23. Iphigeneia

Ujjongva fogadták az auliszi kikötőben a görög vezérek Akhilleuszt. Már útra készen állt a hajóhad. Mielőtt felszedték volna a horgonyt, áldozatot mutattak be a halhatatlan isteneknek, száz ökörből álló teljes áldozatot, hekatombát. A forrás körül álltak az oltárok, szép sudár platánfa alatt, amelynek tövében tiszta víz csörgedezett.

Ám egyszerre súlyos értelmű előjel mutatkozott meg előttük: vérpiros hátú, utálatos kígyó bújt elő az oltár alól, és felkúszott a platánfára. A legmagasabb ágon verébfészek rejtőzött a levelek között, benne nyolc fióka, az anyamadár volt a kilencedik. Riadtan csipogtak a verébfiókák, a kígyó sorra fölfalta mindet. Az anyamadár keseregve repdesett fölöttük, de megmenteni nem tudta őket, verdeső szárnyát elkapta a kígyó, és nyolc fiókája után őt is felfalta. Ha még kételkedtek volna a görögök, ennél is világosabb jel bizonyította, hogy a látottakkal az embereket akarták valamire figyelmeztetni az istenek: Zeusz a kígyót a szemük láttára kővé változtatta.

Néma csendben álltak ott a görögök, amíg megszólalt közöttük Thesztór fia, Kalkhasz, a híres jövendőmondó, és megmagyarázta, amit láttak, de nem értettek:

– Ahogyan nyolc verébfiókát emésztett el a kígyó, és utána az anyamadarat kilencediknek, úgy fogunk mi is kilenc esztendeig harcolni Trója alatt, de a tizedik évben elfoglaljuk a várost.

Sötét gond ülte meg a görögök lelkét, amikor megtudták, hogy tíz hosszú évig fogja őket családjuktól távol tartani a háború. De adott szavuk kötötte, meg aztán a gazdag hadizsákmány reménye is biztatta őket. Dagadó vitorlákkal szelték át fürge hajóik a tengert, s megérkeztek Ázsiába. A müsziai Teuthraniában szálltak partra, azt hitték, hogy már Trójába érkeztek, megostromolták a várost, és kegyetlenül feldúlták.

Télephosz volt Müszia királya ekkoriban, Héraklész és Augé fia, akit egykor mint kitett gyermeket pásztorok találtak meg, amint egy szarvasünő táplálta, majd Teuthrasz, Müszia fejedelme fogadta fiává, és tette meg örökösévé. Télephosz haddal sietett a szorongatott város segítségére, el is űzte a görögöket, de harc közben Akhilleusz dárdája súlyos sebet ejtett a combján.

Fejvesztetten menekültek a görögök Teuthrania alól, hajóikat vihar érte utol, és szétszóródtak a tengeren. A legtöbben hazájukba tértek vissza, mert gondolták, hogy már eleget tettek annak, amivel Agamemnónnak tartoztak. Akhilleusz útba ejtette Szkürosz szigetét, meglátogatta Déidameiát, majd elkísérte Agamemnónt Argoszba; velük maradt Odüsszeusz is.

Argoszban kereste fel Akhilleuszt Télephosz, isteni jóslat tanácsát követve. Mert a seb, amelyet Akhilleusz dárdája ejtett rajta, nem akart gyógyulni, s ekkor Apollón papnője, a Püthia, Delphoiban kijelentette neki:

– Aki a sebet ejtette, az fogja meggyógyítani!

Koldusgúnyában érkezett Müszia királya Agamemnón udvarába, mert meghallotta, hogy Akhilleusz ott tartózkodik. Argosz és Mükéné királya szívesen fogadta, amikor kitűnt, hogy ki rejtőzködik a koldusgúnya alatt, mert gondolta, hogy ha Müszia szövetségét megnyeri, segítségére lehet Trója ellen. Csakhogy Télephosz felesége Laodiké volt, Priamosz egyik leánya, s így ő nem harcolhatott apósa ellen. Csak annyit vállalt, hogy megmutatja a Trója felé vezető utat. Ez is elég volt ahhoz, hogy Agamemnón közbenjárjon Akhilleusznál, és megkérje, tegyen eleget a jóslatnak, és gyógyítsa meg a sebet, amelyet Télephosz királyon ejtett.

– Nem vagyok én orvos – mondta kelletlenül Akhilleusz, mert a gyógyfüvek, amelyek használatára egykor Kheirón tanította a Pélion ormán, most nem segítettek.

Szerencse, hogy ott volt a leleményes Odüsszeusz, aki elértette a rejtélyes jóslatot:

– Nem te ütötted a sebet Télephosz combján, hanem a dárdád!

Akkor odanyújtotta neki dárdáját Akhilleusz, arról alaposan lekaparták a rozsdát, amely az érchegy alatt aztán szépen a kőrisfából faragott dárdanyélre rakódott, azt helyezték Télephosz combjára, és a seb egykettőre összeforrott.

Most már jó reménységgel gyűjtötte össze újra a hajóhadat Agamemnón, szerteszét küldözte követeit a görög városok és szigetek királyaihoz: térjenek vissza az auliszi kikötőbe, van már biztos vezetőjük, aki megmutatja az utat Trója felé! Maga is azonnal útra kelt, s amíg valamennyien egybegyűltek újra, a környéken vadászgatott. Egy gyönyörű szarvast ejtett el a berekben, nem tudva, hogy az elejtett vad Artemisz szent állata volt, s a szép vadászzsákmány láttán még fennhéjázó szóval is megsértette az istennőt:

– Maga Artemisz se talált volna célba jobban!

De mikor már mind együtt voltak újra az auliszi kikötőben, és indulni akartak, hiába vártak kedvező szélre, amely a görögök útra kész hajóit a tenger hullámain tovarepítette volna. Türelmetlenkedtek már a vezérek, s a tétlen várakozás elcsüggesztette a sereget. Akkor megint Kalkhasz mondott jóslatot, és kijelentette, hogy a haragvó Artemisz tartja vissza a kedvező szelet, mindaddig, amíg Agamemnón a rajta esett sérelemért nem szolgáltat neki elégtételt. És nem elégszik meg akármilyen engesztelő áldozattal az istennő: Agamemnón elsőszülöttjét, Iphigeneiát követeli magának.

Szerette volna már Agamemnón elhallgattatni a jövendőmondót, de elkésett vele, mert Menelaosz és Odüsszeusz hallotta a jóslatot. Ekkor hírvivőjét, Talthübioszt szólította Agamemnón, hirdesse ki fennszóval, hogy feloszlatja a sereget, mehet ki-ki haza békességben. De vezértársai ellentmondtak: ha már Agamemnón másodszor is idecsődítette a hadinépet, nem térhetnek vissza szégyenszemre, dolguk végezetlen és üres kézzel családjukhoz.

Kénytelen-kelletlen engedett Agamemnón, és Odüsszeusz álnok tanácsára levelet küldött Klütaimnésztrának, hogy jöjjön az auliszi kikötőbe sietve, hozza magával leányukat, Iphigeneiát, mert a legnagyobb görög hős, Thetisz istennő fia, Akhilleusz kérte meg kezét, és még mielőtt elindulnának Trója alá, itt a kikötőben akarják megtartani a lakodalmat.

A levélről nem tudott más, csak Agamemnón, Menelaosz és Odüsszeusz.

Így múlt el a nap, és leszállt az éjszaka. A kikötő elcsendesedett, de Agamemnón szemére nem jött álom. Addig gyötrődött magában, amíg megváltoztatta elhatározását, titokban új levelet írt, és ebben meghagyta feleségének, hogy ne keljen útra sem ő, sem leánya, a lakodalmat későbbre halasztják. Hívatta hű öreg szolgáját, arra bízta, siessen, hogy az első hírvivőt utolérje, s ne adja senki más kezébe a levelet, csak Klütaimnésztráéba.

De nem jutott messzire a hű cseléd a levéllel, Menelaosz rosszat sejtve feltartóztatta, erővel vonszolta vissza a fővezér sátra elé, és kiragadta kezéből a levelet. Keserű szemrehányással támadt Agamemnónra:

– Hízelgett bezzeg hiúságodnak, hogy fővezérré választottunk, de ha cselekedni kell, félrevonulnál!

– Vigyáztál volna jobban házad becsületére! – vágott vissza Agamemnón. – Miért haljon meg éppen az én ártatlan leányom a te hűtlen feleséged miatt?

Klütaimnésztra anyai büszkeséggel készülődött leánya lakodalmára. Hamarosan megérkezett a táborba, vele Iphigeneia; a kis Oresztészt is elhozták magukkal, hogy kivegye részét nénje öröméből. Keserű könnyeket hullatott Agamemnón, amikor a hírvivő jelentette családja közeledését; bátyja fájdalmát látva Menelaosz szíve is meglágyult, és kész volt már lemondani Helenéről, hogy Iphigeneia életét megkímélje. De akkor már az egész táborban elterjedt Kalkhasz jóslata, és a hadinép fenyegetően követelte az áldozatot, amely megnyitja a görögök útját Trója felé. Így csak egy kérése maradt már Agamemnónnak: Menelaosz vonja el Klütaimnésztra figyelmét, amíg az áldozat megtörténik, hogy ne kelljen az anyának látnia leánya halálát. S mikor érkező családja ölelő karokkal lépett eléje, zavartan fordította el tekintetét.

– Oly rég nem láttuk egymást, miért nem örülsz nekem, apám? És miért vonod össze gondban a szemöldöködet? – kérdezte félénken Iphigeneia, aki megszokta apja kényeztető szeretetét.

– A királynak és hadvezérnek sok gondja van mindig, leányom – tért ki a felelet elől Agamemnón.

– Tedd félre egy kissé a gondokat, és csak velem törődj! – kérlelte apját a leány, és hízelkedve hozzásimult.

De Agamemnónnak most terhére volt a gyengédség. A lakodalomra készülődő Klütaimnésztra kérdezősködését is durván elhárította. A sátorba parancsolta őket, s titkát magába zárva, elindult Artemisz ligete felé, hogy Kalkhasszal előkészítse az áldozatot.

Akkor lépett a sátorhoz Akhilleusz. Mit sem sejtve kereste Agamemnónt, hogy türelmetlen mürmidónjai nevében az indulást sürgesse. De Agamemnón helyett csak Klütaimnésztrát találta, aki leánya vőlegényét üdvözölte benne. Így tudta meg Akhilleusz, hogy Agamemnón visszaélt nevével.

– Én ugyan soha nem kértem meg leányod kezét, királyné! – mondta meglepődve, s Klütaimnésztra is elcsodálkozott, hiszen Agamemnón éppen azért hívta őt Auliszba, hogy leányát Akhilleuszhoz adja feleségül.

Az öreg szolga oldotta meg a rejtélyt; őt még Tündareósz ajándékozta Agamemnónnak, és még most is jobban ragaszkodott régi gazdája leányához, mint Agamemnónhoz. Így hát elmondta, amit tudott: a lakodalom híre csak ürügy volt, hogy tőrbe csalják a leányt, mert Kalkhasz kegyetlen jóslata szerint az ő kiomló vérével kell Artemiszt kiengesztelni.

– Hallod ezt, Akhilleusz? – fordult kétségbeeséséből felocsúdva Péleusz és Thetisz hős fiához Klütaimnésztra. Az felháborodottan felelte:

– Hallom, és nem tűröm, hogy az én nevemmel ilyen csalárd játékot űzzenek! Anyám, Thetisz apjára, Néreuszra, a tenger istenére esküszöm: kardomat mártom annak vérébe, aki leányodhoz nyúlni merészel.

Hiába alakoskodott már Agamemnón, amikor visszajött a leányért, azt állítva, hogy csak azért viszi el Artemisz ligetébe Iphigeneiát, hogy ott a lakodalom előtt szokásos áldozatot bemutassák az istennőnek. Klütaimnésztra már mindent tudott, és gyűlölettel vetette férje arcába:

– Miért nem Menelaosz áldozza fel a leányát, Hermionét? Hiszen az ő kedvéért szálltak hadba a görögök!

Iphigeneia könyörögve kulcsolta át apja térdét:

– Bárcsak Orpheusz varázsénekét vehetném ajkamra, hogy a kemény köveket is magam mellé állíthatnám! De csak könnyeim vannak, úgy kérlek, ne kelljen ilyen fiatalon megválnom az édes napfénytől! Emlékezz rá: én voltam első gyermeked, s térdeden ringatva hányszor tervezgetted, hogy én leszek egykor öregséged vigasztalása. – Majd öccséhez, Oresztészhez fordulva folytatta: – Kicsi vagy még, szólni is alig tudsz, de ha együtt könnyezel velem, talán meglágyítjuk apánk szívét, és megkíméli nénéd életét!

De akkor már ezrével tolongtak az indulást sürgető görögök Agamemnón sátra körül. Akhilleusz is hiába kelt Iphigeneia védelmére: saját mürmidónjai fenyegették, hogy megkövezik, ha útját állja az istennő parancsa teljesítésének. A görög nép becsülete forog kockán, a görög nép szabadsága követeli ezt az áldozatot! – zúgta a tömeg itt is, ott is, s ennek hallatára Iphigeneia erőt vett félelmén, és feloldozta Akhilleuszt ígérete alól. Még síró anyját is ő vigasztalta:

– Nemcsak magadnak szültél, anyám, hanem egész Görögországnak, s nemcsak én áldozom fel életemet a hazáért, hanem sok ezer férfi is, aki most fegyverbe öltözötten várja, hogy elindulhassanak a hajók Trója felé. Reám tekint most a nagy Görögország, rajtam áll, elindulhatnak-e a hajók, meglakol-e Trója, és biztonságban élhetnek-e a jövőben a görögök. Halálom árán én szerzek szabadságot a görög népnek és dicsőséges hírt magamnak mint a haza megmentőjének. Artemisz istennő kívánja testemet – útjában állhat-e halandó leány az ő akaratának? Hellásznak szentelem fel magamat, áldozzatok fel az istennő oltárán, és induljatok útnak, dúljátok fel Tróját, ez lesz az én soha el nem múló emlékjelem!

Ezt mondta, s fölemelt fővel indult Artemisz ligete felé. Friss fű zöldellt, és a rét vadvirágai nőttek ott az oltár körül. Feszült várakozásban álltak a görögök, velük Agamemnón, eltakarva arcát, hogy senki ne lássa könnyeit. Iphigeneia egyenesen hozzá lépett, és így szólt:

– Itt vagyok, apám, önként szánom fiatal életemet áldozatul hazámért. Csak egyet kérek: egyetlen harcosod se nyúljon hozzám, erős lélekkel, némán magam nyújtom nyakamat az áldozó pap kése alá!

Erre Talthübiosz kiállt a középre, és áhítatos csendre intette a harcosokat, Kalkhasz pedig, a jóspap, aranykosarába helyezte hüvelyéből kirántott kardját, és megkoszorúzta a leány homlokát. Akhilleusz fogta a kosarat, és forrásvizet hintve járta körül az oltárt, miközben így imádkozott:

– Ó, Zeusz leánya, ó, te vadat űző istennő, te, ki az éjszakában a fényes Holdat gördíted tova az égbolton, fogadd szívesen ezt az áldozatot, amelyet Agamemnónnal az egész görög sereg ajánl fel neked, fogadd el a szép szűz nyakából kiomló tiszta vért, és adj jó hajózást nekünk, add meg dárdáinknak, hogy bevegyék Trója fellegvárát!

Atreusz fiai és mind, akik ott voltak, a földre sütötték szemüket, a pap pedig kivette kosarából a kardot, s a szűz hófehér nyakára emelte. Lesújtott vele, de a leány hirtelen eltűnt az emberek szeme elől. Ahol Iphigeneia állt még az imént, megsebzett szarvas vergődött a földön, és felszökő vérével pirosra festette az oltár kövét.

Boldogan hirdette meg Kalkhasz a csodát:

– Nézzétek, milyen áldozati állatot helyezett maga az istennő az oltárra! Szívesebben fogadja a szarvast áldozatul, s nem kívánja, hogy a nemes szűz vére mocskolja be oltárát. És most már megadja a jó hajózást, rajta, készüljetek fel, hogy még ma elhagyjátok Aulisz kikötőjét! – Azzal az oltár lángjai közé vetette a szarvast, s míg a lángok elemésztették az áldozatot, a görögök szerencsés hazatéréséért imádkozott.

Boldogan tért vissza sátrába Agamemnón is a hírrel, hogy Artemisz az istenek közé ragadta Iphigeneiát. De Klütaimnésztra nem hitt már neki, és vigasztalanul tért haza Argoszba Oresztésszel.

A görög hajók pedig még aznap elindultak Trója felé.