39. Aineiasz

Édesen nevetve dicsekedett Aphrodité, hogy hányszor csábította szerelemre halandókkal a halhatatlan isteneket és istennőket. De Zeusz bosszút állt érte, és úgy intézte, hogy maga Aphrodité essen szerelembe halandó királyfival.

Ankhiszész a bővizű Ida hegy magas ormain legeltette teheneit, s szép volt és daliás, a halhatatlan istenekhez hasonló. Mikor meglátta őt a mosolygó Aphrodité, szívét vágy fogta el érte. Küprosz szigetére, illatos templomába tért haza, Paphoszba, ahol szent ligete és illatos oltára állt. Bement, és a fényes ajtókat betette maga után. Ott a Khariszok megfürösztötték, és megkenték halhatatlan olajjal, amilyennel csak a halhatatlan istenek élnek. Szép ruhákba öltözött, és arannyal díszítette fel magát gazdagon, úgy sietett aztán Trójába, elhagyva ismét a jóillatú Küproszt, a magasban, a felhők között hasítva utat magának.

Elérkezett az Ida hegyére, mely bő vizű forrásaival a vadak tápláló anyja volt, és a hegyen át egyenesen a karám felé tartott. Farkcsóválva szelídültek kezéhez a szürke farkasok, a kegyetlen szemű oroszlánok és medvék meg az őzborjak pusztításában máskor telhetetlen párducok. Megtalálta Ankhiszész hajlékát az istennő, s megtalálta magát a hőst is, kinek az istenek adtak szépséget. Egyedül volt éppen, a többiek a teheneket legeltették a pázsitos réteken, míg Ankhiszész egymagában fel és alá járkált a karámban, lantján játszva szüntelenül.

Egyszerre elébe állt Zeusz leánya, Aphrodité. Termetre is, arcra is szűz leányhoz volt hasonló, hogy meg ne rémüljön a halandó ember, mikor őt meglátja. De elcsodálkozott Ankhiszész, amikor észrevette, s megbámulta szépségét és ragyogó ruháit. Mert tűznél fényesebb peplosz volt az istennőn, s szép hajlású fülbevalók meg csillogó csatok, gyenge nyakán láncok, aranyból és tarka kövekből. Keblén mintha a Hold fénylett volna. Ankhiszészt elfogta a csodálkozás, és így szólította meg vendégét:

– Üdvöz légy, királynő, bárki is vagy te a boldog istennők közül, ki most e hajlékba érkeztél, Artemisz vagy Létó vagy az aranyos Aphrodité vagy a nemes Themisz vagy a bagolyszemű Athéné vagy a Khariszok egyike, akik minden istent kísérnek, s maguk is halhatatlanok, vagy egy a nimfák közül, akik a ligeteket lakják és a folyók forrásait és a pázsitos réteket. A hegy ormán oltárt állítok neked, és szép áldozatokat fogok bemutatni minden évszakban, csak te jóakaratú lélekkel légy irántam, és add meg, hogy a trójai férfiak között kiváló hős lehessek, tedd, hogy utánam viruló utódok maradjanak, de én magam is sokáig éljek, és lássam a nap világát boldogan a nép között, és úgy érkezzem el az aggkor küszöbéhez!

Felelt rá Zeusz leánya, Aphrodité:

– Nem vagyok én isten, miért is hasonlítasz engemet a halhatatlan istennőkhöz? Halandó leány vagyok, földi asszony az anyám. Atyámnak Otreusz a neve, hallhattad a hírét, mert ő a királya egész Phrügiának. De tudok a te nyelveden is beszélni, mert trójai asszony volt a dajkám. Most az aranyvesszős Hermész ragadott ki Artemisz kíséretéből, ahol együtt táncoltunk, együtt játszadoztunk nimfák és a gazdag királyok leányai. Innen ragadott el az aranyvesszős Argeiphontész, s messze földeken át vezetett halandó emberek kezétől megművelt vidéken és járatlan, beépítetlen senkiföldjén keresztül, hol csak a ragadozó vadak csörtetnek az árnyékos bozótban. Vezetett sebesen, szinte a lábunk sem érte a földet, és azt mondta, Ankhiszész hív, hogy ifjú hitvese legyek, és szép gyermekkel ajándékozzam meg őt. Aztán megmutatta karámodat, és a halhatatlan istenek közé tért vissza, én pedig hajlékodba értem. És Zeuszra kérve fogom át térdedet, s derék szüleidre – mert csak derék szülők fia lehet ilyen, mint te vagy –, mutass be atyádnak és nemes anyádnak és testvéreidnek, hadd lássák, hogy méltó menyük, sógornőjük leszek-e vagy sem! Phrügiába pedig indíts sebes követet, vigyen hírt atyámnak, aggódó anyámnak! Ők majd küldenek vele bőségesen aranyat és finom szövésű ruhát, s te fogadd el tőlük a fényes hozományt! Csak akkor tarts velem lakodalmat, melyre vágyunk mindketten, amint a becsület megkívánja az emberek és az istenek előtt.

Szólt, és édes vágyat keltett a lelkében az istennő. Ankhiszészt elfogta a szerelem, és mondta:

– Ha halandó leány vagy, anyád földi asszony, és Otreusz az apád, amint mondod: halhatatlan isten akarata szerint, Hermész vezetésével jöttél hajlékomba, és hitvesem leszel, ameddig csak élek. Nincs isten, sem ember, aki elválasszon, még ha a messzelövő Apollón lőné is rám nyilát aranyíjából. Csak te egyszer az enyém légy, aztán már szívesen szállók le, ha kell, Hádész palotájába.

Így ajándékozta meg Aphrodité Ankhiszészt szerelmével, s csak azután mutatkozott meg isteni mivoltában előtte. Megállt a hajlékban, fejével a gerendát érte, és halhatatlan szépség fénylett az arcán. Álmából keltette fel Ankhiszészt:

– Kelj fel, Dardanosz vére, miért is alszol ilyen mélyen? Nézd meg, én vagyok-e, olyan vagyok-e, mint amilyennek az előbb láttál?

Felriadt álmából Ankhiszész, s amint megpillantotta Aphrodité szépséges szemét, rémülten fordította el tekintetét, arcát köpenyével eltakarta, és ily szavakkal könyörgött hozzá:

– Amint először megláttalak, istennő, tudtam, hogy isten vagy, de te eltagadtad az igazságot. Hanem most az aigisztartó Zeuszra kérlek, ne hagyj engem, gyarló embert, élve itt az emberek közt lakni, mert nem bírja tovább elviselni az életet, aki halhatatlan istennő hitvesi szerelmében részesült!

Aphrodité megvigasztalta:

– Légy bátorsággal, és ne féljen semmitől a szíved! Mert ne várj rosszat se tőlem, se mástól a boldog istenek közül, mivelhogy kedves vagy az istenek előtt! Fiad lesz, aki a trójaiak fölött fog uralkodni, és utána fiúk és unokák, utódok szüntelen sora.

De az istennő borzadva gondolt rá, hogy Ankhiszészt is utol fogja érni egyszer a halandók közös sorsa, az öregség. S Tithónosz jutott az eszébe, Éósznak, a Hajnal istennőjének férje. Tithónosz is halandó volt, s szintén a trójai királyi családból származott. Éósz megszerette, és férjéül kívánta. Zeusz elé járult avval a kéréssel, hogy tegye halhatatlanná; Zeusz bólintott, és teljesítette kérését. De a balga Éósz elfelejtett örök ifjúságot is kérni férje számára. Tithónosz nem halt meg, de megöregedett, s egyre jobban összeaszott a vénségtől. Szobájában tartja Éósz, de már csak tücsökhöz hasonló ciripelő hangja maradt meg, erő nincs benne egy csöpp sem.

– Ha ilyen szép és daliás maradhatnál mindig, mint amilyen most vagy, s mindig boldogan vállalhatnálak férjemnek, akkor nem borulna bánat a szívemre. De az nekem nem kell, hogy úgy élj örökké te is, mint Tithónosz, inkább ne is légy halhatatlan – mondta szomorúan Aphrodité, s az istenek előtt nem is mert beszélni halandó férjéről, mert félt, hogy kinevetik. Hiszen ő is annyiszor nevetett rajtuk, mikor halandó asszonyokkal vitte őket szerelembe.

Mikor megszületett Aphrodité és Ankhiszész gyermeke, Aineiasz, a hegyilakó nimfákhoz, a Drüaszokhoz, „fa-leányokhoz” vitte el az istennő, hogy neveljék. Ezek istenektől és emberektől távol laknak, csak a szilénoszok és Hermész vigadnak velük. Sokáig élnek, de nem halhatatlanok, bár a halhatatlanok eledelét, az ambrosziát eszik. Valahányszor egy-egy Drüasz születik, egy fa is sarjad mindegyikkel, fenyőfa vagy tölgyfa, s velük együtt nőnek a magas hegyekben, és állnak sudár törzzsel, és a halhatatlan istenek ligeteinek nevezik őket. Halandó emberek nem vágják ki vassal, de mikor a Moira, a halál kiszabott végzete eléri őket, elszáradnak tőből a szépséges fák, kérgük sorvad, ágaik lehullanak, s velük együtt hagyja el a Drüaszok lelke a napvilágot. Ezek a leányok táplálták, nevelték Aphrodité gyermekét.

Csak öt év múltán jelent meg újra az istennő Ankhiszész előtt, elhozta fiát, hogy már atyja mellett nevelkedjék tovább. S lelkére kötötte szigorúan, hogy senkinek el ne árulja, kinek a gyermeke Aineiasz. Ha kérdik, mondja, hogy egy szépszemű nimfa, itt, az erdőbe öltözött hegyoldalt lakó nimfák egyike ajándékozta meg a fiúval.

Ezt mondta az istennő, és visszatért az égbe. De Ankhiszész egyszer barátaival iddogált, és a bor mámorában megfeledkezve az istennő intelméről, eldicsekedett Aphrodité szerelmével. Ekkor Zeusz villáma sújtotta, és ettől megbénultak Ankhiszész tagjai, nem tudott többé a lábára állni.

Gyermekéről, Aineiaszról azonban soha nem feledkezett meg az istennő. Kiváló hős lett belőle, Hektór mellett ő volt a legbátrabb Trója védelmezői között. Ha veszély fenyegette, Aphrodité állt mellette oltalmazóan, de védte a többi isten is, mert az volt a jóslat, hogy Priamosz házának a bukása után ő és utódai fognak uralkodni Trója maradéka felett.

Azon az éjszakán, amelyen ledőlt Ilion, a harcban elesett Hektór árnyéka látogatta meg álmában Aineiaszt, és felvilágosította küldetéséről:

– Fuss innét, istennő gyermeke, ragadd ki magadat a lángok közül! Az ellenség ellepte már a falakat, Trója leomlott. Megtettük, amit tehettünk a hazáért és Priamoszért: ha erős kézzel meg lehetne védeni még a várat, az én jobbom is megvédte volna. De házi isteneidet rád bízza Trója: ők legyenek kísérőid végzetes utadon, számukra keress falakat! – így szólt Hektór árnya, és kezében a szentélyből kihozta Hesztia szalagokkal díszített szobrát és az örökké égő tüzet.

Hirtelen támadt harci zaj vetett véget a látomásnak; Aineiasz felriadt, s a háztetőre sietett fel, hogy onnét nézzen szét. Akkor szeme elé tárult a görögök álnoksága. Égett a város, Déiphobosz háza össze is omlott már, a szomszéd Ukalegón házába kapott a láng, a Szigeioni hegyfok körül pirosra festette a tűz a tenger habjait. Fegyvert ragadva sietett le Aineiasz is a többi közé, de már szembejött vele Panthoosz, Apollón papja, kezében a szentségekkel és Trója legyőzött isteneivel, kicsiny unokáját vonszolva maga után, hogy legalább azokat helyezze el Ankhiszész még biztonságosabbnak látszó házában.

– Eljött a végső nap, voltunk már csak trójaiak: a kegyetlen Zeusz a görögök kezére játszott át most mindent! – kiáltotta nagy kétségbeesetten Aineiasz felé Panthoosz. Ő azonban továbbrohant, egyenest a fegyverek és lángok közé.

Hű bajtársaival találkozott. Elszántan vették fel a reménytelen küzdelmet a falakat elárasztó görögökkel, míg végre Neoptolemosz a királyi palota falát beszakította, és Priamoszt megölte. Az agg király meggyalázott holtteste Aineiasznak magatehetetlen ősz atyját, Ankhiszészt, hitvesét, Kreuszát és kicsiny gyermekét, Aszkanioszt juttatta eszébe. Anyja, Aphrodité is megjelent neki, s menekülésre szólította fel: Trója menthetetlen, mert az istenek harcolnak ellene.

Aineiasz szót fogadott anyjának, s visszatért családjáért. De Ankhiszésznek elég volt egyszer túlélnie hazája pusztulását, amikor Héraklész dúlta fel a hitszegő Laomedón Trójáját.

– Ti, akiknek nem tört még meg ifjúi erőtök, meneküljetek innét! Ha azt akarták volna az égiek, hogy én tovább éljek, megoltalmazták volna hazámat. Búcsúzzatok el tőlem, és hagyjatok magamra: meg tudok halni egyedül is, lesz ellenség, aki megkönyörül rajtam, és aki megkívánja azt, ami rajtam van. Úgyis gyűlölnek az istenek, és senki se látja hasznomat, mióta Zeusz villáma sújtott. – És hiába sírt Aineiasz, Kreusza s a kis Aszkaniosz, nem tudták elhatározása megmásítására bírni.

– Azt hiszed, atyám, hogy itt tudnálak hagyni? – mondta elkeseredetten Aineiasz. – Ha Trója romjait családod romlásával akarod tetézni, legyen: jön Priamosz gyilkosa, aki atyja szeme láttára öli meg a gyermekét és az oltár előtt az atyát! De én visszamegyek a harcolók közé, legalább nem halunk meg bosszulatlanul mindnyájan.

Már fegyvereihez nyúlt ismét Aineiasz, és indulni akart. De útját állta hitvese, a kis Aszkanioszt tartva feléje:

– Ha a halálba mégy, mi is megyünk veled, de ha van még mit remélni fegyvereidtől, először ezt a házat védd meg velük! Mert kire marad különben a kicsiny Aszkaniosz, kire atyád, és kire én, akit valaha hitvesednek mondtál?!

Betöltötte a házat a szegény nő kiáltozása. De hirtelen csodálatos jel mutatkozott. Szülei karjai között a kicsiny Aszkaniosz feje búbján könnyű fénykoszorú jelent meg, ártatlan lángokkal nyalta körül lágy hajfürtjeit és halántékát. Rémülten fogtak az oltáshoz, forrásvizet hoztak a hajfürtök között bujkáló tűzre. De Ankhiszész atya felderülve emelte szemét a csillagok felé, és tenyerét az égre tartva imádkozott:

– Mindenható Zeusz, tekints le reánk, s ha megérdemeljük, nyújtsd segítségedet, és e csodajeleket erősítsd meg!

Erre megdördült bal felől, és csillag hullott az égből, az éjszaka árnyain át hosszú fénycsóvát húzva maga után. A háztető felett elsuhanva, az Ida hegyi erdőben tűnt el, fénylő barázdájával jelezve az útját; messze határ kéntől füstölgött a nyomában.

Ekkor már Ankhiszész is fölemelkedett, és így szólt:

– Most már nem szabad késlekedni: megyek, amerre vezettek. Atyai istenek, ti őrizzétek házamat, ti őrizzétek meg unokámat! Tőletek jött ez a jósjel, és a ti isteni hatalmatokban van Trója. Engedek én is a sorsnak, s már nem vonakodom az úttól, megyek veled, fiam.

Aineiasz vállára vette béna atyját, kezénél fogva vezette a kis Aszkanioszt; Kreusza néhány lépésnyi távolságból követte. A szentségeket és a házi szentély isteneit Ankhiszész tartotta kezében, mert Aineiasz csak imént tért meg a harcból: vérrel szennyezett keze nem illethette az isteneket mindaddig, amíg élő vízzel le nem mosta. Szolgáiknak a város szélén álló Démétér-templomnál adtak találkozót.

Soha görög fegyver meg nem ijesztette a hőst idáig, de most, vállán atyjával, kezén gyermekét vezetve, minden szellőre megriadt. Már-már kiértek a városból, mikor háta mögött lábdobogást hallott, s atyja is fegyverek csillogását vélte látni. Mellékutakra tértek, de ekkor Kreusza elmaradt mögülük: csak Démétér templománál vette észre Aineiasz a fájdalmas veszteséget.

Fiát, atyját és a trójai házi isteneket társaira bízta Aineiasz, akiket ott talált a megbeszélt helyen, s maga visszarohant a városba. Ott látnia kellett a szörnyű pusztítást, amit az ellenség véghezvitt, de Kreuszát hiába kereste, s hiába szólította nevén újra meg újra.

Végül is asszonya árnya jelent meg előtte: mintha magasabbra nőtt volna alakja a megszokottnál. Aineiasz torkán elakadt a szó, Kreusza fordult hozzá vigasztaló szavakkal:

– Miért adod át magadat a fájdalomnak, édes férjem? Az istenek akarták így, hogy ne követhesselek. Előtted hosszú út áll, királyság és királyi hitves vár reád Itáliában, hagyj fel már a könnyekkel kedves Kreuszádért! Nem hurcolnak el engem a trójai rabnők között a görögök, Aphrodité menye vagyok, s most az Istenek Anyja, Kübelé tart maga mellett ezen a vidéken. Élj boldogul, és szeresd mindig a kettőnk gyermekét!

Háromszor akarta átölelni Aineiasz, s háromszor siklott ki keze közül Kreusza alakja, mint a könnyű szellő, mint a szárnyas álom.

Visszatért a Démétér-templomnál hagyott társaihoz; meglepetve látta, hogy távolléte alatt mennyire megnövekedett a száműzetést vállaló menekültek csapata. Hajnalig már mind megszállták a kapukat a görögök, többé se ki, se be nem mehetett rajtuk trójai. Aineiasz már nem is tehetett egyebet, mint hogy övéivel a hegyekbe húzódott.

Ott hajókat ácsoltak maguknak, s amint a nyári időszak beköszöntött, tengerre szálltak, könnyes szemmel véve búcsút a földtől, amelyen egykor Trója állott.

A thrák partokon kötöttek ki először; Aineiasz már itt város alapítására gondolt. Áldozattal akarta kezdeni; a közeli som- és mirtuszbokrokról szedett lombos ágat, hogy befedje vele az istenek oltárait. De a leszakított mirtuszágból vér csöpögött, és hang hallatszott a lomb közül:

– Miért bántasz még te is, Aineiasz? Ne szennyezd be rokonvér bűnével jámbor kezedet, mert az én vérem hull az ág nyomán! Polüdórosz vagyok, akit itt öltek meg; menekülj te legalább e kegyetlen országból!

Így értesült Aineiasz rokonának, Polüdórosznak szomorú sorsáról; Priamosz király ezt a legkisebb fiát vendégbarátjához és vejéhez, a thrák királyhoz küldte át, hogy legalább ő meneküljön meg, ha Trójának el kell pusztulnia. De a thrák király megszegte hitét. Mikor hírül vette a görögök győzelmét, megölte a gyermeket, hogy a vele adott trójai kincseket magának szerezze meg.

Aineiasz, miután megadta a végső tisztességet szerencsétlen rokonának, sietve elhagyta népével Thrákiát. Délosz szigeténél pihentek meg ismét; itt Aniosz, a sziget királya és Apollón papja, Ankhiszész régi barátja, szívesen látta őket. Apollón szentélyében jóslatot is kaptak:

– A föld, amelyről őseitek származtak, boldogan fogad vissza keblére. Keressétek anyátokat: ott fog uralkodni Aineiasz háza, gyermekeinek gyermekeiben, hosszú nemzedékeken keresztül.

Ankhiszész Krétára magyarázta a jóslatot: onnan került Trójába hatodik őse, Teukrosz. Áthajóztak tehát Kréta szigetére, és ott rakott városfalakat Aineiasz. De itt is csodálatos jelek akadályozták meg a letelepedést: halált hozó év köszöntött rájuk, sorvasztó betegség támadta meg az embereket, és a mezők kiszáradtak.

Már-már visszafordultak, hogy ismét a déloszi Apollóntól kérjenek tanácsot, mikor éjszaka ragyogó fényárban megjelentek Aineiasz szeme előtt a trójai istenek. Ők világosították fel, hogy Apollón nem Krétát, hanem Itáliát értette a trójaiak őshazáján, ahol Priamosz és Ankhiszész közös őse, Dardanosz, Zeusz és Élektra fia született. Most már Ankhiszész is emlékezett Kasszandra homályos szavaira, melyek a trójaiak jövőjével Heszperiát, a Nyugat mesés országát hozták kapcsolatba, de akkor még senki se vette komolyan a jövőbe látó leány jóslatát.

Az új jóslatban megnyugodva, újra a tengerre bízták hajóikat. Irtózatos vihar érte utol őket, három nap és három éjszaka nem látták sem a Napot, sem a csillagokat. Palinurosz, a kormányos se tudott tájékozódni.

Negyednapra a Sztrophadesz szigetcsoportjához érkeztek; kikötöttek, és a parton őrizetlenül legelésző állatokból áldozati lakomát csaptak. Ám az undorító hárpiák, mint egykor Phineusz királyt, őket is megakadályozták abban, hogy ételüket elköltsék. Sőt, mikor a trójaiak fegyverhez nyúltak, hogy a hárpiákat elzavarják, ezeknek egyike, Kelainó kegyetlen jóslattal rémítette meg őket:

– El fogtok jutni Itáliába, de nem építhettek várost mindaddig, amíg az éhség nem kényszerít benneteket, hogy az asztalt is megegyétek!

Innét menekülve, szerencsésen hajóztak el a görög szigetek között és a görög partvidék mellett. Az épeiroszi Buthrótonban trójaiakkal találkoztak: Helenosz, Priamosz jóstehetségű fia uralkodott itt, Hektór özvegyével, Andromakhéval. A kegyetlen Neoptolemosz hurcolta ide őket, aztán – rabszolga rabszolgával – egybekeltek, majd csodálatosképpen Helenosz lett ezen a görög vidéken a király, s az elpusztult Trójáért itt keresett kárpótlást, új hazája folyóját is Szimoeisznak, a fellegvárat Ilionnak nevezve emlékeztetőül.

Helenosz és Andromakhé szívesen látták őket, Helenosz jóslatot is mondott: ott fognak útjuk céljához érni, ahol a folyó partján fehér emsét fognak találni, harminc fehér malacával. S lelkére kötötte Aineiasznak, hogy kerülje Itália Görögország felé forduló keleti partját, óvakodjék a Szküllától és a Kharübdisztól, engesztelje ki Héra istennőt, és az itáliai Kümébe érve, kérjen jóslatot Apollón őszöreg papnőjétől, a Szibüllától.

Gazdagon megajándékozta mindegyiküket Helenosz, Andromakhé, a szegény kis Asztüanaxra emlékezve, Aszkaniosznak adott saját kezével hímzett ruhákat.

Megfogadta Helenosz tanácsát Aineiasz, Itáliát nyugati partja felől igyekezett megközelíteni. Szicília szigetét is körülhajózták. Drepanonban meghalt Ankhiszész: fájdalmas veszteség, melyre sem Helenosz, sem a kegyetlen Kelainó jóslata nem készítette elő Aineiasz hűséges gyermeki szívét.

Ankhiszész temetése után továbbhajóztak, s már-már azt hitték, hogy útjuk végéhez közelednek. Szicília szigete is csaknem eltűnt már a szemhatárról, boldogan feszítették vitorláikat a szélnek, és a hajók ércorrával szelték a tenger habjait. De Héra észrevette őket, és szívében olthatatlan gyűlölettel így szólt magában:

– Hát nekem kell engednem? Hát tiltja a Végzet, hogy távol tartsam a trójaiak királyát Itáliától? Pallasz Athéné felgyújtotta a görög hajókat az egyetlen Aiasz bűne miatt, de én, az istenek királynéja, Zeusz nővére és hitvese egy személyben, annyi éve küzdők hiába a trójaiakkal! Ki fog ezután már térdet hajtva áldozatot hozni oltáraimra?

Égő haragjában felkereste Aiolosz királyt, ki hatalmas barlangjában tartotta féken a szeleket.

– Aiolosz – szólította meg könyörögve a szelek királyát Héra –, a te hatalmadban áll, hogy elcsitítsd és felkavard a hullámokat. A Türrhéni-tengeren az én ellenségeim hajóznak: magát Iliont, Trója legyőzött isteneit viszik át Itáliába. Önts erőt a szelekbe, merítsd víz alá a hajókat, üss szét a hajósok között, és szórd szét testüket a tengeren! Kétszer hét szépséges nimfa áll a szolgálatomban, a legszebb valamennyi között Déiopeia: őt adom neked jutalmul, hogy feleséged legyen örök időkre, és szép gyermekekkel ajándékozzon meg téged.

Héra kívánsága parancs volt Aiolosz számára. Szigonya végét belevágta a hegy oldalába; ahol nyílás támadt, csapatostul rontottak ki a barlang mélyéről a szelek, neki a tengernek, és hatalmas hullámokat gördítettek a partok felé. A férfiak hangos kiabálása összevegyült az evezők nyikorgásával. A felhők hirtelen elrejtették az eget a trójaiak szeme elől; fekete éjszaka feküdt a tengerre. Megdördültek az ég sarkai, sűrűn villámlott, és minden a halál jelenlétével fenyegetett.

Megdermedtek Aineiasz tagjai, s két tenyerét a csillagok felé emelve, így kiáltott:

– Háromszor boldogok, akik Trója falai alatt a harcban eshettek el!

Alighogy kimondta, zúgó északi szél vágott elölről a vitorlába, a hullámokat a csillagokig emelve, az evezők összeroppantak, a hajó megingott, és oldalával fordult a haboknak, a vízár meredek hegy gyanánt tornyosodott fel. Az egyik hajót, amelyen a hűséges Orontész volt a lükiai szövetségesekkel, Aineiasz szeme láttára kapta hátba egy hatalmas vízár: a kormányos kibukott, és fejjel előre zuhant a tengerbe, a hajót háromszor forgatta meg egy helyben a hullámzás, míg elnyelte az örvénylő forgatag. Itt-ott feltűnt még az áradatban egy-egy úszó ember, fegyverek, deszkák és a szétszóródott trójai kincsek.

De közben észrevette Poszeidón a vihart, és kiemelte fejét a habokból, hogy körülnézzen. Szétszóródva látta Aineiasz hajóhadát, a trójaiak közül sokat elborítottak már a hullámok. Tudta a tenger istene, hogy Héra haragja okozta mindezt.

– Hát már ennyire elbíztátok magatokat, hogy az ég és a föld nyugalmát az én megkérdezésem nélkül merészelitek megháborítani? – ripakodott rá a szelekre. – Ellátnám a bajotokat, ha nem volna sürgősebb, hogy a felzaklatott hullámokat lecsöndesítsem. De máskor nem viszitek majd el ilyen könnyen. Most szedjétek a lábatokat, és mondjátok meg a gazdátoknak: nem neki jutott a tenger birodalma meg a háromágú szigony osztályrészül, de nekem!

Így szólt, és kimondott szónál gyorsabban megszelídítette a dagadó tengert, szétszórta a fellegeket, és visszahozta a ragyogó Napot. Kümothoé, Néreusz leánya és Triton segítik le az éles szirtekről a hajókat, maga Poszeidón is a szigonnyal, és utat nyit a hatalmas homokzátonyok között, s kocsijának könnyű kerekeivel siklik tova a habok tetején.

Aineiasz és társai kimerültén kerestek partot, és Karthágó környékére vetődtek.

Zeusz is lenézett az égből, s végighordozva a földkerekségen, arra vetette tekintetét. Könnyes szemmel lépett hozzá Aphrodité, és megszólította:

– Mit vétett ellened az én fiam, Aineiasz, mit vétettek a trójaiak, hogy Itália miatt az egész földkerekség el van zárva előlük?

Rámosolygott az emberek és az istenek atyja.

– Ne félj, Küthereia – nyugtatta meg –, nem változott a tiéid végzete! Kemény harcok várnak Aineiaszra Itáliában, de fiától, Aszkaniosztól nagy nép fog eredni.

Karthágóban a pun királynő, Didó éppen új várost épített a föníciai Türoszból menekült népével. Szívesen fogadta a trójaiakat. Aphrodité szerelmet ébresztett szívében Aineiasz iránt. Hosszú, önfeledt hónapokat töltöttek együtt, amíg Zeusz le nem küldte Hermészt Aineiaszhoz, hogy hivatására figyelmeztesse. Aineiasznak tovább kellett mennie, s hajóival éppen egy esztendővel azután ért vissza Szicíliához, hogy itt eltemették Ankhiszészt. Mintha csak az istenek intézték volna úgy, hogy Aineiasz atyja hamvainál ünnepelhesse kegyelettel a szomorú évfordulót. Partra szálltak, s a szicíliaiakkal együtt tartottak versenyjátékokat Ankhiszész árnyának a tiszteletére.

Még tartottak a játékok, amikor Héra leküldte az égből a hajókhoz Íriszt. Itt az asszonyok külön siratták Ankhiszészt, mikor megjelent közöttük Írisz, és az egyik trójai öregasszony, Beroé képében rábeszélte őket, hogy a hajók elégetésével vessenek véget a céltalan bolyongásnak. A sok hajózásban kimerült asszonyok hallgattak a szóra, és Poszeidón oltárairól vett tűzcsóvákat dobtak a hajókra.

Messziről meglátták a füstöt a férfiak; félbeszakadt az ünnepi játék, és mindenki a hajókhoz sietett. Aineiasz imájára Zeusz esőt bocsátott alá, és a tűz elállt. Négy hajó addigra elpusztult, de a többi megmenekült.

A bölcs öreg Nautész akkor azt a tanácsot adta Aineiasznak, hogy válassza el a minden veszedelmet elviselni kész, bátor férfiakat a kishitűektől; csak a bátrakat vigyék tovább, a kishitűeket az asszonyokkal együtt hagyják hátra Akesztésznél. Éjszakai álmában Ankhiszész is megjelent Aineiasz előtt, atyja szelleme is arra intette, hogy fogadja meg Nautész tanácsát.

– Csak a legbátrabb szívű, válogatott ifjakat vidd magaddal Itáliába, mert kemény népet kell legyőznöd – hangoztatta Ankhiszész, s egyszersmind azt is meghagyta fiának, hogy keresse fel majd a Szibülla segítségével az Alvilágban.

Úgy is tett Aineiasz. Szicíliai vendéglátója, a trójai származású Akesztész még örült is a népnek, melynek így királya lehetett.

Ezalatt Aphrodité Poszeidón segítségét kérte fia számára. A tenger istene meg is ígérte, hogy most már Aineiasz háborítatlanul fogja elérni Itália partjait: csupán egyetlen áldozatra vár a tenger, valamennyiök megváltása gyanánt.

Ez az egyetlen áldozat Palinurosz volt, a máskor óvatos kormányos, kit ezen az úton elnyomott éjszaka az álom a kormány mellett: álmában beleesett a tengerbe. Aineiasz megkönnyezte, és maga vette át a vezetést.

Így siklott Aineiasz hajója az itáliai Kümé partvidéke felé.

Kikötöttek, és Aineiasz felkereste Apollón templomát, melyet Daidalosz épített, amikor Minósz fogságából megmenekült. A sziklaoldalban hatalmas barlang, ennek száz nyílásán keresztül adott Apollón papnője, a Szibülla jóslatot, amikor az istenség megszállotta.

– Add, hogy a trójai balsors ne kísérjen tovább! – imádkozott Apollónhoz Aineiasz, majd a Szibüllához fordult: – Csak ne bízd a falevelekre a jóséneket, nehogy a rohanó szelek játékszere gyanánt szétrepüljenek: mondd el te magad a jóslatot, kérlek!

És a Szibülla, aki már alig bírta elviselni a keblét elöntő istenséget, habzó szájjal ilyen feleletet adott:

– El fognak jutni Latinosz király földjére a trójaiak, ezért nincs mit aggódnod, de még azt fogják kívánni, hogy bár ne jutottak volna el. Háborúkat, irtózatos háborúkat látok!

Így szólt a Szibülla, de Aineiaszt nem rémítették el a homályos szavak. Mindenre el volt készülve. Csak egyet kért még a Szibüllától: mutassa meg neki az Alvilágba vezető utat, hogy eleget tehessen atyja meghagyásának.

A Szibülla ellátta tanácsokkal. Valahol az erdő mélyén egy aranyág rejtőzködik, ezt kell megtalálni mindenekelőtt, mert az Alvilág királynéja, Perszephoné ezt várja ajándékba az érkezőtől. S ha leszakítják a fáról, nő helyébe másik, ugyancsak aranyból, de letörni nem tudja más, csak akit a Végzet szólít. Két galamb, anyja, Aphrodité kedves madarai vezették el az aranyághoz Aineiaszt.

Akkor aztán a barlang előtt, a fekete tónál, ahol a sötét üreg mérges kigőzölgései még az arra tévedt madarakat is megölték, a Szibülla által előírt áldozatokhoz látott. Az áldozatokat éjszaka mutatták be az Alvilág isteneinek, majd hajnal hasadtával Aineiasz, csupán a Szibülla által kísérve, bátran belépett az Alvilág kapuján.

Sűrű sötétségben, félelmetes árnyak között haladtak tovább, és eljutottak az alvilági folyókhoz, az Akherónhoz, a Kókütoszhoz, a Sztüxhez. Itt találták Kharónt. Az Alvilág révésze mogorván válogatott a csónak felé tolongó lelkek között: csak azokat vette fel, akiknek testét eltemették már, a temetetleneknek száz évig kell előbb bolyonganiok. Szomorú csoportjukban felismerte Aineiasz Palinuroszt.

Kharón Aineiaszt is fel akarta tartóztatni, de a Szibülla felmutatta az aranyágat, melyet ruhája alá rejtve hozott magával.

Szemben már ugatott rájuk a Kerberosz, de mikor a Szibülla az Alvilágot őrző eb nyakán ágaskodni látta a kígyókat, bódítószerrel átitatott mézes pogácsát vetett oda neki. Ez mind a három száját egyszerre tátotta a falat után, majd hatalmas testével elterült a barlangban. Így semmi sem tartóztatta fel többé Aineiaszt.

Hádész palotája felé vezette a hőst a Szibülla; a küszöbön elhelyezte az aranyágat, friss vizet hintett magára, úgy jutott a kapun túlra, ahol viruló szép tájak, a boldogok ligetei tárultak szeme elé. Itt tanyáztak azok, akik a hazáért haltak, a jósok és a költők, a mesterségek feltalálói, akik az életet szebbé tették, mindazok, akik kiérdemelték, hogy emlékezzenek rájuk az emberek. Halántékukat fehér szalag övezte. Muszaiosz, az őskor énekese, kit nagy tömeg vett körül, s ki vállal magaslott ki mindenek közül, igazította útba az Ankhiszészt kereső jövevényeket.

Amint meglátta fiát Ankhiszész atya, két kezét kinyújtva, könnyes szemmel szólította meg:

– Hát megjöttél mégis, kegyeleted legyőzte a kemény utat, láthatlak, és hallhatom hangodat!

Háromszor tárta ki Aineiasz a karját, hogy atyját megölelje, de háromszor siklott ki keze közül az árnyék, mint a könnyű szellő, mint a szárnyas álom.

Köröttük a Léthé partján nyüzsögtek a lelkek, mint ahogyan a rét megtelik zsongással, mikor derült nyáridőben a tarka virágokra ülnek a méhek, és a fehér liliomok körül dongnak. Ezek voltak az ezeréves alvilági szenvedéssel előbbi életük minden szennyétől megtisztult lelkek, akiknek a Léthé vizéből kellett még feledést inniok, mielőtt új életet kezdenek.

Már ott tolongtak Aineiasz utódai is. Ankhiszész egy magas halomról mutatta meg fiának az eljövendő nemzedékeket.

Az alvilágból Aineiasz visszatért társaihoz, s a part mentén hajózva, Kaieta kikötőjéhez érkeztek. Itt aztán horgonyt vetettek.

Ez a kikötő Aineiasz hű dajkájáról, Kaietáról kapta nevét, ki éppen itt halt meg. Aineiasz kegyeletes szertartással temette el őt, mielőtt továbbhajóztak. Kirké földjét érintették: messziről hallották a Nap leánya által állatokká varázsolt emberek panaszos hangjait, de Poszeidón kedvező szelet adott, hogy ne kelljen kikötniök sem a veszélyes partokon.

Hajnalra már megpillantották a Tiberisz torkolatát. Sűrű liget árnyéka borult rá, tarka madarak éneke simogatta fölötte az eget: boldogan hajózott be az öböllé szélesedő torkolatba társaival Aineiasz.

Aineiasz, Aszkaniosz és a többi vezér egy magas fa árnyékában dőltek le, és egyszerű lakomát készítettek maguknak. Búzalisztből sütött lepényre helyezték a vadgyümölcsöt, s mikor a gyümölcs elfogyott, a lepényt is kikezdték fogaikkal.

– Még utóbb az asztalt is megesszük éhségünkben – mondta jókedvűen Aszkaniosz. Ez juttatta eszébe Aineiasznak a jóslatot: ott ér véget bujdosásuk, ahol az éhség arra kényszeríti majd őket, hogy az asztalt is megegyék.

– Üdvöz légy, föld, melyet nekem szánt a Végzet, s legyetek üdvözölve, Trója hű istenei! Itt van az otthon, ez a hazánk! – S halántékát lombos ággal koszorúzva, az istenekhez fordult imájával.

Az öreg Latinosz volt ezen a vidéken a király, ő szívesen fogadta a trójaiakat, kész volt velük szövetségre lépni és leányát adni Aineiaszhoz feleségül. De Itália más népei féltékenyen nézték a jövevényeket, s fegyverrel akarták megakadályozni letelepedésüket.

Így véres küzdelem zaja verte föl a békességet, amelyet az aranykor egykori istene, Zeusz száműzött apja, Kronosz, éppen Itália mezőin őrzött meg legtovább. Végül is Aineiasz legyőzte ellenfeleit, új hazát szerzett a trójai menekülteknek és a Trója lángjai közül kimentett isteneknek. Az új várost már Aszkaniosz építette fel, harminc évvel később, ott, ahol a jóslat értelmében Aineiasz a hófehér emsét harminc malacával megpillantotta.