Közzététel dátuma: Sep 17, 2016 6:0:21 PM
Zeusz megparancsolta Themisznek, hogy hívja gyűlésbe az isteneket. Ez elment, és elhívta mindet Zeusz palotájába. Nem maradt el senki, a folyók sem, az egy Ókeanosz kivételével, a nimfák sem, akik a szép ligeteket lakják, és a folyók forrásait és a pázsitos réteket. Zeusz kihirdette, hogy most leszállhatnak a trójai harcmezőre, segítheti ki-ki, akit segíteni akar, de ő maga az Olümposzon marad, és innen gyönyörködik a küzdelemben. Mentek az istenek és az istennők: Héra, Pallasz Athéné, Poszeidón, Hermész és Héphaisztosz a görögök mellé álltak. Arész, Apollón, Artemisz, Létó, Aphrodité és Szkamandrosz folyamisten, akit az istenek Xanthosznak neveztek, a trójaiakat segítették.
Mikor az istenek lejöttek, már a görögök győztek, mert megjelent köztük Akhilleusz.
A hős csak Hektórt kereste, de Apollón Aineiaszt küldte ellene. Az istenek félrevonulva nézték a két istennő halandó fiait: Thetisz fiát, Akhilleuszt, és Aphrodité fiát, Anieiaszt, de mikor azt látták, hogy Akhilleusz már-már megöli Aineiaszt, Poszeidón, bár mindig a görögök pártján volt, beleavatkozott:
– Menjünk, mentsük meg Aineiaszt a haláltól, nehogy ránk haragudjék meg Kronosz fia, ha Akhilleusz megölné! Mert az a végzete, hogy megmeneküljön, nehogy magvaszakadtan, nyomtalanul elpusztuljon Dardanosz ivadéka; mivel Dardanoszt szerette Zeusz legjobban minden halandó gyermeke közt. De Priamosz ágát már meggyűlölte és elvetette Kronidész, így most Aineiasz fog uralkodni a trójaiak felett, ő és az ő unokái, nemzedékről nemzedékre.
*
Amikor már az örvénylő Xanthoszig űzte Akhilleusz a trójaiakat, ezek hanyatt-homlok rohantak a folyóba, mint a sáskák, amelyeket tűzcsóvákkal űznek el a mezőkről. Maga Xanthosz, a mélyörvényű folyó istene is megsokallta, és rászólt, a mélységből férfi alakjában felemelkedve:
– Ó, Akhilleusz, nincs ember, ki nálad erősebb volna, és gonoszabbat tenne! Ha már megadta neked Kronosz fia, hogy minden trójait elpusztíts, legalább ne az én medremből a mezőre vonulva vidd végbe a szörnyű pusztítást! Szépséges habjaim holtakkal telnek meg, nem tudom már az isteni tengerbe önteni hullámaimat, mert eltorlaszolják a holttestek, s te irtózatosan öldökölsz tovább. Hanem elég volt már, hagyd abba, borzadok, s csodálkozom rajtad, népek vezetője!
Akhilleusz meghallgatta a folyó szavát:
– Úgy lesz, amint parancsolod, isteni Szkamandrosz! – De a harc mámora vitte tovább, és nem tudott megállni, amíg a városig nem űzte a trójaiakat. Égett a vágytól, hogy Hektórral megmérkőzzék.
A folyamisten összeszedte minden erejét Akhilleusz ellen. A holtakat zúgó morajlással kivetette magából, az élőket elrejtette, hogy megmentse a hős kezétől. Irtózatosra dagadva dobta hullámait Akhilleusz után; az már elvesztette lába alól a talajt, kezével hatalmas szilfába kapaszkodott, de a part leomlott, a fa gyökerestül kidőlt. Sűrű lombja gátat vetett a haboknak, és áthidalta az áradatot, ennek a segítségével a partra ugrott Akhilleusz. De a folyó se nyugodott, sötét hullámai űzőbe vették a hőst, és elnyeléssel fenyegették. Szorongatott helyzetéből Poszeidón és Pallasz Athéné mentették ki.
Folyótestvéréhez, a Szimoeiszhez fordult segítségért a Szkamandrosz, úgy támadt újra Akhilleusz ellen, magasra felcsapva, tajtékkal és vérrel és holttestekkel kavarogva. Már majdnem elnyelte, mikor Héra Héphaisztoszt küldte hozzá – az istenek harcában ő volt Xanthosz méltó ellenfele –, hogy állítsa meg tüzével a folyó parttalan áradását. Már magát a folyó erejét sorvasztotta a tűz, csak akkor szólította vissza sánta fiát a fehérkarú Héra, amikor megígérte a Szkamandrosz, hogy felhagy Akhilleusz üldözésével, és nem segíti a trójaiakat többé, még ha felgyújtják is a várost a görögök.
Akhilleusz már közel volt a városhoz, a trójaiak futottak előle, s Priamosz kinyittatta a város kapuit, hogy a menekülőket befogadják.
*
Csak Hektór maradt a falakon kívül, a vészt hozó Moira által gúzsba kötve, a Szkaiai-kapunál.
Priamosz látta meg először Akhilleusz közeledését, látta Hektórt is a kapunál, s könyörögve terjesztette feléje kezét a falakról. Sírva hívogatta fiát Hekabé is, de Hektór nem hallgatott rájuk.
Jött is már Akhilleusz, óriási dárdáját rázva. Hektór szembefordult vele, csak arra kérte, hogy kössenek szerződést: a győztes elveszi a legyőzött fegyverét, de a holttestét kiszolgáltatja. De Akhilleusz nem hallgatta meg:
– Hektór, gonosztévő, ne emlegess nekem megegyezést! Amint nem lehet az oroszlánok és az emberek közt szerződés, sem a farkasok és a bárányok nem egyezkednek, hanem szünet nélkül csak a vesztét kívánják egymásnak, úgy én sem ejthetek veled baráti szót, s nem lehet közöttünk egyezség, amíg egyikünk el nem esik! Most szedd össze minden erődet, mert nem menekülsz meg! Pallasz Athéné győz le az én dárdám által, s most mindenért egyszerre lakolsz, társaim pusztulásáért, akiket megöltél! – És dárdájával kereste már rajta azt a helyet, ahol legkevésbé védi a Patroklosztól zsákmányolt fegyverzet.
Már alig volt élet Hektórban, de még mindig kérlelte Akhilleuszt, hogy szolgáltassa ki holttestét. Apja, anyja fényes váltságdíjat adnak majd érte, hogy ne marcangolják szét a kutyák, hanem a trójaiak asszonyai máglyán égessék el. De Akhilleusz kérlelhetetlen volt. Ekkor haldokolva még így szólt a sisakrázó Hektór:
– Vigyázz, hogy ne értem haragudjanak majd reád az istenek azon a napon, amikor majd Parisz és Phoibosz Apollón, akármilyen hős vagy, téged is megölnek a Szkaiai-kapunál!
Akhilleusz ügyet se vetett a jóslatra:
– Halj meg! S én majd akkor fogadom a halált, amikorra Zeusz és a többi isten be akarja teljesíteni.
Szörnyű gyalázatot eszelt ki ekkor. Átfúrta bokában Hektór két lábát, és szíjat fűzött belé, úgy kötözte harci szekeréhez, s hagyta, hogy szépséges feje a porban húzódjék utána, miközben a lovak közé csapott, és a hajók felé vágtatott velük. Akkor Zeusz megadta az ellenségnek, hogy Hektórt saját szülőföldjén érje ez a gyalázat. Apja, anyja a falakról nézték, amint por lepte be fejét. Anyja haját tépte, s messzire eldobta fényes fátylát, úgy sikoltozott, amikor látta. Kedves apja szánalmasan jajveszékelt, s alig bírták visszatartani, hogy ne rohanjon Akhilleuszhoz fiáért könyörögni.
Iszonyú jajgatás töltötte be az egész várost. Meghallotta Andromakhé is, ki addig mit sem sejtve szőtt-font otthonában, s éppen a széphajú szolgálóknak adott parancsot, hogy készítsenek meleg fürdőt a csatából hazatérő Hektór számára. Őrjöngő fájdalommal rohant a falakhoz, vele a szolgálók. Amikor meglátta férje meggyalázott holttestét Akhilleusz lovai mögött, eldobott magától minden díszt, a fátylat is, amelyet az aranyos Aphrodité adott neki azon a napon, amelyen Hektór elvezette a szülői házból, és eszméletét vesztve rogyott össze. Körötte álltak és tartották őt a sógornői, s mikor magához tért, iszonyú panaszba kezdett:
– Hektór, jaj nekem már, mert egy közös sorsra születtünk mi ketten: te Trójában, Priamosz palotájában, én pedig Thébében, Plakosz erdős hegye alatt, Eetión házában, aki nevelt, amíg kicsi voltam, de csak bajra és szomorú sorsra! Ó, bár ne is születtem volna! Most te a föld alá, Hádész házába mégy, és engemet itt hagysz irtózatos gyászban, özvegyen lakunkban. S gyermekünk – még balgatag kicsi, a kettőnk gyermeke, s te nem fogsz már mellette állni, nem fogtok már többé egymásnak örülni. Ha az akhaioszok annyi könnyet hozó pusztítását túléli, akkor is csak bánat és szenvedés vár reá, mert mások fogják majd földjeit is elszántani. Árvasága napja pajtásaitól is megfosztja, elborul a sorsa, és könnyel telik meg orcája. Koldulva megy fel szegényke atyjának barátaihoz, egyiknek ingébe, másiknak köpenyébe kapaszkodik, egyik-másik talán megszánja, és nyújtja poharát egy kevéssé, az ajkát még megnedvesítheti, de az ínyéig már nem jut az italból. Egy boldog, akinek élnek a szülei, még el is taszítja a lakomától, kezét emelve rá, s szitokkal illetve: „Eridj, a te anyád nem lakomázik köztünk!” Sírva jön a gyermek majd özvegy anyjához, a kis Asztüanax, aki régen kedves atyja térdén ülve a legjobb falatot, velőt, juhok kövér zsírját eszegette...
Így panaszkodott ott Andromakhé, és siratta kedves férjét, és vele sírtak az asszonyok.
*
A mürmidónok könnyeitől ázott a homok, könnyeiktől ázott fegyverzetük is, amíg Akhilleusz vezetésével Patrokloszt siratták. Mikor éjszakára lepihent Akhilleusz a szabadban, a tenger partján, alighogy elaludt, megjelent előtte Patroklosz lelke: ugyanaz a termet, még szép szeme is Patrokloszéhoz hasonlított, és ugyanolyan ruhákba is volt öltözve, mint életében. Megállt feje fölött, és így szólt hozzá:
– Alszol, és nem gondolsz velem, Akhilleusz! Míg éltem, sohasem feledkeztél meg rólam, csak most, amióta meghaltam. Temess el mielőbb, hogy Hádész kapuján átjuthassak! Most kivetnek maguk közül a lelkek, az elhaltak képmásai, s nem engednek át a folyón, hogy közéjük elegyedjem, csak így céltalanul bolyongok Hádész nagy kapus háza körül. Neked magadnak is az a végzeted, hogy Trója alatt halj meg, tegyék hát egymás mellé csontjainkat. Amint együtt nevelkedtünk a ti palotátokban, úgy a csontjainkat is egy aranyláda őrizze.
Akhilleusz kinyújtotta kezét, és meg akarta ölelni, de nem fogott semmit: a lélek, mint a füst, a föld színén futott végig vinnyogva. Csodálkozva ébredt Akhilleusz, és kezét összecsapta:
– Ó, hát van valami lélek és képmás Hádész házában is, de élet nincs benne. Mert egész éjszaka a szegény Patroklosz lelke állt fölöttem, sírva, panaszkodva, s rendelkezett mindenben, és csodálatosan hasonlított rá magára.
Így szólt, s a többiek rákezdtek a sírásra. Ott sírtak, amikor felkelt a rózsásujjú Hajnal. Agamemnón ekkor embereket küldött öszvérekkel fáért az erdőre. Mikor ezek megtértek az Ida hegyéről, halomba rakták a fát, és feltették a máglyára a holttestet, sok juhot és szarvasmarhát vágtak le, kivették mindnek a zsírját, avval födte be Akhilleusz a holttestet, és a megnyúzott állatokat körös-körül felhalmozták. A gyászkerevethez mézzel és olajjal telt korsókat támasztott, négy büszke nyakú lovat és kilenc kedves kutyájából kettőt nyakaztatott le, s tizenkét trójai ifjat is megölt, és a máglyára vetette őket. Aztán jajveszékelve siratta és nevén nevezte társát:
– Légy üdvözölve általam, Patroklosz, Hádész lakában is, és örülj, mert mindent teljesítek, amit ígértem neked! A hős trójaiak tizenkét derék fiát veled együtt fogja a tűz megemészteni, de Hektórt nem a tűznek adom, hogy megeméssze, hanem az ebeknek.
Így fenyegetőzött, de Hektórhoz nem értek az ebek, mert Zeusz leánya, Aphrodité, távol tartotta őket éjjel-nappal tőle, és ambrosziás rózsaolajjal kente be, hogy ne sértsék meg a rögök, amikor Akhilleusz a szekérhez kötve vonszolta. És Phoibosz Apollón sötét felhőt bocsátott az égből a földre, ott, ahol a holttest feküdt, hogy az védje meg a nap erejétől is.
Patroklosz halotti máglyája pedig nem fogott tüzet. Ekkor Akhilleusz Boreaszhoz, az északi szélhez, és Zephüroszhoz, a nyugati szélhez imádkozott, és áldozatot fogadott nekik, ha felélesztik a máglya tüzét. Jött a két szél isteni zúgással, hamarosan Trójába értek, a máglyának estek, s mindjárt ropogni kezdett a tűz. Egész éjszaka ébren tartották fúvásukkal, és Akhilleusz egész éjszaka öntötte a bort aranykehelyből, öntözte a földet, és hívogatta a szegény Patroklosz lelkét. Mint atya, ki gyermekét siratja, úgy sírt Akhilleusz bajtársa csontjait égetve, a máglya mellett vánszorogva és keservesen nyögve.
Reggel eloltották a máglyát borral, Patroklosz megmaradt csontjait aranyedénybe gyűjtötték, s hamvai fölé kis dombot hántolták, hogy majd Akhilleusz halála után emeljenek az életben maradt görögök széles és magas sírhalmot kettejük fölé.
Akkor aztán versenyjátékokat rendezett Akhilleusz Patroklosz emlékére, s a győzteseket fényes versenydíjjal jutalmazta. Kocsiverseny, ökölvívás, birkózás, versenyfutás, tőrvívás, diszkoszvetés és céllövés után dárda vetésre került volna a sor. Erre Agamemnón is jelentkezett, s Akhilleusz, még mielőtt megkezdhették volna, neki adta az első díjat:
– Atreidész, mindnyájan tudjuk, hogy te vagy a legelső.
*
A versenyjátékok végeztével eloszlott a nép, ki-ki sátrába. Akkor már este volt, megvacsoráltak, és aludni tértek. De Akhilleuszhoz nem jött el a mindent leigázó álom, egész éjszaka Patrokloszra gondolt, s csak hánykolódott fekvőhelyén. Majd fölkelt, és a tenger partján bolyongott; hajnalban pedig befogott, szekeréhez kötötte újra Hektórt, és háromszor körülvágtatta vele Patroklosz sírját. Aztán megpihent sátrában, Hektórt pedig otthagyta a porban. De Apollón vigyázott a holttestre, és távol tartott tőle minden csúfságot: aranypajzsát tartotta föléje. A többi isten is megszánta már, mikor látta, hogy Akhilleusz keservében hogyan bánik vele. Hermészt, az élesszemű Argeiphontészt biztatták, hogy lopja el a holttestet. De Héra, Poszeidón és Pallasz Athéné kitartottak régi haragjuk mellett, minden ellen, ami trójai.
A tizenkettedik napon aztán Apollón újra felszólalt az istenek gyűlésében, s akkor már hiába szólt ellene Héra, Zeusz elhatározta, hogy véget vet Hektór gyalázatának. Mert ha nem is jár egyforma megbecsülés Hektórnak és Akhilleusznak, Thetisz istennő gyermekének, Hektórt is szerették az istenek. Hívatta is mindjárt Thetiszt. Írisz ment el érte a tenger mélyére. Thetisz akkor is halandó fiát siratta, és szégyellt megjelenni a boldog istenek között, de Zeusz hívatta, jönnie kellett.
És szólt hozzá az emberek és istenek atyja:
– Feljöttél az Olümposzra, Thetisz istennő, nagy bánatodban is, elviselhetetlen gyászt hordva szívedben, tudom én is. De mégis megmondom, miért hívattalak. Kilenc napja már, hogy viszály tört ki a halhatatlanok között Hektór holtteste és a városdúló Akhilleusz miatt. Hogy lopja el, biztatgatják már Hermészt a többiek. Hanem én megmondom, milyen dicsőséget szántam Akhilleusznak, megbecsülve téged és irántad való szeretetemet továbbra is őrizve. Indulj gyorsan a táborba, és fiadnak vidd meg az én parancsomat! Mondd, hogy neheztelnek rá az istenek, és a legjobban én haragszom, hogy elvakult dühében Hektórt a görbe hajóknál tartja, és nem adja ki. Én pedig a nagyszívű Priamoszhoz Íriszt küldöm, hogy menjen el kedves fiát kiváltani a görög hajókhoz, s ajándékot vigyen Akhilleusznak, mert az meglágyítja szívét.
Szót fogadott az ezüstcipellős Thetisz, leszállt az Olümposz csúcsáról, és belépett fia sátrába, melléje ült, megsimogatta, nevén szólította, és így beszélt hozzá:
– Gyermekem, meddig fogod még siránkozva és gyászolva lelkedet emészteni, nem gondolva se kenyérre, se pedig szerelemre? Mert nem élsz már soká nekem, hanem közel áll már hozzád a halál és az erőszakos végzet. – És elmondta gyorsan Zeusz üzenetét is.
És felelt Akhilleusz:
– Hát legyen így, az meg a váltságot hozza, s a holttestet vigye, ha már maga az olümposzi parancsolja!
Megvitte Írisz is Zeusz üzenetét Priamosznak. Hiába tartóztatta az agg királyt Hekabé, kiválogatta a kincseket, amelyeket Akhilleusznak szánt, befogott szekerébe, s csupán egy szolgáját, Idaioszt vitte magával.
A síkságra érve, Hermésszel találkoztak, de nem tudták, hogy isten: előkelő görög ifjúnak nézték, ki jó szívvel van hozzájuk, mert öreg apjára emlékeztette Priamosz. Hermész vezette végig az aggot a görög táboron, az őrök szemét elbűvölte, úgyhogy senki se vette észre őket. Akhilleusz sátrához érve, Hermész nyitotta ki az óriási ajtót, melyhez három szolga kellett máskor, és csak Akhilleusz tudta egyedül kinyitni. Akkor aztán megnyilatkozott Priamosz előtt az isten, és eltűnt, hogy ne lássa meg senki, amikor halandóval barátkozik.
Priamosz egyenesen Akhilleuszhoz lépett, megfogta térdét, s megcsókolta kezét, a félelmetes, férfiölő kezet, mely annyi gyermekét ölte meg. És könyörögve mondotta:
– Fiam miatt jövök a görög hajókhoz, hogy kiváltsam holttestét, s hozok fényes váltságdíjat. Te meg félj az istenektől, Akhilleusz, és könyörülj rajta, gondolva atyádra! Én még nála is szerencsétlenebb vagyok, mert azt tettem, amit egy ember se bírt volna a földön: gyermekem gyilkosának a kezét vontam a számhoz.
Sírva fakadt erre Akhilleusz is, sírtak mind a ketten, volt mind a kettőnek mire emlékezni: Priamosznak Hektórra, Akhilleusznak pedig atyjára és Patrokloszra. Aztán Akhilleusz szelíden felemelte az aggastyánt, megszánva ősz fejét és fehér szakállát. Tudta, hogy csak valamelyik isten vezetésével jöhetett át a görög táboron, s csak egy isten nyithatta ki a hatalmas ajtót. Eszében volt Zeusz parancsa is, melyet az imént hozott meg Thetisz. És résztvevőén mondta:
– Így fonják a sorsát az istenek a nyomorult haladóknak, hogy bánatban éljenek, ők pedig örökké gondtalanok. Mert két hombár áll Zeusz küszöbén, tele az ő ajándékaival: az egyik csupa bajjal, a másik örömökkel. Amelyik embernek keverten adja a villámaiban gyönyörködő Zeusz, azt egyszer baj éri, máskor valami jó. De akinek csak a csapásokból ad részt, azt gyalázatossá tette, az éhség kergeti végig az isteni földön, s bolyong istenektől, emberektől megvetetten. Így Péleusznak is az istenek adtak dicső ajándékokat születésétől fogva, minden ember közt első volt boldogságban is, gazdagságban is, és uralkodott a mürmidónok felett, s halandó létére istennőt adtak hozzá feleségül. Hanem azért rá is mért az isten szomorúságot, hogy nem származott tőle palotájában királyi utódok sora, egyetlen fia van, s arra is korai halál vár. Nem is ápolhatom őt öregségében, mert távol hazámtól időzöm Trójában, reád hozva gondot és gyermekeidre. Rólad is hallottuk, öreg, hogy azelőtt boldog lehettél, Leszbosz szigetétől fölfelé és Phrügia és a Hellészpontosz között minden a tiéd volt, mondják, gazdagságban és fiakban nem volt, ki veled mérkőzhetnék. Csakhogy mióta ezt a csapást hozták rád az égi istenek, városod körül mindig harc folyik és férfipusztító öldöklés. De türtőztesd magad, ne sírj féktelenül, mert nem érsz el semmit bánatoddal, fiadat nem támaszthatod fel többé, csak még engem is magad ellen ingerelsz! – mondta, mikor már nem bírta hallgatni a sírást. S székébe kényszerítette Priamoszt, bár az nem akart leülni, amíg fia holtteste kiváltatlanul, dicstelenül hever. Csak Akhilleusz indulatos szavára ült le, mire ez kiment, és intézkedett Hektór holtteste felől.
Aztán visszatért Priamoszhoz, jelentette, hogy fia már a gyászkereveten nyugszik, és étellel kínálta az agg királyt. Priamosz evett és ivott, Hektór halála óta először. Aztán megcsodálták egymást, Priamosz Akhilleusz szépségét és óriási termetét, Akhilleusz Priamosz jóságos tekintetét és szelíd szavait.
Mióta Hektór elesett, Priamosz szemét nem érte álom, csak az udvar szennyében hentergett álmatlanul. Most nyugodni tért; Akhilleusz szolgálói a pitvarban vetettek neki ágyat, hogy ne lássák a görög vezérek, ha Akhilleusz sátrába jönnek tanácskozni. De mielőtt lefeküdtek, Akhilleusz tizenkét napig tartó fegyverszünetet ígért Priamosznak, hogy idejük legyen bátorságban fát gyűjteni az erdőn a máglyára, megsiratni Hektórt, eltemetni és sírhantot emelni föléje. Akkor aztán lefeküdtek, Priamosz és hírvivő szolgája a pitvarban, Akhilleusz bent a sátorban.
De Priamosz nem aludt soká. Megjelent előtte Hermész, felébresztette, befogott kocsijába, s kivezette őt és szolgáját a görög táborból. Mikor a Xanthosz folyó átkelőjéhez értek, Hermész visszament az Olümposzra. Akkor már a sáfrányszín leplű hajnal hintette fényét az egész föld felé. Priamosz a városba érkezett szolgájával és a holttesttel; leánya, Kasszandra látta meg először a fellegvárból, és hívta a népet a halott Hektór elé. Tódult a nép mindenfelől, Priamosz alig tudott utat nyitni közöttük. Bevitték a híres palotába a holttestet és felravatalozták, és énekeseket ültettek a ravatal köré, akik vezették a gyászéneket. Ezek énekeltek, s az asszonyok velük sírtak; a fehérkarú Andromakhé kezdte meg a siratást, tenyerében tartva halottjának fejét:
– Férjem, fiatalon kellett meghalnod, és özvegyen hagysz engem hátra palotánkban. Gyermekünk kicsiny még, s nem hiszem, hogy fel fog nőni az árva, előbb lesz a város tűz martaléka, hiszen elvesztette oltalmazóját, téged, aki védted, s benne a hű asszonyokat és a még beszélni se tudó gyermekeket. Most öblös hajókon már hamar viszik el őket szolgaságba, s velük engemet is, te pedig, kisfiam, vagy az én sorsomban osztozol, s szívtelen uradnak a szolgálatában méltatlan munkával fogod törni magad, vagy akad egy görög, aki haragjában lehajít a bástyáról, bosszúra szomjazva, talán mert testvérét vagy apját vagy fiát ölte meg Hektór a háborúban, hiszen harc közben nem ismert könyörületet, és sokan estek el az ő kezétől. Ezért siratja őt a nép a városban... Kimondhatatlan gyászt és fájdalmat okoztál szüleidnek, Hektór, de senkinek akkorát, mint nekem, hiszen haldokolva nem nyújtottad felém búcsúra kezedet, vigasztaló szót se mondtál utoljára, amelyre örökké emlékeznék, éjjel-nappal könnyeimet hullatva.
Így szólt, és zokogott, s vele sírtak az asszonyok. Ekkor anyja, Hekabé lépett Hektór ravatala mellé, és gyászénekével vezette a siratást:
– Hektór, minden gyermekem közül te vagy szívemnek a legkedvesebb, hiszen az istenek is kedveltek, amíg éltél, és íme, törődnek veled halálodban is. Mert többi fiamat, ha egyszer elfogta, rabszolgának adta el a gyorslábú Akhilleusz, Szamoszra, Imbroszra vagy Lémnosz tűzhányó füstjébe burkolózó szigetére. Téged, miután érchegyű dárdájával elvette lelkedet, meghurcolt bár barátja, Patroklosz sírja körül, akit te öltél meg, de feltámasztani így se tudta többé. Most pedig itt fekszel, a palotában, frissen, mint a harmat, mintha csak most szállt volna el belőled a lélek, mint akit az ezüstíjas Apollón szelíd nyilai értek el hirtelen halállal.
Így szólt, és zokogott, és alig akart szűnni az asszonyok sírása. Harmadiknak Helené kezdte a siratást:
– Hektór, minden sógorom között téged szerettelek a legjobban, hiszen sógorom voltál, mert az isteni Alexandrosz a férjem, aki engemet Trójába hozott – bárcsak előbb meghaltam volna! Mert húsz év telt el azóta, hogy eljöttem, hazámat elhagyva, de tőled nem hallottam soha egyetlen szemrehányást vagy rossz szót, ha rám támadt valaki, sógor vagy sógornő vagy az anyósom – mert az apósom mindig gyöngéden bánt velem, apám se bánhatott volna gyöngédebben –, te mellém álltál jóságosan, és szelíd szavaiddal vettél védelmedbe. Ezért veled együtt magamat is siratom, mert nincs többé senki a széles Trójában, akinek egy jó szava lenne hozzám, mindenki csak gyűlöl engem.
Így szólt, és zokogott, és az egész nép felnyögött.
A tizedik napon máglyára tették és elégették a holttestet, majd borral eloltották a tüzet, és összegyűjtötték a csontokat, aranykoporsóba, puha bíbor lepellel betakarva. Azután mély sírboltba tették, és hatalmas köveket görgettek föléje. Sírhalmot is hantoltak gyorsan, aztán Priamosz palotájába tértek gyászlakomára.
Így tartották meg a lófékező Hektór temetését.