Thészeusz isteni apja Poszeidón volt, halandó apja Aigeusz, Athén királya, anyja pedig Aithra, troizéni királyleány.
Thészeusz anyai nagyatyja, Pittheusz házánál nevelkedett; Aigeusz egy súlyos szikla alá rejtette kardját és saruját, s meghagyta Aithrának, hogy csak akkor küldje el hozzá Athénbe a fiút, ha már a maga erejéből képes lesz a sziklát elgördíteni, hogy apai örökségét magához vegye. Mikor tizenhat éves lett Thészeusz, anyja a sziklához vezette, az ifjú könnyed mozdulattal emelte ki alóla a kardot és a sarut, azt oldalára kötötte, ezt lábára vette, és elindult ősei, az Erektheidák hazájába.
Troizén és Athén között akkoriban mindenféle rabló népség zavarta az útonjárók békességét; Thészeusz bátran szembeszállt velük, és megtisztította tőlük a vidéket. Az egyik Periphétész volt, aki Epidaurosz tájékán vasbunkóval állta útját; Thészeusz legyőzte őt, és a vasbunkót magához vette. A korinthoszi földszoroson garázdálkodott Pitüokamptész, a „Fanyűvő” óriás, aki arra kényszerítette a vándorokat, hogy vele együtt szálfenyőt görbítsenek meg, mint valami íjat, aztán hirtelen elengedte a fát. Akivel így bánt el, hirtelen a magasba röpült, majd lezuhant, és menthetetlenül halálra zúzta magát. Thészeusz a kegyetlen óriást büntette ugyanúgy, majd azon a tájon alapította meg az iszthmoszi versenyjátékokat. Eleuszisz közelében, Prokrusztésznél kért volna szállást, de ennek a gonosztevőnek megvolt az a szokása, hogy mindenkit, aki betért hozzá, ugyanabba az ágyba fektetett, s aki hosszabb volt, mint az ágy, annak a tagjaiból levagdosott annyit, hogy éppen elférjen az ágyban, aki meg kisebb termetű volt, azt az ágy hosszának megfelelően erővel kinyújtóztatta. Thészeusz őt is halállal büntette, és tovább folytatta útját atyja palotájáig. Itt felmutatta a kardot és a sarut, az ismertetőjelekről Aigeusz boldogan ismert fiára.
De még sokféle veszedelemmel kellett Thészeusznak ősei házában is szembenéznie.
Aigeusznak volt egy testvére, Paliasz, ennek meg ötven óriás termetű fia, akik már régen számítottak arra, hogy Aigeusz gyermektelenül fog meghalni, s utána övék lesz a királyság. Ezek mikor hírét vették Thészeusz megérkezésének, megtámadták, de Thészeusz legyőzte őket. Népszerűségét növelte a marathóni bika megfékezésével: Thészeusz elevenen fogta el az emberek és a barmok életét fenyegető vad bikát, és úgy hajtotta végig a városon, majd Apollón oltárán áldozta fel. Amikor erre a kalandra indult Thészeusz, útközben egy jóságos öregasszony, Hekalé házába tért be. Ez megvendégelte, és megfogadta, hogy ha szerencsésen hazatér, ő maga fog szerény vagyonkájából Zeusz Szótérnak, a megmentő istennek áldozatot bemutatni. De nem érte meg Thészeusz hazatérését, és így a marathóni bika megfékezése után Thészeusz alapította meg az ő tiszteletére Zeusz Hekalaiosz ünnepét.
A marathóni bikához különben szomorú emlék fűződött. Még Troizénban élt Thészeusz, amikor Aigeusz király a Panathénaia ünnepén fényes verseny játékot rendezett, s ezen részt vett Androgeósz is, a krétai Minósz király fia, és mindenkit legyőzött. Féltékenyen nézték az idegen győzelmét az athéniek, s Aigeusz király ekkor a marathóni bika ellen küldte a krétai királyfit, akit a bika halálra taposott. Minósz király méltó haraggal indított hadjáratot fia gyilkosai ellen, és az istenek is megbüntették Athént a vendégjog durva megsértéséért. Járványt és szárazságot bocsátottak egész Attikára, még a folyók is kiapadtak. Apollón isten kijelentette, hogy az istenség haragja csak akkor szűnik meg, és az athéniek csak akkor szabadulnak a csapásoktól, ha kiengesztelik Minószt.
A krétai király kegyetlen sarcot követelt. A békekötés fejében arra kötelezte Athént, hogy kilencévenként hét ifjat és hét leányt küldjenek Krétába. Ezekre borzalmas sort várt: a krétai királynénak, Héliosz leányának, Pasziphaénak szörnyszülött, félig bika, félig ember alakú fia, a „Minósz-bika” – a Minótaurosz – falta fel őket zegzugos barlangjában, a labürinthoszban. Az útvesztőt a Minósz szolgálatában álló, athéni származású ezermester, Daidalosz építette.
Már harmadszor került sor a rettenetes adóra. Minósz maga jött el Athénbe, hogy kiválogassa az athéni fiatalság színe-javából a hét ifjat és a hét szüzet. Az ifjaknak fegyvertelenül kellett hajóra szállniuk. Ezúttal Thészeusz királyfi is közöttük volt, s ő bízott abban, hogy Pallasz Athéné segítségével legyőzi az emberevő szörnyeteget, megmenti társai életét, és megszabadítja hazáját a gyásztól és a gyalázattól. Ősz hajára földet hintett Aigeusz, mert ki tudja, látja-e még valaha fiát. Fekete vitorlát húzott a hajóra, és meghagyta Thészeusznak, hogy ha sikerül legyőznie a Miriótauroszt, s hazaindul társaival, cserélje fehérre a fekete vásznat.
Sebesen suhant a sötét hajó a hős Thészeusszal és tizenhárom ragyogó szépségű athéni fiatallal, már a Krétai-tenger habjait szelte. Északi szél csapott a vitorlába, a harcban viharzó Athéné terve szerint. És ott a hajón a krétai király szerelemre gyulladt Eriboia iránt, s már fehér arcát érintette kezével. Riadtan hívta segítségül Thészeuszt az athéni szűz; Pandión hős unokája látta, mi történik, tekintete sötéten örvénylett szemöldöke alatt, szívét szörnyű fájdalom szaggatta, és így szólt Minószhoz:
– Nem vezérli többé jámborságod a lelked indulatát, Zeusz gyermeke! Ha hős vagy, fékezd meg a gőgös erőszakot önmagadban! Amit az isteni végzet rendelt számunkra, s amire szerződéssel kötelez minket Diké, vállaljuk a sorsot, ha eljön. De te tartsd vissza gonosz szándékodat! Ha valóban a föníciai királyleány isteni nászából születtél, és Zeusznak vagy a gyermeke, hát tudd meg: én is istentől származom! Anyámat, Aithrát, a troizéni királynak, Pittheusznak a leányát a tenger ura, Poszeidón szerette, és az ibolyafürtű Néreiszek ajándékozták meg menyasszonyi fátyollal. Ezért mondom neked, bajt hoz az erőszak, fékezd meg a gőgöt, mert én nem kívánom az isteni Hajnal kedves fényét sem látni többé, ha te egyet is az ifjú lányok közül akarata ellenére kényszerítesz szerelemre. Mérjük össze előbb karunk erejét, s döntsön az istenség, hogy mi lesz azután!
Mondta a derék hős, és bámulták bátorságát a hajósok. De Minósz haragra lobbant, és cselt szőve Thészeusz ellen, váratlanul így szólt:
– Hallgass meg, Zeusz atya, te hatalmas erejű! Ha valóban a te fiad vagyok, küldj nekem a magas égből hirtelen villámot, lánghajú csodajelt igazolásomra! – Majd lehúzta fényes aranygyűrűjét az ujjáról, és Thészeuszhoz fordult. – Ha te is igazán isteni sarjadék, a földrázó Poszeidón fia vagy, hozd fel ezt a gyűrűt a tenger mélyéről, hiszen bátorsággal járhatsz apád házában!
Alighogy kimondta Minósz e szavakat, villámlott az ég: Zeusz meghallgatta a vakmerő imát, és azt akarta, hogy mindenki lássa, milyen tiszteletet szerez kedves fiának. Minósz pedig, amint megpillantotta a kívánt csodajelt, az ég felé tárta két kezét, és szólt:
– Láthatod, Thészeusz, hogyan tett mellettem bizonyságot atyám. Most rajtad a sor, ugorj az örvénylő tengerbe, ha igazán Poszeidón az apád, dicsőséget szerez neked az egész földön! – És azzal a gyűrűt a tengerbe dobta.
Nem hátrált meg Thészeusz; a hajó párkányára állt, és onnét vetette le magát a zöld tarajos hullámok közé.
Zeusz fia, Minósz örömmel látta ezt, s azután megnyugodva adott parancsot, hogy állítsák a hajót a szél irányába, és menjenek tovább. De a sors másként rendelte.
Sebesen suhant a hajó, hátába kapott az északi szél, és űzte, űzte maga előtt. Megremegtek az athéni ifjak, amint látták, hogy a hős, akibe idáig minden reményüket helyezték, a tengerbe vetette magát. Liliomszemükből csak úgy hullott a könny, és várták a súlyos végzet beteljesedését.
Ezalatt a tenger mélyén a delfinek Thészeuszt atyja palotájához vezették. Belépett az isteni terembe, meglátta Néreusz leányait, és megdobbant a szíve: ragyogó tagjaik fénylettek, mint a tűz, hajukba aranyszalagok fonódtak, s nedvesen csillogó lábbal boldog kartáncot jártak. Meglátta a palotában atyjának kedves feleségét is, a tiszteletreméltó Amphitritét; az istennő bíborpalástot dobott a szívesen látott ifjú vállára, csapzott haját sötétpiros rózsákból kötött koszorúval szorította le, amelyen nyoma sem volt a hervadásnak, bár még nászajándékul kapta egykor a csalfa Aphroditétól.
Így oltalmazták meg Thészeuszt az istenek. Minósz király rémülten látta, amint fellép a karcsú hajóra, száraz bőrrel, kezében az aranygyűrű, s az isteni ajándékok csillognak rajta, vállán a bíborpalást, fején a sötétpiros rózsakoszorú. Az ifjak és a szüzek új örömtől voltak hangosak, már messziről diadalénekkel köszöntötték Thészeuszt, a tenger visszhangozta dalukat. És a hajó siklott tovább, s az ifjak és a szüzek növekvő bizalommal tekintettek sorsuk elé, hiszen Thészeusz ismét közöttük volt.
A könnyű hajó és a szelíd szelek elvitték Thészeuszt Minósz büszke székvárosába. Meglátta az athéni hőst a krétai királyleány, a szép Ariadné, ki anyja lágy karja között nevelkedett eddig, mint ahogyan a tavaszi szellő sarjasztja a tarka virágzást. El sem mozdította vágyódó szemét az ifjúról a királyleány, amíg lelkét át nem járta a szerelem, s Erósz lángja el nem hatolt a velőkig.
Erósz, ki gonddal keveri az emberek örömeit, és Aphrodité, aki úrnő a szerelem és a tenger habjai felett, milyen hullámokon dobálták a szerelmes leányt, míg a szőke idegen után sóhajtozott! Mennyi aggodalom töltötte el bágyadó szívét, hogyan sápadt el, mikor Thészeusz jelentkezett a királynál, hogy megbirkózzék a szörnyeteggel, vagy a halált, vagy a dicsőséget várva!
Titkon megegyezett Ariadné az idegennel, és egy gombolyag fonalat adott neki. Mert a labürinthoszban az is eltévedt volna, akit esetleg megkímél a szörnyeteg. De Thészeusz Ariadné fonalát gombolyította, s mikor Pallasz Athéné segítségével megölte a Minótauroszt, a fonál mentén szépen megtalálta a kijáratot is a labürinthoszból.
Akkor aztán megmentett társaival együtt hazahajózhatott Athénbe, és vitte magával a krétai királyleányt, kinek megígérte, hogy segítségéért feleségül fogja venni. Meg aztán Ariadnénak nem is lett volna maradása Krétában, ha Minósz megtudja, hogy saját leánya segítette az idegeneket.
Thészeusz szerelméért hagyta el apját, anyját és testvéreit Ariadné, de Thészeusz hűtlen lett hozzá, és megfeledkezett arról is, hogy neki köszönheti életét. Mikor Naxosz szigetére érkeztek, Ariadnét elnyomta az álom, Thészeusz partra tette az alvó leányt, és úgy hajózott tovább hazája felé. Felébredt Ariadné, és egyedül találta magát a lakatlan szigeten. Hangos panaszszóval öntötte ki keserves haragját a hűtlen Thészeusz ellen, felment a magas hegyekre, ahonnét messzire el lehet látni a tengeren, majd a tenger remegő habjai közé futott, meztelen bokája fölé emelve lágy ruháját. Szája tajtékzott a vérfagyasztó, keserves jajveszékelésben:
– Hát itt hagytál engem e magányos szigeten, álnok Thészeusz? Hát így törődsz az istenekkel, hogy esküszegéssel mersz hazádba térni, engem elfeledve? Hát semmi sem tudta kegyetlen lelked szándékát megmásítani? Nem volt egy csepp szánalom sem benned? Bizony nem ezt ígérted nekem, hanem víg menyegzőt, a várva várt nászdalokat, miket most mind meghiúsultán szórtak szét a szelek a levegőben. Én ragadtalak ki a halál örvényéből, s íme, ez a jutalmam: a vadak tépnek szét, és a ragadozó madarak prédája leszek e szigeten, ha meghalok, senki sem hántol a föld rögeiből sírdombot fölém. Oroszlán szült téged, magányos kőszirten, a kegyetlen tenger hullámai dobtak partra, valamelyik tengeri szörny volt az anyád, hogy így jutalmazod azt, aki az édes életnek megmentett. Ha nem is kívántad, hogy hitvesed legyek, vagy ha nem akartál idegen asszonnyal ülni lakodalmat, mert attól tartottál, hogy mit szólnak hozzá hazádban, akkor is legalább hazavittél volna, hű rabszolganődnek, hogy szolgáltalak volna, kedves tagjaidat üdítő fürdővel simogatva s bíbortakaróval megvetve pihenőre ágyad! Most hová forduljak, kitől várhatok még segítséget? Nincs egy árva tető e puszta szigeten, s a tenger habjai zárnak körül, nincs rá mód, nincs remény, hogy elfussak innét. Erinnüszek, ti bosszú istennői, kiknek a homlokát hajfürt helyett kígyók koszorúzzák, jertek, hallgassátok meg az én panaszos szómat, mert jaj, csak panaszkodni tudok, tehetetlenül, eszeveszett dühtől elvakultan! De panaszos szavam keblem mélyéről jön, ti ne is hagyjátok gyászom bosszulatlan: ahogyan engemet elhagyott, úgy döntse gyászba Thészeusz azokat is, kiket legjobban szeret!
Ariadné sokáig nézett a hajó után, keserves gondok között. De egyszerre a sziget másik oldalán, gazdag virágzással feltűnt Dionüszosz, a szatüroszok és a szilénoszok ünnepi menete – thiaszosza – élén. Ariadnét kereste, mert Ariadné iránt gyulladt szerelemre. Kíséretében voltak a mainaszok, és őrjöngő bakkhoszi mámorukban hangos rivalgással kiáltoztak: evőé! A fejükön repkénykoszorú volt. Egy részük a thürszoszt suhogtatta, mások szétszaggatott bikaborjú véres tagjait dobálták, voltak, akik tekergőző kígyókkal övezték fel magukat. És orgiát ültek, mély üregű szekrényben hordozva körül a szent tárgyakat, titkos ünnepet, amelyet nem szabad kihallgatni a beavatatlanoknak. Hosszú tenyerükkel verték a dobot az asszonyok, vagy réztányérral idézték elő a csengő-bongó lármát, rekedten búgtak a kürtök, és a barbár sípok borzalmas, sziszegő hangot adtak.
Ilyen kísérettel közeledett Dionüszosz az elhagyott leányhoz, és Thészeusz hűtlensége után az isten szerelme vigasztalta meg Ariadnét.
Thészeusz ezalatt már messze hajózott, a feledékenység vak sötétsége borult a lelkére. Amint Ariadnénak tett esküjéről megfeledkezett, úgy feledkezett meg atyja szavairól is. Nem vonta fel a fehér vitorlákat, s mikor meglátta a fellegvárból Aigeusz, hogy fekete vitorlával közeledik a hajó, azt hitte, a kegyetlen végzet megfosztotta kedves fiától. Kétségbeesetten vetette magát a szikláról a tengerbe, amelyet azóta neveznek Aigaionnak, azaz Égei-tengernek.
Thészeusz meggyászolta atyját, és átvéve örökét, igazságosan uralkodott. O egyesítette Athén négy ősi kerületét egységes állammá, jó törvényeket hozott, és rendezte az istenek ünnepeit. A népet három osztályba – nemesek, földművesek és iparosok – sorolta, de a népgyűlésen mindenkinek beleszólást engedett a közügyek intézésébe.
Gondosan ügyelt rá, hogy a vendégjogot többé senki meg ne sértse Athénben; a város gyakran fogadta be és részesítette védelemben azokat, akiket hazájukból száműztek.
Így biztosította hazája szabadságát, felvirágzását és tekintélyét a többi görög város előtt Thészeusz. De azután sem tudott békén megülni otthon, gyakran járt hősi kalandokra. Részt vett a kalüdóni vadkan elejtésében, az Argonauták kolkhiszi útjában, s különösen sok emlékezetes vállalkozást hajtott végre két hű barátjával, Peirithoosszal és Héraklésszel. Amikor Peirithoosz, a lapithák királyának, Ixiónnak a fia Hippodameiát, Adrasztosz leányát vette feleségül, fényes násznép gyűlt össze, jelen volt a görög hősök színe-virága, meghívták a félig embertestű, félig lótestű kentaurokat is, mert rokonságban álltak a királyi családdal.
Meggyújtották már a menyegzői fáklyát, s mint ilyenkor szokás, nászdalt énekeltek, amely az élete virágjában, esküvője napján eltűnt Hümenaiosz emlékét idézte. És előlépett ünnepi öltözetben, tisztes asszonyoktól kísérve, a menyasszony: szépségén mindenki elcsodálkozott, és boldognak mondták Peirithooszt, hogy ilyen asszonyt vezethet házába.
De a vidám lakodalmat csakhamar megzavarta a részeg kentaurok durvasága. Eurütosz, aki közöttük is a legféktelenebb volt, boros fejjel megtámadta a menyasszonyt, duhaj kedvében hajánál fogva ragadta meg, mire felborult a rend a teremben, feldöntötték az asztalokat, s míg Eurütosz a menyasszonyt akarta elrabolni, a többi kentaur is felkapta és vitte kifelé azt, aki megtetszett neki. Olyan lett egyszerre a lakodalmas ház képe, mint valamely elfoglalt városé, a nők sikoltoztak, és a férfiak, amint első meglepetésükből magukhoz tértek, a védelmükre siettek. Elsőnek az athéni Thészeusz eszmélt, Peirithoosz hűséges barátja.
– Eurütosz, miféle őrület szállt meg?! – förmedt a magáról megfeledkezett kentaurra. – Hogy mered Peirithooszt megsérteni, amíg bennem csak egy leheletnyi élet is van?! Nem tudod, hogy velem is ujjat húz, aki őt bántja?!
Nem felelt semmit a kentaur, de nincs is szó, amivel ilyen durva tettet menteni lehetne. Inkább megtetézte vétkét: durván Hippodameia védelmezőjének arcába és domború mellébe csapott. Egy hatalmas borosedény esett Thészeusz keze ügyébe, fölkapta, és támadójára sújtott vele. A kentaur halálra sebzetten rogyott le, a vér és a bor összekeveredve folyt ki belőle.
– Fegyvert, fegyvert! – üvöltötte a többi kentaur, amikor látták, hogy testvérük holtan maradt ott, ahová esett.
Bosszúvágyukat a bor mámora is tüzelte. Először serlegeket, kelyheket, üstöket és más edényeket hajigáltak egymásra. Aztán kitódultak a palotából, a közeli és távoli erdőket is betöltötte a harci zaj, szálfákat téptek ki tövestül, és sziklákat szaggattak a hegyoldalról, hogy ellenfeleikre hajítsák. A lapithák és szövetségeseik közül maga Peirithoosz, valamint Thészeusz, Péleusz és Nesztor tüntették ki magukat leginkább, meg Mopszosz, a jós, és Kaineusz, akit Poszeidón változtatott leányból legénnyé, de szerencsétlenségére, mert a kentaurok kegyetlenségének vált áldozatává. A kentaurok vagy ott lelték halálukat, vagy az éj leple alatt megfutottak.
Thészeusz és Peirithoosz vakmerősége nem ismert határt, különösen ha együtt voltak, és a maguk ereje mellett egymás segítségében is bízhattak. Megfogadták, hogy Zeusz egy-egy leányát szerzik meg egymásnak. Előbb Peirithoosz segítette Thészeuszt az akkor még csak tizenkét éves Helené elrablásában: Thészeusz Aphidnai várában anyja, Aithra őrizetére bízta Helenét, s mert Zeusz és Léda leányánál csak Zeusz és Démétér leánya, Perszephoné lehetett szebb, a két hű barát leszállt érte az Alvilágba.
De nem jutottak messze a Hádész kapujától, fáradtan leültek egy kőpadra, és nem tudtak többé felállni, mert ez a kőpad a Feledés Széke volt. Így ott kellett ülniök mindaddig, amíg Héraklész nem jött le a Holtak Birodalmába a Kerberoszért, a háromfejű kutyáért. Könyörögve nyújtotta ki karját Héraklész felé a két jó barát, de ez csak Thészeuszt tudta kimenteni: amikor Peirithooszt is el akarta oldani a kőtől, földrengés figyelmeztette, hogy ne kísértse tovább a lehetetlent.
Míg Thészeusz az Alvilágban időzött, Kasztór és Polüdeukész bevették Aphidnait, kiszabadították nővérüket, Thészeusz anyját pedig foglyul ejtették. Így az ősz athéni királyné Spártába került rabszolgának, és cselédsorban kísérte el Trójába Helenét, amikor ezt később Parisz megszöktette.
Héraklésszel együtt harcolt Thészeusz az amazonok ellen; Antiopét megszerette, és feleségül vette, s már ifjúvá serdült az amazon fia, Hippolütosz, amikor Thészeusz Phaidrát, – Minósz király leányát és Ariadné húgát – vette feleségül. A krétai királyleánynak is született két fia, Akamasz és Démophoón.
Hippolütosz a rét vadvirágaiból font koszorút Artemisz istennő oltárára, valahányszor megtért a vadászatról. De Aphrodité oltárát elhanyagolta, hiába intette hű öreg szolgája, hogy valamennyi istennek meg kell adni azt, ami jár neki. Aphrodité, a szerelem istennője bosszút forralt: fiatal mostohaanyja, Phaidra szívében keltett szerelmet Hippolütosz iránt. És egyszer, Thészeusz távollétében, kitört a titkolt szenvedély; Hippolütosz felháborodottan utasította vissza a csábítást, de ekkor Phaidra önkezével vetett véget életének, Thészeuszhoz intézett búcsúlevelében Hippolütoszt vádolva meg, hogy el akarta őt csábítani. A hazatérő Thészeusz hitelt adott a vádnak.
Poszeidónhoz imádkozott saját, hálátlannak vélt fia haláláért, s mert az isten egyszer azt ígérte, hogy három kívánságát teljesíti, az átok beteljesedett. A tengerből vad bika tört elő, megvadította Hippolütosz paripáit, és azok az ártatlan ifjút halálra hurcolták. Artemisz se tudta megmenteni, mert törvény az istenek között, hogy egymás terveit nem keresztezik. Csak miután betelt Hippolütosz végzete, világosította fel a kétségbeesett Thészeuszt, hogy meggondolatlan átkával ártatlant sújtott: Hippolütosz nem szegte meg hűségét apja iránt, s Phaidra szívében is Aphrodité keltette a kettejüket elpusztító szenvedélyt, féltékenységből, amiért Hippolütosz mindig csak a szűz Artemiszt tisztelte az istenek közül. Halála után megbecsülés kísérte az emlékét: a troizéni leányok esküvőjük előtt még századok múltán is neki áldozták fel levágott hajfürtjüket, és gyászénekben siratták korai halálát.
A trójai háborút már Thészeusz sem érte meg. Kasztór és Polüdeukész segítette vele szemben Athén trónjára Menesztheuszt; Thészeusz számkivetettségében Szkürosz szigetére jutott, ahol Lükomédész király egy szikláról a mélybe taszította.
A trójai háborúban két fia vett részt, Akamasz és Démophoón; ezek Trója feldúlása után a rabszolganők között ismertek rá nagyanyjukra, Aithára. Magukhoz vették, és vele, valamint Pallasz Athéné városvédő szobrával együtt tértek vissza Athénbe, ahol átvették apjuk örökét.
A Pallaidon tehát, amely eddig Tróját oltalmazta, Thészeusz városát, Athént védte ezután. De óvta Thészeusz szelleme is; századokkal később, amikor a görög nép szabadságát a perzsákkal szemben védelmezték a marathóni harcmezőn az athéniak, sokan látni vélték, hogy Thészeusz árnyéka fegyverbe öltözötten vezette őket győzelemre.