Közzététel dátuma: Sep 23, 2016 8:16:59 PM
Zéthosz és Amphión halála után Laiosz visszatért Thébaiba, és átvette apja örökét. Evvel helyreállt „Labdakosz leszármazottjainak”, a Labdakidáknak, a városalapító Kadmosz vér szerinti utódainak az uralma. De Pelopsz átka fenyegető árnyékot vetett a családra.
Laiosz Pentheusz unokájának, Menoikeusznak a leányát vette feleségül, akit a régi hagyományok hű sáfárai, a költők egyszer Iokaszté, másszor Epikaszté néven emlegetnek.
Borzalmas jóslat nehezedett erre a házasságra: Apollón templomában, Delphoiban a papnő, Püthia kijelentette, hogy Laiosz születendő fia meg fogja ölni apját, és anyját veszi feleségül. Ezért amikor megszületett a gyermek, szülei átszúrták bokáját, aranyperecet fűztek át rajta, és átadták egy pásztornak, tegye ki a Kithairón hegyén.
De a pásztornak nem volt szíve sorsára hagyni a gyermeket. Magánál nem tarthatta, hiszen nem volt a maga ura, de váltig azon törte a fejét, hogyan tudna szegény kis csecsemőről gondoskodni. Tavasztól őszig hat hónapon át a Kithairón lejtőin legeltették a juhokat, ilyenkor itt találkoztak Thébai és Korinthosz pásztorai, ősszel azután ki-ki a maga városa felé, a királyi aklokba hajtotta a nyáját. A mi emberünk megegyezett az egyik korinthoszival, annak is megesett a szíve a kitett gyermeken, akit hibás lábáról Oidipusznak, azaz „Dagadtlábú”-nak neveztek el. Csak a teleltetés kezdetéig kellett maguk között rejtegetni a kisfiút, akkor aztán a korinthoszi pásztor magával vitte, és átadta Polübosz királynak. Az meg, feleségével, Meropé királynéval együtt, nagyon megörült neki, s mert nekik úgysem volt gyermekük, olyan szeretettel nevelték fel, mintha csak a sajátjuk lett volna.
Így nőtt fel Oidipusz, s nem is gondolt volna arra soha életében, hogy nem édesgyermeke Korinthosz királyának, ha egyszer szóváltás közben valaki fel nem hánytorgatja homályos származását. Nyugtalanította Oidipuszt ez a kijelentés, és feltette magában, hogy utánajár a dolognak. Fölkereste Apollón jóshelyét Delphoiban, s megkérdezte, ki ő valójában, és kinek a gyermeke. De Apollón papnője, a Püthia az egyenes kérdésre mindig homályos válaszokat adott, így tett most is, nem nevezte meg sem apját, sem anyját, hanem azt mondta, hogy apját meg fogja ölni, és anyját veszi feleségül.
Hogy a borzalmas jóslat teljesedését megakadályozza, Oidipusz nem tért vissza Korinthoszba. Messze elkerülte Polübosz házát, elindult a Thébai felé vezető úton.
Történt éppen ebben az időben, hogy Laiosz, akit nem hagyott nyugodni a lelkiismerete, Delphoiba indult, hogy megkérdezze a Püthiát kitett gyermeke sorsa felől. A Delphoiből gyalogosan Thébai felé közeledő Oidipusz és a Thébaiból kocsin, királyi kísérettel Delphoi felé igyekvő Laiosz Phókisz vidékén találkoztak össze, éppen egy útkereszteződésnél.
Laiosz fegyveresei odakiáltottak Oidipusznak:
– Állj félre, vándor, és engedj utat a királynak!
De Oidipusz maga is királyfinak tudta magát, sértette a durva parancsolgatás, és nem tért ki az útból. Erre Laiosz kihajolt a kocsiból, és botját emelte az ismeretlenre. Éktelen harag fogta el Oidipuszt, kivédte a támadást, és megölte Laioszt, minden emberével együtt, csak egyetlenegyet hagyott meg hírmondónak. Sejtelme sem volt arról, hogy kinek életét oltotta ki, azzal sem törődött, kinek milyen hírt visz az életben maradt szolga, s mint földönfutó folytatta céltalan vándorlását.
Egyszer aztán elérkezett Thébai falai alá.
A várost nagy sírás-rívás között találta: egyik kapujával szemben a halomra emberevő szörny telepedett, az alvilági szörnyetegek, Tüphón és Ekhidna fajzata, a Szphinx, oroszlántestével, madárszárnnyal és szép leányarcán rejtélyes, kegyetlen mosollyal. Onnét a magasból adta fel találós meséjét a város polgárainak, s arra kényszerítette őket, hogy amíg ezt meg nem oldják, napról napra egy embert áldozzanak fel neki.
Alig volt ház Thébaiban, amely ne gyászolt volna valakit, már a királyi család egy tagját is felfalta a szörnyeteg.
Ekkor Kreón, aki sógora, Laiosz halála után Thébai királya lett, kihirdette, hogy azé lesz az özvegy királyné keze és vele a királyság, aki megoldja a talányt. De ki mert volna erre önként vállalkozni? Hiszen aki próbát tett vele, s nem találta el a helyes választ, azt a Szphinx rögtön elnyelte.
De Oidipusznak nem volt mit vesztenie. Amint megértette, hogy milyen csapás sújtja a várost, és milyen jutalmat ígért a király annak, aki a csapást elhárítja, habozás nélkül jelentkezett, hogy ő majd szerencsét próbál. Ki is állt bátran a Szphinx elé, s az föltette a kérdést:
– Négyláb, kétláb, háromláb – mi az?
Nem sokáig gondolkozott Oidipusz, és ráfelelt:
– Az ember! – Mert úgy okoskodott, hogy az ember az, aki az élet reggelén mint kisgyermek négykézláb jár, az élet delén két lábon, s mire megöregszik, az élet alkonyán, botjára mint valami harmadik lábra támaszkodik.
Nem tudta elviselni a Szphinx, hogy szégyenben maradt, levetette magát a mélységbe, és szörnyethalt. Oidipusz pedig feleségül vette az özvegy királynét, és Kreón átadta neki a királyságot is.
Azontúl boldogan éltek sokáig. Oidipusznak és Iokaszténak két fia született, Polüneikész és Eteoklész, meg két leánya, Antigoné és Iszméné. Oidipusz király igazságosan uralkodott, és nem is sejtette, hogy a szörnyű jóslat beteljesedett: apját megölte, és anyját vette feleségül.
Uralkodása alatt a város is békében és gazdagságban élt jó ideig, amíg az istenek meg nem elégelték a förtelmes bűnöket, amelyeket Oidipusz bár akaratlanul és tudtán kívül – halmozott egymásra. A földekre szárazságot, a nyájra dögvészt, az emberekre gyilkos járványt bocsátottak, a büntető Apollón mint pusztító farkas járt a város falai között.
Segítségért esedezve gyülekezett a nép Oidipusz király palotája előtt, hiszen még mindenki emlékezett rá, hogy ő mentette meg a várost a Szphinxtől. De most a király se tehetett egyebet, mint hogy sógorát, Kreónt Delphoiba küldte jóslatért. Ő meghozta Apollón válaszát, amelyet a Püthia – mint mindig – most is rejtélyes szavakba burkolt: bűn fertőzete tenyészik a városban, azt kell kivetni a falak közül.
Értetlenül hallgatta Apollón parancsát Oidipusz király, hiszen ő még azt sem tudhatta, amit Kreón tudott: amikor Thébaiba megérkezett Laiosz halála híre, senki nem tudta gyilkosát megnevezni, majd a rémület, amelyet a Szphinx megjelenése okozott, minden mást elfeledtetett, s így a kiontott vér bosszulatlan maradt. Oidipusz, aki akkoriban még messze járt Thébaitól, most vállalta, hogy kideríti a tettest. Teiresziaszt, a vak jóst szólította fel először, hogy kérjen madárjóslás útján útbaigazítást az istenektől.
Teiresziasz, aki világtalan szemével többet látott, mint az ép szeműek, s aki máskor mindig kész volt tanácsaival segíteni a város polgárainak, kétségbeesetten könyörgött, hogy ne kelljen beszélnie. Csak mikor Oidipusz fenyegetőzve kényszerítette, hogy ne titkoljon el semmit, vágta a szemébe, hogy ő maga a gyilkos, akit keres.
Felháborodottan utasította vissza Oidipusz király a vádat, s már Kreónt gyanúsította, hogy ő akar király lenni helyette, ezért bérelte fel ellene Teiresziaszt. Már-már egymásnak esett a két felindult férfi, de Iokaszté békítőén állt férje, Oidipusz, és testvére, Kreón közé:
– Kár volna egy vak jós üres fecsegése miatt két királyi személynek egymás ellen törni! Hogy mit ér a jóslat, arra éppen Laiosz halála a példa: azt jósolták, hogy gyermeke kezétől fog meghalni, és íme, ismeretlen útonállók ölték meg Thébai és Delphoi között, Phókisz vidékén.
Elrémült a királyné szavaira Oidipusz király, hiszen amit hallott, emlékezetébe idézte a régen elfelejtett eseményt: Thébai és Delphoi között az úton ölt meg ő is egyszer egy ismeretlent, aki megsértette önérzetét. Mégis, reménykedve kapaszkodott egyetlen szóba: a királyné útonállókról beszélt, így, többes számban, holott ő egyedül szállt szembe annak idején támadóival.
– Van-e még szemtanúja Laiosz halálának? Él-e, aki hírt hozott felőle a városba? – kérdezte nyugtalanul, s mikor megtudta, hogy az egy szál hírmondó is, Oidipuszt találván Laiosz királyi székén, elkéredzkedett az udvari szolgálatból, és kibujdosott a hegyekbe, a pásztorok közé, parancsot adott, hogy kerítsék elő és hozzák vissza tüstént a városba ezt az embert.
Még ez meg sem történt, amikor hírvivő érkezett Korinthoszból, és jelentette, hogy meghalt Polübosz király, s így az ő öröke is Oidipuszra szállt.
– No látod – diadalmaskodott ismét Iokaszté –, nem mertél hazamenni Korinthoszba, mert azt jövendölte neked a Püthia, hogy apádat fogod megölni, és íme: Polübosz meghalt békességben, miután évei beteltek.
– De él még anyám, Meropé, Polübosz felesége – rebegte Oidipusz, mert emlékezett a jóslat másik felére is, amely szerint anyját fogja feleségül venni.
Erre már a korinthoszi hírvivő is közbeszólt:
– Attól ugyan nincs mit tartanod, hiszen sem Polübosz nem volt igazában az apád, Meropé sem az anyád. Mint csecsemőt találtalak a Kithairón hegyén, mert magam is pásztor voltam, és a nyájat legeltettem még akkoriban. Laiosz király pásztorától vettelek át, én tettem szabaddá kegyetlenül átfűzött bokádat, s mert megesett a szívem rajtad, elvittelek az én gazdáimhoz, Polübosz királyhoz és Meropé királynéhoz Korinihoszba, ők fiukká fogadtak és felneveltek téged.
– Él-e még Laiosz királynak ez a pásztora? – kérdezte fokozódó rémülettel a város véneit Oidipusz. – Ki ismeri, ki tudná gyorsan idehívni?
Iokaszté átlátta már, mire vezet a faggatózás, és kétségbeesetten rimánkodott, hogy Oidipusz ne kutasson tovább, mert a teljes igazság elviselhetetlen lesz. De hiába, Oidipusz már mindent tudni akart, s amit még nem tudott, hamarosan meghallhatta Laiosz halálának egyetlen élő szemtanújától, a hegyek közé kibujdosott szolgától. A korinthoszi hírvivő mindjárt ráismert benne arra a pásztorra is, akitől a Kithairón hegyén annak idején átvette a csecsemő Oidipuszt.
Irtózatos titkok tudója volt a hegyek közé bujdosott öreg szolga; ismerte Oidipusz születése titkát, s egyedül ő tudta idáig, hogy Thébai trónján Laiosz gyilkosa ül. De nehéz volt szóra bírni, csak Oidipusz fenyegetéseire vallott ki mindent, félelemtől nyöszörgő hangon, hogy mi történt attól a naptól fogva, hogy Iokaszté, a szörnyű jóslat ismeretében, újszülött gyermekét pusztulásra szánva átadta neki. De a végzetet nem lehet megmásítani, a jóslat beteljesedett, Oidipusz megölte apját, és anyját vette feleségül.
Iokaszté nem tudta túlélni a szörnyű valóságot, berohant a palotába, és saját kezével akasztotta fel magát. Oidipusz utánasietett, de már holtan talált rá. Akkor kivett egy aranytűt a királyné köntöséből, és avval szúrta ki saját két szemét, hogy ne kelljen látnia többé a számára immár elviselhetetlen világosságot.
Ezután Oidipusz királyt megfosztották királyi díszétől, és száműzték az országból. Saját két fia, Polüneikész és Eteoklész egy szóval sem állt melléje, sőt gúnyolódtak vele: Kadmosz ezüstasztala mellé ültették, és aranykupából kínálták borral, mintha csak ünnepre és nem úttalan bujdosásra készülődnék. Ezért Oidipusz megátkozta őket, hogy egyik se uralkodjék békében Thébai felett, hanem folytassanak testvérharcot egymással, és egymás kezétől essenek el.
Csak Antigoné kísérte mindvégig gyermeki hűséggel a szerencsétlen vak embert, s időről időre Iszméné kereste fel, hogy hírt hozzon Thébai felől a bujdosó apának és testvérnek.
Megöregedve, lerongyolódottan érkezett Oidipusz Athén határához, Kolónosz szent ligetébe, ahol véget értek szenvedései. Csak Thészeusz, Athén vendégszerető, igazságos királya látta azt a helyet, ahol a föld magába fogadta a boldogtalant. Isteni kijelentés ígérte, hogy ismeretlen sírhelye áldást fog árasztani Athénre.