Közzététel dátuma: Oct 30, 2020 10:13:31 PM
Az európai irodalmak ideáltípusaik kialakításában gyakran a görög-római irodalom meghatározó alakjaihoz nyúlnak vissza, és azokat jelölik ki korszakuk hőseinek is. A romantika Prométheuszt nevezte meg, mint önmagát ki- és fölszabadító hőst, a XX. század írója Sziszüphoszt és a lét abszurditásának problémáját emeli ki. A görög irodalom ezen alakjai között, melyek a „fausti“ személyiségnek és kultúrának az európai irodalmi hagyományban változó formáit tudatosították, fontos szerepet foglal el Ulysses is.
Az Odüsszeiának, ennek a Kr. e. VIII. században született, 24 énekből álló, közel 12 ezer hexameter-soros eposznak a tartalmát Arisztotelész így foglalta össze: „Egy harcos sok éven át a világ különböző részein bolyongva elvesztette összes társait, s házát oly módon hagyta hátra, hogy a kérők szemtelensége vagyonát elpazarolta, sőt fia ellen is cselt szőttek; a tengeri vihartól sodortatva, végül megérkezett országába, egyesekkel megismertette magát, s velük összeszövetkezve, amazokat végtére elnyomta.“
Homérosz Odüsszeusza rájön, hogy az istenek jó- és rosszakaratára nem mindig lehet hagyatkozni. Számára a vándorlás létforma, saját maga választotta haladás léthelyzettől léthelyzetig, anélkül, hogy a végső megnyugvást, idilli hazatérést elérné, mielőtt a kiegyenlítődés lehetősége felfénylene előtte. Persze nem a görög eredeti mutat rá erre, bár a továbbírás lehetőségét éppen a mű végén elismételt jóslat hordozza. A történet megoldódik ugyan, de nem zárul le.
Már az eposz eredetije sem mutat egyértelmű befejezést, hiszen egy jóslattal zárul, amely majd beteljesíti Odüsszeusz sorsát. Ezáltal a történetnek ugyan az istenek megbocsátásával van vége, de felbukkan a célzás arra, hogy az emberi élet végessége megmásíthatatlan, a halál a tenger felől érkezik, a főhős nem szabadul meg a veszedelmektől, sorsa, a jóslat beteljesedése elkerülhetetlen. Többek között emiatt a „befejezetlenség“ vagy továbbgondolhatóság miatt is, a homéroszi eposzok számtalan alkotás ihletői voltak. Egy kyrénéi költő, Eugammón Kr. e. 568 körül írta meg az eposz folytatását, amelyből csak néhány töredék maradt fent, de ez nem léphetett az eredeti nyomába. Kései kritikusai szerint Eugammón fércköltő volt, aki gúnyos modorban, hevenyészett énekekben adott hírt Odüsszeusz élisi, thesprótai, épeiroszi útjairól, majd Télegonosz vándorlásáról s végül a jóslat beteljesedéséről, mely szerint az atya fia keze által hal meg.
A XVIII. századi Homérosz-kutató, F. A. Wolf pedig még Aiszkhülosz drámáit is lekicsinylően Homérosz dús asztaláról lehullott morzsáknak nevezi. Hellászban állítólag mindenki olvasta és idézte, az eposznak valóságos kultusza volt. Platón szerint Homérosz volt az, aki megnevelte a Hellászt.
A római irodalom Livius Andronicus Odüsszeia-fordításával kezdődik; Vergilius is őt vette mintául az Aeneis megírásához. A művelt nyugat pedig a reneszánsz és a könyvnyomtatás feltalálása óta olvassa. (Az első nyomtatott kiadása 1488-ban jelent meg.) Nálunk először Janus Pannonius ültette át, latinra (de felhívta rá a figyelmet többek között Kölcsey Ferenc és Arany János is). Teljes magyar fordításban először az Iliász jelent meg, Sárospatakon, 1821-ben, Vályi Nagy Ferenc professzor tollából. Az Odüsszeia hat különböző fordítása között volt néhány prózai változat is (többek között Baksay Sándoré és Mészöly Gedeoné). Az igazi magyar Homérosznak Devecseri Gábor fordítását tartották.
Az eposz keletkezésére vonatkozó „egységes eredet hitét“ a XVIII. században F. A. Wolf kritikája kezdte ki. Ő volt az első, aki feltette a „homéroszi kérdést“ Prolegomea ad Homerum című művében, 1795-ben. Wolf ugyan nem tagadja, hogy Homérosz létezett volna, de neki csak egyes, szájhagyomány útján fennmaradt részleteket tulajdonít. De már az ókorban akadtak, akik több szerzőnek tulajdonították a művet. Zenodotosz, Arisztophanész és Arisztakhosz a szöveg vizsgálatakor, Kr. e. IV. században arra törekedtek, hogy megtalálják a valódi szöveget.
Léteznek olyan álláspontok, melyek szerint volt egy Ős-Iliász és egy Ős-Odüsszeia, de ezek az idők során állandóan bővültek.
Egy már XX. századi vélemény Babits Mihály tollából azt hangsúlyozza, hogy a homéroszi eposzok egységes művészi alkotások, melyek nem hasonlítanak primitív őskölteményre. Viszont Homérosz alakját nem azonosítja azzal a szent vak koldussal, akinek vallási himnuszokat is tulajdonítanak. Babits szerint: „Ez a kóbor lantos magának a költeménynek lapjairól s alakjai közül léphetett elő“, írja Az európai irodalom története című művében.
Falus Róbert Az antik világ irodalma című irodalomtörténete szerint a művészi ábrázolás sokszínűsége és újszerűsége csaknem bizonyossá teszi, hogy az Iliász és az Odüsszeia költője nem egy és ugyanaz az ember. Az utóbbinak a szerzője, aki szintén Homérosz néven írt, egy emberöltővel később kellett éljen. Még jóval később, időszámításunk előtt a VII.–VI. században is számos költő nevezte magát Homérosznak. Ennek oka az a tény lehetett, hogy az Iliász-költő neve hamarosan „A Költőt“ jelentette és fogalommá magasztosult. Sőt, az eposzokat előadó énekesek (aoidoszok) is Homérosz-utódoknak nevezték magukat az olyan kultikus közösségek után, akik valamely istentől vagy félistentől származtatták magukat.
Részben az eredeti történet befejezetlenségének köszönhető, hogy Odüsszeusz mítosza mind a mai napig eleven maradt. A homéroszi eposzoknak a világirodalomra tett hatása szinte felmérhetetlen. Hozzá igazodtak és merítettek belőle az epikusok, a lírikusok és a drámaírók is, az ókortól napjainkig.
Az európai irodalmakra nagy hatással volt Dante újragondolása. Ő elsősorban arra fekteti a hangsúlyt, hogy a neki megszabott határokat túllépő halandóra büntetés vár. Ulyssesnek ugyan az Infernóban ad helyet, mégis egyfajta önigazolást kap az örök kereső, soha meg nem elégedő, mindig kételkedő embertípusa.
A történet isten- és hérosztípusai mintaképül és modellül szolgáltak számtalan különféle műfajú irodalmi alkotásnak, megihlették a képzőművészet különböző ágait, de a témának számtalan zenei feldolgozása is született, valamint mozi- és tévéfilm is készült belőle. A történetet számos feldolgozása között van olyan, amelyik csupán újrameséli, elmondja, de van, amelyik újraértelmezi a mítoszt. Ezen újraértelmezés és újraírás során sok esetben létrejön a történet deretorizálása, azaz alulretorizálása is, a királyi-isteni-fejedelmi-félisteni környezetben játszódó történet hétköznapi, aktuális, napi politikai színtérbe lokalizásával. A jelen számára minden bizonnyal ezek az újraértelmezések az érdekesebbek.
Odüsszeusz a róla szóló mesék, történetek többségében leleményes, furfangos hős volt. Az ezermester, a mindenben tökéletes, ahogyan a görög hősök többsége. Minden mesterségéből, minden leleményéből az areté, azaz a kiválóság ütközik ki. A XX. és a XXI. század Odüsszeusza azonban mintha ennek a leleménynek az okát adná meg. Odüsszeusz rájön, hogy az istenek nem jelentenek számára többé biztonságot, hogy életét nem ők, illetve elsősorban nem ők irányítják, és – ahogy Márai Béke Ithakában-jában – a jövőben maga határozza meg saját sorsát, és lesz ember vagy állat. Végzete, a tenger felől érkező halál, továbbra is az istenek kezében van, de közben életének ő maga lehet az ura. Odüsszeusz már része saját világának, és nem ellensége, alkotója a saját életének, és nem játékszere csupán az istenségnek. Az odüsszeuszi embertípus vándorlása szabad választás, egy olyan lét metaforája, melyben a megérkezés maga a halál. A cél elérése az örökkévalóság elérése, de a célhoz vezető útban rejlik maga a létezés.