Közzététel dátuma: Oct 18, 2012 12:12:7 PM
Íme, elmondom, ahogy én is hallottam, miként született meg a legkülönb költő, Vejnemöjnen.
Az ég szérűs udvarain nagy szentségben és szüzességben élt az ég leánya, Ilmatár. Oly árván és idegenül bolyongott az ég széles pusztáin, hogy egy napon leereszkedett a végtelen víz ölére. Alig helyezkedett el egy tarajos hullámon, keletről kegyetlen szélvész támadt, felkorbácsolta a tengert, és mindenfelől magas, habos hullámok kerekedtek. A szél elringatta szép szüzet, s a tajtékzó hullámok messze sodorták a kéklő víz színén. A szélnek annyira megtetszett a leány, hogy szerelmesen végigcirógatta.
És Ilmatár méhében kicsiny magzat fogant. A csöppséget a tenger növesztette hétszáz álló esztendőn át az anyatestben. Ilmatár hiába úszott Vízanyaként a háborgó tengeren napkeletről napnyugatra, nem tudta világra szülni gyermekét. Éjjel-nappal úszott a boldogtalan Ilmatár, megjárta az egész világot, de méhe tüzes kínja csak nem enyhült. Fájdalmában így kesergett:
– Ó, jaj az én szegény bús fejemnek! Elkívánkoztam az ég széles mezeiről, és most alaposan pórul jártam. Szelek ringatnak, habok himbálnak a temérdek, világszéles víz tetején. Bárcsak ott maradtam volna inkább, lettem volna az ég leánya, mint hogy Vízanyaként járjam a vizeket. Úgy fázom itt a jeges habok hátán! Jöjj el, te eget tartó főisten, Ukkó, hallgasd meg szavam, segíts rajtam nagy bajomban! Jöjj sietve, szabadíts meg méhem terhétől!
Alig múlt el egy röpke pillanat, kecses kicsiny kacsa jelent meg a végtelen víz fölött, és kerengve, kóvályogva kereste, vajon merre rakhatna fészket. De hiába tanakodott, tépelődött, sehol nem bukkant fészekrakó helyre. Ekkor az ég leánya, Ilmatár térdét és vállát a víz fölé emelte, hogy a kicsiny kacsa jó lakóhelyet találjon rajta. A kecses madár tüstént észrevette a Vízanya térdét. Azt hitte, gyepes dombtető. Lassan leereszkedett, és fészket rakott rajta. Nemsokára hét szép tojást tojt, hatot színaranyból, a hetediket meg szürke vasból. Azontúl egész nap a tojásain kotlott, és melengette Ilmatár térdét. A harmadik napon a Vízanya érzete, hogy teste átforrósodik. Térde szinte lángra lobbant, és minden ízülete tűzzé vált. Nagyot rándított a térdén, a tojások a tenger vizébe fordultak, és száz darabra törve az iszapba süllyedtek. De a tojáscserepek nem tűntek el a mélyben, hanem szép alakot öltöttek; alsó felükből lett a föld, felső héjukból az ég, a sárgájukból a ragyogó nap, a fehérjéből pedig a halovány hold. A tojások pettyei csillaggá váltak, fekete foltjai sötéten gomolygó fellegekké.
Így lett a föld és az ég, így múlt az idő. S mialatt a fiatal nap fényeskedett, a fiatal hold ékeskedett odafönn, a Vízanya csak úszott keservesen a csendes nagy vizeken. Még vagy kilenc esztendeig járta a tengereket, ám a tizedik nyár elején felütötte a fejét a habokból, és hozzálátott, hogy elvégezze a teremtést. Ahol kiemelte a kezét a hullámok közül, földfok keletkezett, ahol lába földet ért, halas verem támadt, ahol a víz alá bukott, nagy mélységek nyíltak. Fejét a föld felé fordította, és kis öblöket alkotott, a tenger síkján pedig szirteket, zátonyokat, a hajósok veszedelmére.
Készen álltak a szirtek és a szigetek, készen az ég oszlopai, a földek, csak Vejnemöjnen nem jött még a világra, ott szorongott sötét rejtekében, a Vízanya méhében, ott tépelődött, mi lesz vele, hogyan lesz élte. A holdra nem nézhetett fel, a napot nem láthatta, kínjában hát szóra nyitotta száját:
– Vigyél ki, hold, a börtönömből, csillag, vezess ki e szűk zugolyból, tedd fényre az utast, hogy végre megpillanthassa a napot, a holdat és a csillagokat.
De a hold nem hozta ki, s a nap nem szabadította meg börtönéből. Vejnemöjnen kietlennek érezte életét, és türelmetlenül rúgott, kopogtatott tömlöce kapuján. S amint egyet rúgott, a csontlakat engedett, átvergődött a keskeny küszöbön, és arccal belebukott a habokba. Karja küszködött az árral, és sok-sok esztendőn át szelte a végtelen vizet. Végre földet ért egy kopár, névtelen ki félszigeten. Kievickélt a szárazra, hogy szemügyre vegye a holdat, megtekintse a csillagokat és vidáman élje életét a napvilágon. Így jött a világra az ég leányának, a Vízanyának az öléből a legkülönb költő, Vejnemöjnen.
*
Töprengve tekintett körül a kietlen, terméketlen földszeleten Vejnemöjnen: vajon ki fog itt magot vetni, ki növeszti a termést magasra? Nem sokáig tétlenkedett, nekilátott, hajladozott, vetette a magot a parlagra, a mezőre és a halmokra. Elültette a fákat a könnyű földbe, a nyirkos völgyekbe, a folyók mentibe. Növekedtek, szálasodtak az erdők fái, Vejnemöjnen gyönyörködve szemlélte, mint sarjad és gyarapodik a termés. Csak a tölgy magja maradt meddő, hiába várta Vejnemöjnen, hogy megfoganjon. Végül is a gonoszra bízta, tegyen vele kedve szerint. Amint Vejnemöjnen legközelebb tölgynézőbe ment, látta, hogy a parton négy vízitündér vágja a füvet halomba, majd a tengerből kiemelkedik Turszó, a víziszörny, és nagy munkába kezd. A szénát lángra lobbantotta, felszította a tüzet, hogy nagy rakás hamu keletkezett. Erre rászállt egy gyöngy levélke, rajta a cseppnyi tölgyfamakk. A halomból hamarosan tölgycsemete zsendült, viruló vessző sarjadt, és magasodott, terebélyesedett, feltartóztathatatlanul tört az ég felé. A tölgy koronája már messze nyúlt, megállította a futó felhőket, és lassan a nap és a hold fényét is eltakarta. Tépelődött, töprenkedett Vejnemöjnen, vajon ki dönti le az irdatlan faóriást, ki győzi le a roppant tölgyet? A nap és a hold eltakarva, a föld elsötétedett, a föld színén élők és a vízben úszó állatok elől elfogyott a fény. Vejnemöjnen kétségbeesetten könyörgött:
– Jóságos szülőanyám, Ilmatár! Parancsold meg az erős víznek, döntse meg a gonosz tölgyet, hogy újra ragyogjon a nap és a hold!
És íme, a vízből kikelt egy cseppnyi hős, fején rézsüveg, lábán rézcsizma, rézövében éles rézfejsze. Vejnemöjnen megszólította:
– Miféle fajta vagy te?
A habokból kelt törpe így felelt:
– A törpe vízinép hőse vagyok. Tölgyet döntögetni jöttem.
– Aligha téged küldtek a vízi világból, hogy ledöntsd ezt a hatalmas fát – felelte a komoly Vejnemöjnen, de még be sem fejezte mondókáját, az apró emberke íme, szeme láttára átváltozott. Feje a fellegekbe ért, szakálla a térdét verdeste, haja a földet seperte, nadrágszára maga is vagy egy ölnyi széles volt. A magasra nőtt vízilény előkapta köszörűköveit, és nyomban hozzálátott, hogy kiköszörülje fejszéjét. Közben nagyokat lépegetett roppant lábával, majd hatalmasat vágott fejszéjével a tölgyfa tövére. Odasújtott másodszor is, harmadszor is, szikrát hányt a fejsze éle, a tölgyből tűz tört elő, s a rengeteg törzs dűlni kezdett, és csúcsával napnyugatnak elterült a földön. Aki e tölgy ágából letört egy darabot, örök boldogságot nyert, aki tetejéből tört, bűverőt kapott, aki lombjából szakított, örök kedvességet szerzett.
Ledőlt az égig érő tölgy, a nap és a hold újra kisütött, és a párás félsziget földjén az erdők új díszbe öltöztek, a mezők kivirultak, vígan fütyürésztek a madarak, s felhők szabadon kergetőztek az égen. Minden mag kisarjadt, csak az árpa maradt meddő. Tépelődött, töprenkedett Vejnemöjnen. Hat szép árpamagot talált a tenger partján, s a hat magot egy fürge nyest irhájába s egy vidor mókus lábaszőrébe rejtette. Ezután útnak indult, hogy újra elvesse a szemet Kalev földjén. És íme, a fán egy cinke csevegett:
– Nem nő az árpa és nem zöldell a zab Kalev földjén, amíg a fejsze ki nem irtja a fákat, tűz nem hamvasztja őket, hogy hamujuk ágyat vessen a vetésnek.
A komoly Vejnemöjnen fejszét ragadott, széles, nagy irtást vágott, sorra döntögette a fákat, s még a legszebbeknek sem kegyelmezett, csupán egy sudár nyírfát kímélt meg, hogy menedékül szolgáljon az ég madarainak. Arra röpült a lég nagy szárnyasa, mennyből röpült alá a sas, hogy megtekintse Vejnemöjnen művét.
– Miért kímélted meg ezt az egyetlen nyírfát? – kérdezte.
– Meghagytam menedékül az ég madarainak, pihenőül az égi sasnak – felelte Vejnemöjnen.
– Azt bizony igen jól tetted – szólt a sas, és nyomban nagy tüzet szított végig az irtáson, magasra lobbantotta a lángot, és addig égett, míg végül vastag hamu fedte be a földet. Vejnemöjnen pedig előszedte a hat magocskát a nyest irhájából és a vidor mókus lábaszőréből, elvetette a porhanyó földbe, és így könyörgött:
– A te kezeddel hintem görnyedve a magot, ó mindenható isten, legfelső Ukkó! Hozzád is szólok, föld asszonya: térj magadhoz a kábulatból, fakassz immár zöldet, bocsásd szárba, emeld a kalászt magasra, és ne vesszen el a föld ereje, míg a világ világ marad. Ó, Ukkó, a mennyek agg atyja, hallasd szavad a fellegek közül, kergesd a felhőt keletről, támassz erővel terhest nyugatról, hullass termékeny, mézes nedűt odaföntről, hogy lábra kapjon és suhogjon a jó vetés.
És íme, Ukkó felhőt támasztott napkeletről, esőtől súlyosat napnyugatról, míg bőséges nedű csorgott alá az ég magosából. Felzsendült a fű, sarjadt a vetés, és mire Vejnemöjnen megtekintette művét, nehéz kalászok terhelték az izmos szárakat. Boldogan, elégedetten tekingette a komoly Vejnemöjnen. Arra szállt egy széptollú kakukk, és így csevegett:
– Mi végre hagytad letöretlen ezt az egyetlen szál nyírfát a nagy mezőben?
– Azért hagytam letöretlen – felelte Vejnemöjnen –, hogy ágára települhess, és innen kiáltsd ezüst hangodon reggel, délben, este: váljék szebbé a világ! Legyen kedvesebb az erdő! Teremjen dúsan a föld! Legyen a bőség mindenkié!
(Forrás: Román József Mítoszok könyve. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1963. 632-637.old. – a Kalevala nyomán, amely Elias Lönnrot finn népköltészeti gyűjtő és feldolgozó munkájának eredményeit tartalmazza - 1849-ben jelent meg).