László óta sohasem volt ily fiatal gyűjtőnk, akinek meséi önállóan megjelentek volna.

De ha már kettőjük gyűjteményét egymás mellé állítottam, a munkájuk közti különbséget is érdemes szemügyre vennünk, hisz jó száz év választja el őket egymástól, és mesegyűjtőként is mindketten saját koruk gyermekei.

Arany Laci nemcsak hogy értelmiségi környezetben, hanem a korszak mindmegannyi jeles költőjének, írójának társaságában növekedett; alig hároméves korában „Petőfi bácsi” tréfálkozott vele, miként Arany Lacinak című versében minden idők számára megörökítette. Ennek a szellemi környezetnek és nyilvánvalóan édesapja bátorításának köszönhető, hogy azokat a meséket, amelyeket ismert, már tízéves fejjel kezdte papírra vetni. Munkájában nénje, Juliska támogatta: a mesék egy része az ő keze vonása. A gyűjtemény nemrég felbukkant kéziratait tanulmányozva, Sáfrán Györgyi megállapította, hogy a meséknek harmadik leírójuk is volt: a két gyermek édesanyja. Ők a meséket nem a mesemondók szája után, hanem fejből, emlékezetből: többé-kevésbé friss, de sokszor távoli emlékek alapján írták le. Módszerüket, amely mind a magyar, mind a nemzetközi mesegyűjtésben oly általános volt, joggal nevezzük emlékező vagy visszaemlékező gyűjtésnek.

Balla Tomi Magyardécsén talán sokkal több mesét hallott, mint Arany Laci Nagyszalontán, azonban lejegyzésükre sem a családi körben, sem a faluban nem kaphatott ösztönzést. Ehhez külső indításokra: irodalmi tanulmányokra, önképzőkörre, mesepályázatra volt szüksége. Munkáját egymagában végezte, és nyolc helyett, mint Arany Laci, mindössze két év alatt fejezte be. Módszere nem emlékező gyűjtés, hanem a lehető legmodernebb: a meséket közvetlenül a mesemondó szája után, szóról szóra gyűjtötte. Mi több, az utolsónak gyűjtött öt mesét (Lófia, A disznófarok, Zöld Vitéz, Zsuzsika és a tolvajok, A margitai kondás) már magnetofonra vette, majd a hangszalagról jegyezte le.

Arany László gyűjteményét, mint tudjuk, páratlan hozzáértéssel és a tőle megszokott műgonddal édesapja nézte át, majd adta meg végső nyelvi formáját. Egy mai Arany János helyett ez a feladat nekem jutott, Balla János és Balla Tamás szövegeibe azonban oly ritkán és oly kis mértékben avatkoztam bele, hogy a gyűjtemény bízvást eredetinek, autentikusnak mondható[6].

4.

[…]

A mesemondó Balla (Marci) János 1899. december 19-én született, és egy híján összes meséit gyermekkorában hallotta-tanulta atyai nagyapjától, Balla (Marci) Danitól. Dani bá kilencvenhárom évet élt (1843. március 30. – 1936. október 16.), és az idősebbek szerint, akik ismerték, párját ritkító mesemondó volt; állítólag száznál több mesét tudott.

[…]

1968. január elején néhány napot Magyardécsén töltöttem, hogy személyesen is megismerjem János bácsit, és saját szememmel győződjem meg mesemondó művészetéről. Azt már találkozásunk előtt, meséinek olvasása alapján tudtam, hogy ő az eddig ismert legnagyobb magyar mesemondók sorát folytatja, a személyes élmény azonban, mint sok más esetben, most is összehasonlíthatatlanul nagyobb volt az olvasási élménynél.

János bácsi ugyanis úgynevezett motorikus mesemondó típus, azaz a mesét valamennyi szereplő helyett végigjátssza. Ezt a szerepjátszást nemcsak a titokrejtegető suttogástól a dühös felhorkanásig növekvő hangerő, a szereplőket, illetőleg érzelmeiket, indulataikat és a szavaikban rejlő nyílt vagy titkos szándékukat, törekvésüket kifejező hangszín és hanglejtés, hanem szüntelen arc- és kézjáték, sőt ő magának állandó mozgása is jellemzi. A magnetofonfelvétel során külön gond volt arra vigyázni, hogy hirtelen mozdulataival a mikrofont ne veszélyeztesse (például amikor Tündér Szép Ilona Zöld Vitézt egyre-másra nyakon legyintette), meg hogy – a felvétel minősége érdekében – legalább hozzávetőleg a mikrofonba beszéljen. Előadásmódja láttán még jobban csodáltam az ifjú gyűjtőt, aki képes volt egy ilyen temperamentumú mesemondó szája után száz meg száz lapnyi szöveget leírni, de csodáltam őt magát is, hogy volt képes ezzel a temperamentummal a száz meg száz lapnyi szöveget fegyelmezetten tollba mondani.

Ha viszont sem tollbamondáshoz, sem magnófelvételhez nem kell igazodnia, hangját és egész-magát bezzeg szabadjára engedi. Ilyenkor nem jó melléje ülni, mert az előadás hevében szomszédait könyökével oldalba bökdösi, válluknál vagy mellüknél fogva meg-megrázza, rájuk-rájuk förmed, vitatkozik velük, s nekik kell elszenvedniök azokat az ütéseket-vágásokat is, amelyeket a mesében a hősök egymásnak osztogatnak.