Közzététel dátuma: Sep 16, 2016 10:53:42 PM
Két város állt a Hellészpontosz két partján egymással szemben: Szésztosz és Abüdosz. Arra a legszűkebb a Hellészpontosz, és így a két város szomszédos, bár a tenger van közöttük. Erósz is egy nyilat küldött a két városba.
Szésztoszban, a tenger partján állt egy torony Aphrodité tiszteletére. Ott lakott, abban a toronyban Héró, a szép királyleány, egyetlen cselédjével: szülei rendelték oda, hogy Aphroditének legyen a papnője. Nem járt ő az asszonyok közé, sem leánypajtások kartáncát nem kereste föl soha, mindig csak imádkozott Aphroditéhez és Athénéhez, és áldozatokkal fordult égi anyja mellett a kis Érászhoz is, mert félt tüzet hordó tegzétől. De bizony így se menekült meg a lángoló nyilaktól.
Megérkezett a nagy ünnep, melyet Aphrodité és Adónisz tiszteletére szoktak évről évre megtartani Szésztoszban. Messze földről gyűltek Szésztoszba az emberek, még Aphrodité szigetéről, Küproszból is, a környékről nem is szólva. Abüdosz népe se maradt el. Eljöttek az asszonyok, de a legények is, ha nem azért, hogy az isteneknek áldozzanak, hát azért, mert sehol annyi szép leányt együtt nem láthattak, mint egy ilyen ünnepen.
Végigment az istennő templomán Héró, kedves arca szelíd fényt sugárzott, mint a fehérarcú Hold, amikor felkel. Hóarcát pirosság futotta be, mint a bimbójából kifakadó rózsa, mikor még egyszerre mutat pirosat és fehéret. Tagjaiból szinte áradt a kedvesség; láttán a régiek a három Khariszt emlegették, de bizony nem beszéltek igazat! Hérónak nevető szemében száz Kharisz is tanyázott. Méltóbb papnőt nem is találhatott volna magának Küprisz, a szerelem istennője. Papnője: mintha maga is új Küprisz lett volna az emberek között. Amerre csak fordult, követte az ifjak szeme, szíve, gondolata.
Volt olyan, aki magában mondogatta:
– Spártában is jártam, láttam Lakedaimón csillagát, a híres várost, ahol, mondják, egyik asszony szebb, mint a másik. De ilyen szép leányt még sohasem láttam, ilyen szép növésűt és ilyen gyöngédet. Talán Aphrodité a legkisebb Khariszt fogadta szolgálatába. Addig forgattam a nyakamat, hogy lássam, míg elfáradtam, de nem tudok betelni a látásával. Örömest meghalnék, csak az enyém lenne, s még az olümposzi istenekkel se cserélnék, ha az én hitvesem volna és az én házamban lakna Héró! S ha már nem lehet a te papnőd az enyém, akkor legalább hozzá hasonló feleséget adj nekem, Küthereia!
De Leandrosz, amint megpillantotta a leányt, nem akarta magába fojtani szerelmét. Legyőzték Erósz tüzes nyilai, és nem akart élni se tovább Héró nélkül. A szem a szerelem útja, szemükön keresztül hatol az ifjak szívébe Erósz nyila. A szerelem legyőzte Leandrosz szégyenkező habozását, szemével intett Hérónak, Héró is visszaintett néma jelekkel. Felmelegedett az ifjú lelke a boldogságtól, mert gondolta, hogy a leány is viszonozza szerelmét.
Mikor leáldozott a nap, és feltűnt az égen Heszperosz, az Esthajnalcsillag, vakmerőn a leányhoz lépett Leandrosz. Akkor már az éjszaka sötétkék köde is leszállt, s Leandrosz szelíden megszorította a leány rózsaszínű ujjait, és mélyet sóhajtott. A leány hallgatott, s visszahúzta kezét, de Leandrosz a templom zugába vonta, ott megcsókolta illatos nyakát, és így beszélt hozzá:
– Küprisz után Küprisz, második Athéné – mert földi asszonyok nevén nem szólítlak, Zeusz leányaihoz mondalak csak hasonlónak –, boldogok a te szüleid. Hallgasd meg könyörgő szavaimat: Küprisz papnője vagy, ne vesd meg Küprisz ajándékát, a szerelmet! Mint oltalomkereső fohászkodom hozzád, végy pártfogásodba, de ha akarod, fogadj el férjednek, számodra ejtettek el engemet a vadászó Erósz nyilai! Küprisz, a szerelem istennője küldött engemet tehozzád, és nem Hermész, a játszi véletlen istene vezetett. Tudod, Arkadia hős leányát, Atalantét is Aphrodité haragja kényszerítette, hogy viszonozza Meilanión szerelmét. Engedj hát te is, kedves, és ne ébreszd fel Küprisz haragját!
Így szólt, és az ifjú minden szava szerelmet keltett a leány szívében. Szótlanul szegezte földre tekintetét Héró, hogy Leandrosz ne lássa meg, amint pirosra festette arcát a szemérem. Válla körül összébb fogta a khitónt, már befogadta ő is a keserű és mégis édes szerelmet, s szíve felmelegedett az édes tűztől. Csak nagy későre felelt Leandrosznak édes hangján,-és arcáról a szűzi szemérem pirossága ragyogott:
– A te szavaidra még a szikla is megindulna, idegen. Ugyan ki tanított a megvesztegető szavak útjaira téged? Jaj nekem, ki hozott az én szülőhazámba? Mert én nem lehetek a te hitvesed soha, ismeretlen vagy itt, bízni se lehet a szavadban, és az én szüleim sohasem egyeznének bele a házasságunkba. Ha pedig gyakran jársz a mi városunkba, nyelvükre vesznek majd minket az emberek, mert örülnek, ha megszólhatnak valakit, s ami titokban történik, hamarosan a keresztutakon beszélnek róla. Mondd meg és ne titkold nevedet, hazádat! Az én nevem Héró, ez az égbe nyúló híres torony az otthonom, egyetlenegy szolgálóval lakom benne, Szésztosz városa előtt, a hullámverte parton. Csak a tenger a szomszédom, így akarta szüleim kegyetlen elhatározása. Nincsenek leánypajtások a közelemben, se legények tánca nem vár engem, éjjelnappal csak a viharos tenger felől hallatszik fülembe a habok zúgása.
Szólt, és rózsás arcát kendőjébe rejtette, mert ismét szégyellte magát, hogy máris többet mondott, mint amennyit illett volna.
Szerencse, hogy Erósz, a mindenkit legyőző kis isten, akin sebet ejt nyilaival, meg is gyógyítja újra, jó tanáccsal segítve a szerelmest, Leandrosz is Erósz tanácsára hallgatva beszélt így a leánnyal:
– Szépséges szűz, a te szerelmedért a tengert is átúszom szívesen, dagály idején, amikor nem járnak hajók sem rajta. Nem félek a mély örvénytől, sem a vihar zúgásától, eljövök hozzád minden éjjel, átúszva a Hellészpontosz vizét, hiszen nem is lakom messze, csak itt szemben a te városoddal, Abüdoszban. Csak arra kérlek, hogy gyújts fáklyát magas tornyodban, s mutasd fel a túlsó partról a sötétben, hogy lássam, merre hív a szerelem, és csillag gyanánt világítson számomra a te fáklyád! Ezt akarom nézni, és nem a Boótészt, sem az Oriónt vagy a Szekér csillagkép útját, úgy jutok biztosan a túlsó partra, a szerelem édes kikötőjébe. Hanem vigyázz, kedves, hogy a fúvó szelek el ne oltsák a fáklyát, fényhordozó egyetlen vezetőmet, amelyre életemet bízom! S ha tudni akarod te is az én nevemet: Leandrosz az én nevem, a szépkoszorús Héró férje.
Így tartottak titkon esküvőt a. szeretők, és csak az egy szál fáklya volt a tanú, mikor megesküdtek, hogy megőrzik híven szerelmüket és a hitvesi hűséget, Héró, hogy a fáklyát minden éjszaka meggyújtja, Leandrosz, hogy minden éjszaka átússza a tengert. Aztán visszatért Leandrosz Abüdoszba, és attól kezdve napról napra csak az éjszakát lesték, amikor meglátogathatta Leandrosz a hitvesét.
Megjött már sötétkék lepelben az éjszaka köde, meghozva az álmot az emberek szemére, de Leandroszt vágyódó lelke nem hagyta aludni. Kiment a zúgó tenger partjára, és a várva várt fáklya feltűnését leste. Amint észrevette Héró, hogy leszállt már az éj sötét homálya, felmutatta a fáklyát. S hogy kigyulladt a szövétnek, a türelmetlen Leandrosz lelkét is lángra gyújtotta Erósz, az égő fáklyával ő is együtt égett. Az eszeveszett hullámok zajgását hallva a tengeren, először megremegett, de aztán összeszedte bátorságát, és így biztatta önmagát:
– Félelmetes a szerelem, és kegyetlen a tenger; a tenger hűs vízzel vesz körül, a szerelem pedig tűzzel éget belülről. Őrizd a tüzet, szívem, és ne félj az áradó tengertől! A szerelem vár a túlsó parton, mit bánod az őrjöngő habokat? Hát nem tudod, hogy Aphrodité is a tengerből született, és ugyanaz az istennő uralkodik a tengeren, mint a mi szenvedéseinken?
Azzal levetkőzött, ruháit a fejére kötözte, és a partról egy ugrással a vízbe vetette magát. És úszott kitartóan, egyre csak az égő fáklyát tartva szem előtt. Héró a toronyban magasra tartotta a jelzőfényt, s amerről a szél fújt, kendőjével óvta gondosan a lángot, amíg csak Leandrosz el nem érte a szésztoszi partot. Akkor eléje ment, a toronyhoz vezette, és az ajtóban szódanul ölelte meg: ez még lihegett a fáradtságtól, és ázott haján csillogtak a tenger sós cseppjei. Bevezette szobájába, letörölte bőréről a tenger szennyét, és illatos rózsaolajjal kente meg, hogy enyhítse rajta a tenger sós szagát. S lefektette a kerevetre, és szerelmes szavakkal hajolt föléje:
– Szerelmesem, sokat kell szenvedned értem, nem szenvedett ennyit senki a szerelmeséért. Szerelmesem, sokat szenvedtél, de most már felejtsd a sós vizet, a haragosan zúgó tenger halszagát, és pihentesd meg ölemben verejtékező homlokodat!
Így ment ez nap mint nap, csak éjszaka látogathatta meg hitvesét Leandrosz, és senki se tudta Héróról, hogy férje van. De megjött a zúzmarás tél, hideg szeleivel, és a tenger színét vad téli viharok verték fel. Akkor már nem bízott a hajós a tengerben, és a szárazra vonta fekete hajóját. Hanem Leandroszt most se tartotta vissza a félelem, a torony hívta, hogy az őrjöngő tenger habjait is állja, s az ismerős fáklya fényével vezette, de hajh, most kegyetlen volt és megbízhatatlan a vezetése! Bár inkább Leandrosz nélkül maradt volna szegény Héró tavaszig, és ne gyújtotta volna meg addig a fáklyát! De a végzet és a vágy ellenállhatatlanul kényszerítették. És hívogató kezében nem Erósz szövétneke ragyogott többé, hanem a Moira csábító jeladása.
Éjszaka volt, mikor legerősebben támadnak fel a szelek, és mind egyszerre csapnak a torlódó hullámokra.
Leandrosz akkor is a tenger zúgó hátán küzdötte magát előre, a part felé, ahol kedvesét remélte. Már habra hab tolult, kavargott a víz, és a levegőégig csapott föl a tenger, mindenfelől a viaskodó szelek zúgása hallatszott A Zephürosszal szembe Eurosz szele fújt, Notosz a Boreaszt fenyegette hangosan, és iszonyúan morajlott a véghetetlen víz.
Leandrosz az engesztelhetetlen örvények között sokszor fohászkodott a Tengeri Aphroditéhez és sokszor magához a tenger urához, Poszeidónhoz. S a kegyetlen északi szelet, Boreaszt arra emlékeztette, hogy ő is volt szerelmes, Óreithüiába, a szép athéni királyleányba. De senki sem segítette, és Erósz sem védte meg a Moiráktól.
Mindenfelől ellene tornyosultak a hullámok, és már lankadtak az izmai, a szennyes ár ellepte száját, és innia kellett a sós vízből. Kétségbeesetten kereste a partot, de a gonosz szél kioltotta a fáklyát és ezzel együtt a sokat szenvedett Leandrosz életét és szerelmét.
Keserű szavakkal szidta ezalatt a szeleket Héró, és Leandrosz már halott volt, mikor ő még mindig várta. Nem jött álom a szemére, nyugtalanul állt, és nézte a víztükröt, s mint a tenger habja, lelke is siralmas gondok közt hánykolódott. És megjött a Hajnal, de nem látta meg szerelmesét akkorra sem Héró. Nézett erre, nézett arra, a tenger széles hátára meresztette tekintetét, hátha megpillantja valahol a férjét, hátha csak eltévedt Leandrosz, amikor kialudt a fáklya. S amikor meglátta a torony lábánál, a hegyes szikláktól sebzetten, férje partra vetett holttestét, megszaggatta hímzett khitónját a keblén, s leugrott a magas toronyból. Menten meghalt ő is halott férje mellett; a hű szeretők a halálban se hagyták el egymást.