Közzététel dátuma: Sep 24, 2016 9:15:56 AM
A nüszai mezőn szedett virágot Zeusz és Démétér leánya, Perszephoné, társnőivel, Ókeanosz leányaival. Szedték a virágot a lágy pázsiton, rózsát, sáfrányt, szép ibolyát, íriszt és jácintot meg a narkisszosz bíborszínű virágát, amelyet azért sarjasztott Gaia, hogy avval csábítsa a szépszemű leányt, Zeusz tanácsára, a halál „mindenkit befogadó”, királyának, Polüdektésznek járva a kedvében. Csodálatos szépségben tündöklött az újfajta virág, megbámulta, aki csak látta, isten és ember egyaránt, amint gyökerétől százfelé ágazott. Pompás illatára nevetett az ég is, nevetett az egész föld és a sós tenger. Csodálkozva nézte Perszephoné, s boldogan nyújtotta, mint szép játék után, a kezét. De ekkor meghasadt a föld, felbukkant halhatatlan lovaival Kronosz soknevű fia, kit Hádésznak és Plutónnak és Polüdegmónnak is hívnak az emberek. Hiába tiltakozott a leány, felkapta aranyszekerére, és vitte magával, akárhogy sikoltozott is.
Rémült kiáltással hívta segítségül atyját Perszephoné, de nem hallotta meg senki a hangját, sem isten, sem ember, csak Perszaiosz leánya, Hekaté, az éjszaka sűrű fátylat viselő, háromtestű istennője, és Héliosz, a Nap istene, Hüperión ragyogó fia. Zeusz az istenektől távol, imádsággal tele templomban ült, hogy fogadja a halandó emberek áldozatait, s hagyta, hogy leányát elrabolja Hádész. Amíg a földet s a csillagos eget látta Perszephoné, és a halakban bő, zúgó tengert meg a nap sugarait, remélte, hogy meglátja még felséges anyját és az örökkévaló istenek családját. Addig még a remény, akárhogy búsult is, csak elcsöndesítette.
De mikor elnyelte a föld mélye őt is Hádész szekerével, kétségbeesetten kiáltott anyja után, minden erejét összeszedve.
Visszhangot adtak a hegyek csúcsai és a tenger mélységei az istennő halhatatlan hangjára. Meghallotta felséges anyja is, és éles fájdalom fogta el a szívét. Ambrosziás haján megtépte a fátylat, kék leplét ledobta válláról, s rohant, mint a saskeselyű, szárazon és vízen, leánya után kutatva. De senki sem akarta megmondani az igazat, sem isten, sem ember, még egy jósmadár sem jött, hogy hírt adjon.
Kilenc napon át bolyongott Démétér, kezében égő fáklyákkal; bánatában nem nyúlt sem ambrosziához, sem édes nektárhoz, és üdítő fürdő sem érintette testét. A tizedik nap hajnalán aztán szembejött vele Hekaté, fáklyával a kezében. De Hekaté sem tudta, hogy ki rabolta el Perszephonét.
– Csak a sikoltását hallottam – mondta de nem láttam, hogy ki rabolta el. Hanem elkísérlek a Naphoz, aki égi útján mindent lát, és mindent hall, ő majd bizonyosan ezt is meg tudja mondani.
Örült a tanácsnak Démétér, és elment Hekatéval a Naphoz:
– Mondd meg nekem, fényes Héliosz, aki mindent tudsz, és mindent látsz, ki rabolta el a lányomat! Mert én csak sikoltását hallottam a föld túlsó végéről, de mire hazaértem, már nyomát sem találtam.
Ekkor Hüperión fia, a dicső Nap, megmondta az igazat Démétérnek:
– Bizony maga Zeusz okozta a te bánatodat, mert megengedte testvérének, Hádésznak, az Alvilág királyának, hogy elrabolja és feleségül vegye leányodat. De ne búsulj érte, Démétér, mert méltó vőd Hádész, ő is testvéred, ő is király, mint Zeusz és Poszeidón!
Így szólt Héliosz, és már hajtotta is tovább gyorslábú lovait.
Démétér szívét most még kegyetlenebb fájdalom fogta el, mert gyűlölte Hádészt, az Alvilág sötét királyát, és haragudott Zeuszra, hogy megengedte a leányrablást. El is határozta, hogy nem megy vissza többé az Ölümposzra, a többi isten közé. Inkább az emberek közé elegyedik, megváltoztatva isteni alakját.
És bolyongott tovább, amíg csak el nem ért Eleusziszba. Ott leült a város határában egy nagy kőre a forrás mellett, és várta, amíg jönnek vizet meríteni a városbéliek. Öreg anyóka képét öltötte magára, az arca ráncos volt és barna, a ruhája is olyan, mint a királyi házak gazdaasszonyáé, mint kis királyfiak dajkájáé szokott lenni. Nem ismerte fel benne senki az istennőt.
Jöttek az asszonyok és a leányok a városból, vedrekkel, karcsú nyakú, festett korsókkal, vizet meríteni. Jöttek Keleosz király leányai is, virágzó fiatalságukban egyik szebb volt, mint a másik, és amint a korsót szép vállukra emelték, istennőkhöz hasonlítottak. Ok sem ismerték fel az istennőt, de szíves szóval megszólították:
– Hová való vagy, ki vagy, nénike? Miért nem jössz be a városba, az asszonyok közé? Akadna köztük hozzád illő, aki örül neked, aki szívesen lát.
És Démétér felelt:
– Szép tőletek, gyermekeim, hogy szíves szóval kérdezitek az idegent. Dósz az én nevem, Krétából raboltak el gonosz kalózok, hogy eladjanak rabszolgának. De én megszöktem tőlük egy óvatlan pillanatban, és most itt vagyok, hosszú bolyongás után ide vetett a sors, és azt se tudom, micsoda föld ez, miféle emberek laknak rajta. Az istenek áldjanak meg, leánykák, adják meg nektek, amit csak kívántok, derék férjet, szép családot, ti pedig könyörüljetek rajtam, segítsetek valami szolgálatba! Tudok én dolgozni, tapasztalt öregasszony vagyok, vigyáznék a házra, dajkálnék csecsemőt, karomon ringatva, puha ágyat vetnék gazdáimnak éjszakára, és sok minden szépre, finom kézimunkára tanítanám az asszonyokat.
Felelt Kallidiké, Keleosz király szép leányai között a legszebb:
– így van ez, anyóka, nékünk, embereknek, akár jó, akár rossz, tűrnünk kell, amit az istenek ránk mérnek. De jó helyre jöttél, sok nemes család lakik a mi városunkban, akármelyikhez fordulsz, szívesen befogadnak. Hanem tudod, mit gondoltam? Várj itt, amíg visszajövünk, megkérdezzük anyánktól, hátha ő felfogad, és akkor nem is kell házat keresned! Kicsi öcsikénk van, kedves, csöpp fiúcska, szüléink késői öröme-virága, talán őt rád bízza a mi anyánk, Metaneira királyné. S ha őt felneveled, irigyelni fognak az asszonyok téged, annyi dajkabért ad anyánk érte, meglásd!
Így szólt Kallidiké, s három testvérével megtöltve gyorsan a forrás vizéből a fényes korsókat, büszke lépésekkel – válluk sem hajlott meg a nehéz edények alatt – hazasiettek. Otthon elmondták anyjuknak, hogy kivel beszéltek, mit mondtak, és Metaneira mindjárt visszaküldte őket a forráshoz, hogy illő bérért elhívják Keleosz házába a krétai jövevényt.
Örültek nagyon a leányok, hogy az öregasszonyon máris tudtak segíteni. Boldogan szaladtak vissza, mint karcsú szarvasborjak vagy virgonc őzek a legelő édes füvére, csak úgy lobogott sáfrányszőke hajuk, és fel kellett fogniok hosszú ruhájukat, hogy meg ne botoljanak benne.
Az istennőt még ott találták a forrás mellett, ahogyan elhagyták: ott búslakodott a kövön ülve, és eltakarta fátyollal az arcát. A leányok elvezették őt szüleik házához.
Metaneira királyné az oszlop mellett ült – kicsi fia akkor is az ölében volt –, és a leányok előreszaladtak, hogy bejelentsék öcsikéjük új dajkáját. Démétér megállt az ajtóban, kiegyenesedett, majdnem a gerendát érte fejével, és csodálatos fénnyel teltek meg a falak. Kis híja, hogy rá nem ismert a királyné az istennőre, fel is kelt már, hogy helyét tisztelettel átadja, de Démétér nem akart a fényes trónszékre ülni. Könnyező szemét újra eltakarta, s a lányáért való gyászban újra összeroskadt.
Egy jószívű cseléd – Iambénak hívták – gyorsan széket hozott neki. Démétér leült, de sokáig szóhoz sem tudott jutni, elveszett leányára gondolt, és kegyetlen fájdalom szorította össze a szívét. Etellel-itallal kínálták, de nem nyúlt semmihez; föl akarták deríteni, de nem tudták mosolyra bírni. Akkor Iambé, hogy megnevettesse a szerencsétlen idegent, mindenféle tréfába kezdett, míg végre Démétér is elmosolyodott rajta.
Erre Metaneira piros borral kínálta, de Démétér ezt nem tartotta anyai gyászához illőnek, hanem az árpából készült üdítő italt, a kükeónt, elfogadta. Csak ekkor tudta őt házában üdvözölni Metaneira:
– Légy boldog itt minálunk, szegény asszony! A szemeden látom, hogy jobb sorshoz voltál szokva, de hát nekünk, embereknek, akár jó, akár rossz, tűrnünk kell, amit az istenek ránk mérnek. De az én házamban meglesz mindened, akárcsak nekem magamnak. Kisfiamat bízom rád, ezt a csöpp fiúcskát, akit késői boldogságnak adtak nekem az istenek. Dajkáld őt gondosan, s mire felnevelted, irigyelni fognak az asszonyok téged, annyi dajkabért adok érte, meglásd.
Démétér is köszönt:
– Az istenek áldjanak meg téged minden jóval, asszonyom. Kicsi fiad gondját, amint parancsoltad, magamra vállalom, s hiszem, nem lesz semmi panaszod ellenem. Tudok gyógyfüveket, tudok varázslatot, s meglásd, karom közt nem éri baj a kis királyfit!
Azzal mindjárt át is vette anyja kezéből a kis Démophoónt; boldogan látta Metaneira, hogy milyen gondosan ölelte illatos kebléhez.
A kisfiú pedig növekedett szépen szülei házában. Mint egy isten, úgy nőtt, erősödött. Nem is kenyéren élt, mint a többi ember, hanem ambrosziával, akár az istenek. Démétér készítette ezt el neki, Démétér is dajkálta, ő lehelte rá édes leheletét, és éjszakánként, amikor senki sem látta, ő fürdette a tűz tiszta lángjában.
Örökifjúvá és halhatatlanná tette volna Démétér. De Metaneira egy éjszaka megleste, és nagyot sikoltott, mikor meglátta a tűz lángjában a kisfiát:
– Jaj, szegény gyermekem, az idegen asszony eléget a tűzben! – S hangos jajveszékelése majd felverte a házat.
Megharagudott Démétér, kivette a tűzből és a földre tette a kis Démophoónt, s indulatosan szólt Metaneirára:
– Balgák vagytok, ti halandó emberek, nem látjátok előre sem a jót, sem a rosszat! Örökifjúvá és halhatatlanná akartam tenni fiadat, de te mindent elrontottál ostoba kíváncsiságoddal. Most már emberi sors lesz az ő sorsa is, de az emberek közt örök híre lészen, mivel az én halhatatlan ölemben nevelkedett. Mert tudd meg: én vagyok Démétér, istenek és emberek örömének az úrnője! Rajta, építsetek templomot számomra, és jöjjön az egész nép, én majd megtanítlak, hogyan szolgáljátok, hogy engeszteljétek ki az én szent lelkemet!
Így szólt, és nyoma sem volt többé a krétai öregasszonynak: az istennő ragyogó isteni mivolta állt már Metaneira előtt. Hosszú szőke haja a vállát verte, csodálatos illat áradt ruhájából, halhatatlan arca messzire ragyogott, s megtelt az egész ház fényességgel. De aztán Démétér elhagyta a termet.
Metaneira szava elállt, térde megroggyant, s nem volt annyi ereje sem, hogy felvegye a földről a gyermeket. Az, szegényke, hangosan sírt, míg nénjei meg nem hallották, és hálószobájukból hozzá nem siettek. Az egyik felvette, ölében ringatta, csitítgatta, a másik a tüzet igazította meg, a harmadik elalélt anyját segítette talpra. Aztán mindannyian a kis öcsikéhez fordultak, kézről kézre adták, becézték, vigasztalták, de az csak nem nyugodott meg.
Démétér dajkálását nem tudták neki pótolni. Egész éjszaka reszkető tagokkal imádkozott Metaneira királyné leányaival együtt, hogy kiengeszteljék Démétért, és reggelre kelve elmondta urának az istennő parancsát.
Keleosz király pedig összehívta a népét, és mindjárt munkába fogtak. Magas halmon oltárt és templomot építettek, hamar el is készültek vele, mert a nép apraja-nagyja részt vett a munkában. Akkor aztán a szőke Démétér beköltözött a templomba.
Ott ült a templom közepén, fényes trónszékében, messze az Olümposz boldog isteneitől. Leányát siratta, keserű gyászban emésztődve, és nem gondolt az emberekkel, a szántóföld áldásával, amit az ő kezére bízott a végzet.
Nyomorúságos esztendő köszöntött az emberekre. Hiába szántottak, hiába vetettek, a föld nem adott termést, mert elrejtette a szépkoszorús Démétér.
Éhínség szakadt a világra, s ki is veszett volna az emberi nem a földről, ha nem kapott volna észbe időben Zeusz atya.
Hívatta az aranyszárnyú íriszt, és őt küldte először Démétérért. Írisz, mint a madár, sietett Eleusziszba, és meg is találta Démétért a templom közepén, kék ruhájába burkolózva.
– Démétér – szólt hozzá tisztelettel írisz Zeusz atya küldött, hogy hívjalak vissza a többi isten közé.
De Démétér nem engedelmeskedett Zeusz hívó szavának. Hiába küldte érte Zeusz sorjában a többi istent is, senki nem tudta rábeszélni, rendíthetetlenül megmaradt amellett, amit kimondott:
–Nem térek vissza addig az illatos Olümposzra, nem sarjasztok áldást addig a szántóföldön, amíg szemtől szembe meg nem látom újra kedves leányomat!
Végül is Zeusz engedett, és rábeszélő szóval üzente Hádésznak, hogy bocsássa vissza anyjához Perszephonét.
Hermészt küldte hozzá a sötét Alvilágba, s Hermész át is adta Hádésznak Zeusz parancsát:
– Sötéthajú Hádész, Zeusz atya küldött, hogy vigyem fel innét az Alvilágból Perszephonét. Mert ha Perszephoné nem tér vissza anyjához, Démétér elrejti a mezők áldását, s ha a mező nem termi meg a kenyeret, az emberek elpusztulnak, s ha az emberek elpusztulnak, senki sem fog többé áldozatot bemutatni a halhatalan isteneknek.
Hádész csak mosolygott, és ravaszul felhúzta a szemöldökét. Szólt is mindjárt Perszephonénak:
– Menj csak, Perszephoné, kékruhás anyádhoz, hogy balga haragjával felhagyjon végre! Hiszen nem vagyok én hozzá méltatlan vő, Zeusz atya testvére vagyok magam is, és az egész Alvilág az én birodalmam. Ezt a királyságot osztottam meg veled.
Így szólt Hádész, és Perszephoné boldogan készülődött vissza édesanyjához. Gyorsan felült a kocsira, Hermész vette kezébe az ostort és a gyeplőt, s mentek nyílsebesen, mély tenger, magas hegy nem volt akadály előttük. Meg is érkeztek egyszeribe az eleusziszi templom elé.
Lelkendezve rohant leánya elé Démétér, ölelték, csókolták egymást, és csak később kérdezte aggódva Démétér a leányától, hogy evett-e valamit Hádész házában.
– Mert ha ettél vele egy tálból – magyarázta neki –, akkor a felesége vagy már, akkor vissza kell térned hozzá.
– Egy szem gránátalmamagot ettem az ő kezéből – mondta Perszephoné, és abból megtudta Démétér, hogy nem maradhat örökre vele a leánya.
Az egész napot együtt töltötték, önfeledt boldogságban örültek egymásnak. Akkor aztán elküldte Zeusz atya a széphajú Rheia istennőt, hogy most már hozza vissza végre Démétért az Olümposzra. Démétérnek volt még egy kérése: ha már vissza kell bocsátania Hádészhoz leányát, legalább annyit engedjen meg Zeusz, hogy az év kétharmad részét vele tölthesse Perszephoné az olümposzi istenek között, és csak az év egyharmad részére térjen vissza férjéhez, az Alvilágba.
Zeusz erre is ráállt, csak jöjjön már Démétér, és árassza az áldást a szántóföldekre!
Jött is már Démétér a magas Olümposzra, és útközben bejárta a halandó emberek szántóföldjeit is. Mindenütt lankadtan állt a gabona, mert Démétér elrejtette az áldást. De most, a szőkehajú istennő lába nyomán, minden élet felocsúdott, termést hoztak a szántók, levelek és virágok alatt roskadozott az egész föld, a szárakon telt szemű kalász duzzadt, és hamarosan gazdag kévék sorakoztak asztagba.
Démétér, a „törvényhozó” istennő még megmutatta a törvényt szolgáló királyoknak, Triptolemosznak, Dioklésznek, Eumolposznak és Keleosznak a szent szolgálatot, az eleusziszi misztérium rendjét és szertartásait.
Ezután leányával együtt visszatért az Olümposzra.