Közzététel dátuma: Sep 24, 2016 9:7:58 AM
A Föld az olümposzi istenek ellen lázadó gigászok kiömlő véréből sarjasztotta az első embereket.
Ez a fajta is istentelen és erőszakos volt, akárcsak maguk a gigászok, meglátszott rajtuk, hogy vérből sarjadtak.
Látta bűneiket Zeusz az Olümposzról, szörnyű haragjában összehívta az istenek gyűlését, és kihirdette köztük, hogy elpusztítja az embereket. Voltak, akik helyeselték Zeusz szavait, s még ösztökélték is haragját, mégis sajnálták az emberi nem teljes pusztulását, és aggódva kérdezték: mivé lesz a föld, ha magára marad, s ki fog az ő oltáraikra tömjént hozni? Vagy a pusztító vadaknak akarja átadni az egész földkerekséget? De az istenek királya leintette az aggodalmaskodó kérdéseket avval, hogy már az ő gondja a többi, és új sarjadékot ígért, csodálatos eredetből, mely már nem lesz hasonló az első emberek fajtájához.
S már-már el is szórta villámait a földre, de félt, hogy annyi tűztől még a szent éter is lángra kap, és a hatalmas világtengely elég. Eszébe jutott a végzet szava is, hogy majd eljő az idő, mikor a tenger, mikor a föld és az ég királyi palotája tüzet fog, és lobogva ég, és a világ mesteri építménye leroskad. Félretette a küklópszok keze alól kikerült fegyvereket, és a büntetés ellenkező nemét választotta, azt, hogy minden világtáj felől esőt bocsátva alá, a halandó fajtát a hullámokba fojtja. Az északi szelet elzárta Aiolosznak, a szelek királyának a barlangjába, s vele együtt a többit, ami csak szétszórja az összegyűjtött felhőket, és kibocsátja Notoszt, az esőt hozó déli szelet.
Nedves szárnnyal repül ki Notosz, szuroksötétségbe takarva vészjósló arcát, szakálla felhőktől nehéz, fehér hajáról ömlik a víz, homlokán a ködök ülnek, tollai harmatosak, keble is, és amint széles kezével a lecsüngő felhőket facsarja, recsegés-ropogás támad, a felhőkbe zárt eső zuhog alá az égből. Héra hírnöke, a tarka színekbe öltözött írisz, összeszedi a vizet mindenünnen, s viszi, hogy a felhőket táplálja vele. Leteríti a víz a vetést, amitől annyit remélt a földműves, odalett, és a hosszú esztendő minden fáradsága kárba megy.
Nem is elégedett meg az éggel, saját hatalmával Zeusz. Segédcsapatokkal – habjaival – áll melléje kék színű testvére. Összehívta Poszeidón a folyamokat, s mikor ezek beléptek királyuk palotájába, így szólt hozzájuk:
– Nincs idő most hosszú biztató beszédre, öntsétek ki minden erőtöket, így kell lennie, nyissátok ki tárházaitokat, s a gátat letépve, engedjétek szabadjára folyástokat!
Így hangzott a parancs, a folyamok elhagyták ismét királyuk palotáját, forrásaik száját kitágították, és fékevesztett futással hömpölyögtek a tengerekbe. Maga Poszeidón háromágú szigonyával a földet bökte meg, az megrázkódott, és rengésével szabaddá tette a vizek útját. Medrükből kilépve futottak a folyók a nyílt mezőkön, s a vetésekkel együtt kicsavart fákat, barmokat, embereket, leszakított tetőket, szentélyeket ragadtak tova oltáraikkal. Ha pedig megmaradt egy-egy ház, és ellen tudott állni ekkora pusztulásnak, anélkül hogy összeomlott volna, a túláradt habok mégis betakarták, s még a tornyok is eltűntek az ár alatt. Már nem volt különbség tenger és föld között, minden egy víztükör volt, és partja sem létezett ennek a tükörnek.
Az emberek menekültek, egyik magasabb dombot keresett, a másik csónakba ült, és evezőt fogott ott, ahol a minap még szántott. Ez a vetés fölött vagy elmerült háza oromzata fölött hajózik, amaz halat fogdos a szilfa tetején. Megesik, hogy zöldellő réten vetik ki a horgonyt, vagy a szőlőhegyet horzsolja maga alatt a görbe hajógerinc. És ahol az imént még kecses gödölyék szakították a füvet, most ormótlan fókák hevertetik testüket.
Csodálkozva nézik a víz alatt a berkeket, a városokat, a házakat Néreusz leányai, s az erdőket ellepik a delfinek, magas ágakba ütköznek, és meginognak alattuk a tölgyfák. Ott úszik a farkas: a juhok között, viszi az áradat a sárga oroszlánokat, viszi a tigriseket, s nem használ sem villámereje a vadkannak, sem pedig gyors lába az elsodort szarvasnak. Sokáig keresve egy darab szárazai, ahol megpihenhet, ellankadt szárnnyal hull a tengerbe a madár.
Elborította már a halmokat is a tenger féktelen szabadsága, s új habok verdesték a hegycsúcsokat. Az emberek legnagyobb részét az ár ragadta magával, és akiket az ár megkímélt, azokat élelem fogytán a hosszú éhezés pusztította.
Csak a Parnasszosz kettős orma emelkedett szabadon a felhők fölé.
Ezen a hegyen akadt fenn Deukalión, Prométheusz fia, meg a felesége, Pürrha, Epimétheusz leánya. Másutt már mindent tenger borított. A Kórükion-barlang nimfáihoz és a hegy isteneihez fordultak imájukkal, és a végzet szavát hirdető Themiszhez, akinek akkor ott jóshelye volt. Nem akadt Deukaliónnál jobb és igazságszeretőbb férfi, sem az asszonynál istenfélőbb asszony. Amint Zeusz meglátta, hogy már lucskos mocsarak öntötték el a földkerekséget, és látta, hogy annyi férfi közül csak egyetlenegy maradt életben, annyi asszony közül csak egyetlen asszony, és mindkettő bűntelen, és mindkettő istenfélő: szétszórta a felhőket, s az északi széllel elhordatta az esőt, megmutatta az Égnek a Földet és a Földnek a tiszta Eget.
A tenger dühe is elült, és félretéve hármas hegyű fegyverét, megsimogatta a vizeket a tenger ura. Hívta a mélység fölött ácsorgó kék Tritont, kinek vállát rajta nőtt bíborcsiga borítja, s meghagyta neki, hogy fújjon bele kagyló-trombitájába, úgy szólítsa vissza, megadva a jelt, a tenger habjait és a kiáradt folyókat. Vette Triton öblös, felül szélesedő, hajlított trombitáját; ez, mihelyt magába veszi a levegőt, betölti hangjával a partokat, keleten és nyugaton egyszerre. Akkor is, amint az isten nedves szakállától harmatozó száját megérintette, és a parancs szerint rázendített a takarodóra, minden hullám meghallotta a földön és a tengerben egyaránt. S amint meghallották a hullámok, egybe is gyűlt valamennyi. Az áradat leülepedett, a dombok lassanként előtünedeztek. Már a tengernek újra partja lett, s a folyókat visszafogadta a régi meder. Emelkedett a föld, s nőttek-nőttek újra a szárazföldi tájak, miközben egyre apadt a víz. Végre, hosszú idő múltán, megmutatták újra lombjuk-vesztett ormaikat az erdők, de még ágaik közt tartották a visszamaradt iszapot.
Helyreállt a világ, de kietlen volt és üres, és az elpusztult mezők fölött mélységes csönd uralkodott. Látta ezt Deukalión, és könnyek között így szólította meg Pürrhát:
– O, testvérem, ó, hitvesem, ó, egyetlennek maradt asszony a földön, kit a közös nemzetség, a rokoni származás és végül a nász kötött hozzám, most e veszedelmek magukban is összekötnek! Mi ketten vagyunk most az egész föld népe, amerre csak ellát napnyugat és napkelet, a többi már mind a tenger martaléka. De még a mi életünk sincs biztonságban, még most is fellegek rémítik a lelkünket. Mit éreznél, te szegény, ha nélkülem kímélt volna meg téged a végzet? Magadra maradottan hogyan viselhetnéd el a félelmet, s kinek panaszkodnál, és ki vigasztalna? Mert hidd meg, ha te is a tengeré lennél, én követnélek téged, hitvesem, és én is a tengeré lennék. O, vajha meg tudnám újítani az emberiséget, atyámnak, Prométheusznak a mesterségével, s mint ő, vajha lelket tudnék önteni én is a kiformált agyagba! Most a halandó fajta mi kettőnkben áll fenn, így akarták az istenek, az emberekből hírmondó példaként maradtunk.
Így beszélt Deukalión, és mindketten sírtak. Aztán elhatározták, hogy könyörögnek az égi istenséghez, és szent jóslat útján kérnek segítséget. Nem tanakodtak soká, együtt járultak a Képhisszosz folyó habjaihoz, melyek még nem voltak ugyan egészen kitisztulva, de legalább már az ismerős mederben haladtak. Innen merítettek vizet, és avval hintették be ruhájukat és fejüket, úgy vették útjukat a szentséges istennő temploma felé. Ennek az orma is rút moszattól sárgult, és tűz nélkül álltak az oltárok. Amint a templom lépcsőit elérték, lehajlott fővel borult le mindkettő, és a hideg követ remegve illették csókjaikkal. És így imádkoztak:
– Ha igazságos imánkra meglágyul az isteni akarat, ha elfordul az istenek haragja, mondd, Themisz, mi módon hozható még helyre a mi fajtánk pusztulása? Nyújts segítséget te, legszelídebb istennő, az elmerült világnak!
Meghatották a jámbor szavak az istennőt, és jóslatot adott:
– Távozzatok templomomból, és fedjétek be fejeteket; oldjátok meg felövezett ruhátokat, s nagy szülőanyátok csontjait dobáljátok hátatok mögé.
Sokáig hallgattak, aztán Pürrha szava törte meg a megdöbbent csendet, és megtagadta az engedelmességet.
Remegő szájjal kérte az istennő bocsánatát, de félt megsérteni anyja árnyékát csontjai szétdobálásával. Majd el-elismétlik magukban a jóslat bujkáló értelmű, homályos szavait, és végül Prométheusz fia szelíd szavakkal simogatta meg Epimétheusz leányát.
– Vagy csalóka minden okosságunk – mondta –, vagy pedig kegyesek a jóslat igéi, és nem tanácsolnak semmi bűnt. Nagy szülőanyánk, a Föld, és a Föld testében a kövek a csontok, azt parancsolja a jóslat, hogy ezeket dobáljuk a hátunk mögé.
Megörült Pürrha férje szavainak, de mindketten féltek, hogy csalóka a remény, annyira nem bíztak az égi intelemben. De mit árt, ha próbát tesznek? Lementek a hegyről, és betakarták a fejüket, ruháikat megoldozták, s amint a parancs szólt, hátuk mögé dobálták a köveket. És a sziklakövek engedtek lassanként merev keménységükből, egyre lágyultak, s amint meglágyultak, alakot kezdtek ölteni. Majd amint megnőttek, és szelídebb lett a természetük, ki lehetett már venni emberi alakjukat, ha még nem is egészen világosan, hanem csak úgy, amint az imént munkába vett márványból alakuló szobrokon. Ami nedvesebb, földesebb rész volt rajtuk, abból lett a hús, az izomzat, ami szilárd és hajolni nem tudó, abból lettek a csontok, ami pedig ér volt a kőben, ér maradt az emberi testben is.
Nem telt belé sok idő, és az istenek akarata szerint megújult az emberi fajta. A férfikézből elhajított kövek férfiakká lettek, s Pürrha köveiből az asszonyi nem született újjá. Ezért vagyunk kemény, fáradságot tűrő fajta; evvel is megmutatjuk, hogy kemény kövekből lettünk.