29. Memnón

Győzelmüket ünnepelték a görögök másnap, a trójaiak pedig Pentheszileiát siratták, meg a saját sorsukat. Az ősz Thümoitész emelkedett szólásra először a trójai vezérek gyűlésében.

– El se tudom már képzelni, kedveseim, kinek a segítségére számíthatnánk még – mondta gondterhelten. – Amikor megláttam Pentheszileiát, azt hittem, valamelyik isten jött le hozzánk az égből, hogy győzelmet szerezzen nekünk, de reményünk meghiúsult. Vegyük hát fontolóra, hogyan menthetjük meg puszta életünket! Az az én tanácsom, hagyjuk magukra e pusztulásra szánt falakat, meneküljünk más vidékre, és ott építsünk új várost magunknak, mert nem hiszem, hogy itt fel tudjuk még tartóztatni a görögök ostromát!

Mást gondolt Priamosz király, és kitartásra buzdította Thümoitészt meg a többi trójait és szövetségest:

– Ne essünk kétségbe, s ne hagyjuk el hűtlenül hazánkat, városunktól távol még kevésbé tudnánk felvenni a harcot ellenségeinkkel! Állnak még a bástyatornyok, áll még az erős fal, azt védjük, amíg megérkezik népes seregével a fekete bőrű aithiopszok hős királya, Memnón! Nem hiszem, hogy sokáig váratna magára, szorult helyzetünk láttán követséget küldtem hozzá, és ő megígérte, hogy eljön Trójába, remélem, közeledik is már. Legyetek hát még egy kis türelemmel, hiszen még mindig jobb idehaza, harcban esni el hazánkért, mint messze idegenben vállalni a megvetést.

Nem mindenkit nyugtatott meg ez a biztatás. A bölcs Pulüdamasznak elege volt már a harcból, s ezért megfontoltan ilyen tanácsot adott:

– Ha Memnón megígérte segítségét, ám jöjjön, szívesen látjuk az isteni hőst a városban! De félek, hogy ő se fog helytállni a görögökkel szemben, s mi is elbukhatunk az ő bukásával. De nem kettő közül lehet csak választanunk, mint ahogy Priamosz király mondta: vagy szégyen vár reánk idegen földön, ha elfutunk innét, vagy dicsőséges halál, ha hazánkban maradunk. Én a harmadikat javaslom, bár előbb megtettük volna: adjuk ki Helenét és a kincseket, amelyeket ő hozott el Spártából, sőt adjunk még kétannyit a magunkéból, mert evvel válthatjuk meg életünket, és menthetjük meg a várost a pusztulástól.

Sokan helyeselték e szavakat, de féltek nyíltan kimondani, amit gondoltak. És nem is ok nélkül haboztak, mert Parisz máris haragosan támadt a józan tanácsadóra:

– Gyáva vagy, Pulüdamasz, de nem bánom, te vonulj félre a harctól, és ülj veszteg otthon, legalább nem fogod kishitűségeddel a többieket is elcsüggeszteni. Mert nehéz küzdelem nélkül nem terem dicsőség, a meghátrálás nem férfiaknak, hanem együgyű gyermekeknek és asszonyoknak való!

Megérkezett hamarosan Memnón, Éósznak, a Hajnal istennőjének ragyogó fia, az aithiopszok hős királya. Szívesen fogadta őt Priamosz király, úgy is, mint a győzelem reményével biztató szövetségest, úgy is, mint kedves rokont, hiszen Memnón apja, Tithónosz, maga is Laomedón fia, Priamosz testvére volt, de Éósz megszerette, és elragadta magával távoli, halhatatlan lakába, az Ókeanosz mellé.

Fényes lakomával vendégelte Piramosz király a messziről érkező rokont, és hosszan elbeszélgettek. Priamosz a görög vezéreket sorolta fel és a sok csapást, amelyet ők mértek idáig a trójaiakra. Memnón elbeszélte a hosszú és kalandos utat, amely őt az Ókeanosz habjai mellől Trójáig vezette, szót ejtett szülei halhatatlan életéről is, és Priamosz örült, hogy hírt hallott legalább rég nem látott testvéréről. Aztán az öblös aranyserleget köszöntötte Memnónra, amelyet még Zeusz ajándékozott egykor fiának, Dardanosznak; azóta apáról fiúra szállt a serleg: Dardanosz fiának, Erikhthoniosznak, Erikhthoniosz Trósznak, Trósz Ilosznak, Ilosz Laomedónnak, Laomedón pedig Priamosznak hagyta örökül, Priamosz Hektórnak szánta volna, de ezt már nem engedték meg az istenek.

Megcsodálta Memnón a gyönyörű serleget, de a bor nem fosztotta meg józanságától.

– Nem való az asztal mellett dicsekedni, se lakoma közben fogadkozni: majd a harcmezőn elválik, megérdemeltem-e bizalmadat vagy sem! De most itt az idő, hogy pihenni térjünk, sem a sok bor, sem az álmatlanság nem válik javára annak, aki csatába készül.

– Ülj velünk, ameddig jólesik – hagyta rá csodálkozó tisztelettel az agg király. – Mert nem illik erőszakkal visszatartani azt, aki már távozni akar a lakomától, de az sem, hogy magunk küldjük el, aki még szívesen maradna.

Így hát felkelt az asztal mellől Memnón, és pihenni tért, pihenni tértek a trójaiak is.

A halhatatlan istenek még egy ideig együtt lakomáztak az Olümposzon, s Kronosz fia, a villámokat szóró Zeusz szólt hozzájuk:

– Tudjátok, hogy holnap súlyos ütközet lesz, mindkét oldalon sok rohanó paripát és sok porba hulló hőst fogtok majd látni, és van közöttetek, akit gond emészt valamelyikükért. De az is maradjon veszteg, és ne fogja át térdemet könyörögve, mert a halálos végzet sötét istennői, a Kérek a mi szavunkra is hajthatatlanok maradnak.

A halhatatlan istenek enélkül is tudták már, mi készül, s akinek gondja volt halandó fiára, az is magába zárta fájdalmát. Egyetlen királynak se jelentek meg álmában azon az éjszakán, hogy feltárják a jövőt, hanem maguk is nyugovóra hajtották fejüket, s halhatatlan szempillájukra álom ereszkedett.

Másnap Éósz hiába szerette volna késleltetni az éjszaka elmúlását és az új nap reggelét, föl kellett kelnie Tithónosz mellől, és a hajnal rózsás fényét meg kellett hoznia az égre. Erre fölserkentek álmukból az emberek, fegyverbe öltöztek a trójaiak, velük Éósz fia, Memnón is, meg az aithiopszok egész serege. Tódultak ki a kapun, és mint sötét felhő ereszkedtek a síkságra.

A görögök csodálkozva fogadták a támadást, de készen álltak arra, hogy kivédjék. Ragyogó fegyverzetben olyan volt közöttük Akhilleusz, mint a Nap, amikor az Ókeanosz mellől megérkezik, és a Föld boldog nevetéssel fogadja. A trójaiak Memnónt követték, ki a tomboló harc istenéhez, Arészhez volt hasonló. Dübörgött a föld a lábuk alatt, és mindkét oldalon sok derék hős feje hanyatlott a porba. Nesztor egyik fiát, Antilokhoszt Memnón dárdája sújtotta halálra.

Nincs nagyobb fájdalom, mint mikor gyermek hal meg apja szeme láttára. Keserű gyász töltötte el Nesztor szívét, s szólította másik fiát, Thraszümédészt:

– Ha valóban az én véremből való fiam vagy, siess ide mellém, hogy testvéred holttestétől legalább elűzzük a gyilkosát!

Odasietett Thraszümédész, vele még egy jó püloszi vitéz, Phéreusz, aki az apával és testvérrel együtt siratta elesett fiatal fejedelmét. De nem tudtak Memnón közelébe férkőzni, pedig az már avval bajlódott éppen, hogy Antilokhoszt megfossza fényes fegyvereitől. Ezt látva már maga Nesztor is Memnónra tört, de az restellte felvenni a harcot az öregemberrel, aki erősen atyjára emlékeztette őt – hiszen Tithónosznak halhatatlanságot nyert Éósz, de örök ifjúságot elfelejtett kérni a számára.

– Jó öreg, vonulj te félre már a harctól! – mondta az agg Nesztornak a Hajnal és Tithónosz daliás fia. – Magam is megbánnám, ha fegyverem véletlenül eltalálna, rólad meg azt hinnék, hogy eszedet vesztetted, mert nem is illő, hogy valaki nála kiválóbb hőssel álljon ki viadalra.

Nem könnyen látta be Nesztor, hogy Memnónnak igaza van.

– Vagyok én is olyan kiváló hős, mint akárki! De az öregség megtörte erőmet, és úgy vagyok most, mint a fogatlan oroszlán, akit hitvány eb is elűzhet az akoltól. – Szólt, és odébbállva, segítség után nézett.

Addig Memnón és az aithiopszok feltartóztathatatlanul törtek előre, s már a Hellészpontosz partjáig szorították vissza a görögöket, akik közül sokan estek el Memnón dárdája alatt. De mikor rátalált a harc forgatagában a trójaiakat üldöző Akhilleuszra Nesztor, tudta már, mit mondjon neki.

– Ó, Akhilleusz – kiáltotta oda már messziről –, te, ki a görögök hatalmas védősövénye vagy egymagad, hallgasd meg, mi történt: elesett az én kedves fiam, Antilokhosz, s fegyverei már Memnónnál vannak, félek, hogy teteme is a kutyák martaléka lesz, ha nem segítesz!

Akhilleusz szívébe is fájdalom markolt, amikor ezt hallotta; hiszen Antilokhosz mindig jó barátja volt. Otthagyta a trójaiak szárnyát, és oda sietett, amerre Memnón harcolt az aithiopszok élén. Ez egy hatalmas követ ragadott fel, amilyet a mezőn határkőnek használnak az emberek, azt dobta Akhilleusz pajzsa felé, de ez nem ijedt meg, s közelharcban mindketten sebet ejtettek a másikon. Memnón a jobb vállán, Akhilleusz a karján sebesült meg.

– Kellett, te kegyetlen, a trójaiakat pusztítanod, s avval dicsekedned, hogy senki sincs nálad derekabb, mert anyád istennő, halhatatlan Néreisz? – örült máris a diadalnak Memnón, amikor meglátta Akhilleusz kiserkedő vérét.

– Ma utolér végzeted, mert én is istennő fia vagyok, a rózsásujjú Hajnalé, és a liliomtiszta Heszperiszek neveltek, az Ókeanosz távoli partjain. És az én anyám kiválóbb istennő a tiédnél, hiszen ő hozza fel a ragyogó fényt nap mint nap az égre, a boldog isteneket és a halandókat egyaránt megörvendeztetve vele. A te anyád pedig a tenger terméketlen mélyén lakik, tétlenül és láthatatlanul a halak között, én ugyan nem sokat törődöm vele, és nem helyezem egy sorba az égi istennőkkel!

Büszkén felelt Aiakosz unokája, Akhilleusz:

– Eszedet vesztetted, hogy velem mersz szembeszállni, Memnón! Nagyobb az erőm a tiédnél, de származásom sem alábbvaló! Hiszen apám után Aiakosz, Zeusz fia a nagyapám, anyám után Néreusz, a tenger istene, akinek a leányait, a Néreiszeket az olümposzi istenek is megbecsülik, de köztük is leginkább az én anyámat, Thetiszt, aki a halhatatlanoknak nemegyszer nyújtott segítséget. Ő volt az, aki Dionüszoszt termeibe fogadta, amikor ennek Lükurgosz elől menekülnie kellett, ő adott menedéket Héphaisztosznak, amikor az Olümposzról bukott alá, de még Zeuszt, a villámok urát is ő szabadította meg, amikor a többi isten bilincsbe akarta verni. Emlékeznek minderre az égi lakók, és ezért tisztelik őt az Olümposzon, ha nem hinnéd, hamar kitapasztalhatod, amikor fegyveremet diadalra segítik veled szemben. Hektóron Patrokloszért álltam bosszút, rajtad Antilokhoszért, mert ne gondold, hogy valami hitvány fickó barátja volt az, akit megöltél! De mit állunk itt, éretlen gyermekekhez hasonlóan a szüleinkkel vagy akár a saját tetteinkkel dicsekedve? Közel van Arész, közel van a döntő pillanat!

Szólt, és hatalmas kardját emelte Memnónra, Memnón a magáét Akhilleuszra, mindkettő a másik pajzsát szerette volna beszakítani, de nem sikerült, mert mindkét pajzs Héphaisztosz olümposzi kovácsműhelyéből került ki. Zeusz is egyformán szerette a két hőst, mindkettőbe erőt öntött, mindkettő termetét is megnövelte, nem is halandó férfiakhoz, hanem istenekhez voltak már hasonlóak.

Sokáig távolról nézték őket az olümposzi istenek, egy részük Thetisz fiának, más részük Éósz fiának kívánta volna a győzelmet. Megdördült az ég a magasban, körös-körül zúgott a tenger, és a föld rengett a viaskodók lába alatt. Thetisz köré futottak Néreusz leányai, és aggódva kísérték figyelemmel Akhilleuszt a tenger felől. Féltette fiát Éósz is, és égi fogatáról nézte Memnónt, mellette álltak Héliosz leányai, az égi körön, amelyen a fáradhatatlan Napnak kell évi pályáját megfutnia. S mert az istenek mind vagy Thetisszel, vagy Éósszal éreztek együtt, már-már könyörtelen harc osztotta őket is két táborra.

Zeusz mást gondolt, s a két hős mellé parancsolta gyorsan a végzet istennőit, a Kéreket, az egyiket feketébe öltözötten, a másikat ragyogó fehérben. A fekete Sorsistennő Memnón mellé állt, a fehér pedig Akhilleusz mellé, abból megláthatták az istenek, hogy a harc már eldőlt, a végzet ellen ők se tehetnek semmit. Memnónra halálos csapást mért Akhilleusz, a trójaiak megfutamodtak, és az elesett hőst a mürmidónok megfosztották fegyvereitől.

Felsóhajtott Éósz, amikor ezt látta, és felhőkbe burkolózott. A földre sötétség borult. A gyors szeleknek adott ezután parancsot az istennő, azok mind a trójai síkságon futottak össze, és gyöngéden fölemelve Memnón tetemét, a magasban suhantak vele tova. A vérző testből piros cseppek hullottak alá a földre, egy helyre gyűltek, és zúgó folyammá dagadtak: ez a Paphlagoneiosz, az Ida hegy tövében. Eredetét még a késői utódoknak is elárulja, mert évről évre, Memnón halála napján vérrel telnek meg a habjai.

Az aithiopszok nem hagyták el halálában sem királyukat: a szelek szárnyán követték ők is Memnónt, sötét homályba burkolózva. A trójaiak és a görögök egyaránt csodálkozva néztek körül, hová tűnt hirtelen a szemük elől Memnón holtteste, és hová lettek a királyukat sirató aithiopszok. A szelek az Aiszéposz folyó partján tették le a tetemet.

A Nap lenyugodott, Éósz is leszállt az égről, hogy fiát sirassa, és vele a tizenkét leány, akiknek a Nap évi pályájára kell felügyelnie, a körforgásra, amelyen a fagyos tél és a viruló tavasz, a kedves nyár és a gyümölcsöt érlelő ősz szabályosan váltják egymást, mert máskülönben terméketlen maradna az esztendő. És most éppen ez fenyegette a világot, mert a tizenkét leány lejött a magasból, hogy Éósz gyászában osztozzon, velük együtt mondtak siratóéneket a Fiastyúk csillagai, visszhangzottak a hegyek, visszhangzott az Aiszéposz a siralomtól. De Éósz nemcsak gyászolt, hanem meg is fenyegette az isteneket:

– Meghaltál, kedves gyermekem, s anyádat rettenetes gyászba borítottad. Nem is tudnék már ezután világítani többé az égi isteneknek; az alvilágiak sötét mélységeibe merülök inkább, ahol testedtől elválva a te lelked is röpköd a homályban. Akkor majd Zeusz is megbánja, hogy nem adta meg nekem a tiszteletet, pedig többet érdemeltem volna, mint Néreusz leánya, hiszen az én ragyogásom vont idáig mindent tökéletes szépségbe. De most az örök sötétségbe szállok alá, hozza fel azután Thetiszt a tengerből Zeusz az Olümposzra, tündököljön, ha tud, ő az isteneknek és az embereknek, tőlem ne várja többé a hajnali fényt a Föld, amely megtűri magán fiam gyilkosát!

Így szólt, s mint soha ki nem apadó folyó omlott a könny Éósz szeméből. Vele gyászolt az Éjszaka is, a csillagok mind a felhők mögé bújtak. Az aithiopszok megsiratták elesett vezérüket, majd sírt hantoltak föléje, s miután elvégezték a gyászszertartást, Éósz fekete szárnyú madarakká változtatta valamennyit. Keservesen vijjogva repdestek a sír felett, amelyet Aiszéposz leányai, a folyó nimfái fákkal ültettek körül.

Lejárt az éjszaka ideje, de nem oszlott el a sötétség. Éósz nem törődött a hajnali fénnyel, amelyet neki kellett volna gyors fogatán felvinnie az égboltra. Fürge lovai egy darabig vele együtt siratták Memnónt, de azután türelmetlenül dobogtak, várták már, hogy Éósz felhágjon kocsijára. De Éósz nem mozdult, hiába villámlott a haragvó Zeusz, hogy az egész föld körös-körül belerengett.

Végül is a Hórák jöttek le érte, az évszakok szép istennői, a rend és a törvény hűséges őrei a világban. Hiába vonakodott tovább Éósz, engednie kellett rábeszélő szavuknak, s követnie kellett a parancsot, amelyet Zeusztól hoztak. Mert Zeusz a legnagyobb isten, tőle függ minden a tenger mélyén, a föld felszínén és a ragyogó csillagok világában.

Nem szűnt a fájdalom Éósz szívében, de engedelmeskedett, felhágott kocsijára, és a gyorslábú lovak megindultak vele a szokott pályán. Felérve a mennyboltra, kinyitotta Éósz az ég kaput, és a hajnali fény szétszórta az éjszaka homályát.

Egyiptomban hatalmas ércszobrot emeltek Memnón tiszteletére. Amikor a hajnal első sugarai érik, zengő hang száll fel a mozdulatlan ércből: Memnón énekszóval köszönti nap mint nap halhatatlan anyját, amint a magasban elsuhan fölötte.