28. Pentheszileia

Még Hektórt gyászolták, s mint megriadt nyáj, amelyet kegyetlen oroszlán fenyeget, rettegve néztek a jövő elé a trójaiak, amikor váratlan segítség érkezett a városba. Megjött Pentheszileia, Arész hős leánya, a Thermódón folyó vidékéről, az amazónok serege élén. Mint a szántóvetők, amikor hosszú szárazság után Írisz, a szivárvány bukkan fel a tengerből, esőt ígérve a tikkadt mezőknek, úgy örültek a trójaiak Pentheszileiának. Még Laomedón fia, az ősz Priamosz király is felderült, bár nem feledte a gyászt elesett gyermekeiért és a legkedvesebbért valamennyi között, Hektórért. Az amazónok királynőjét úgy fogadta mégis, mintha saját leánya tért volna meg hozzá, húszesztendős távollét után. Nagy lakomát rendezett a tiszteletére, gazdagon megajándékozta, s ígérte, hogy még többet is fog adni, ha megszabadítja Tróját ellenségeitől. Az magabiztosan vállalta, hogy szembeszáll Akhilleusszal, legyőzi a görögöket, és hajóikat lángba borítja. Reménység töltötte el a trójaiakat, csak Andromakhé nem tudott bízni többé.

– Nem tudod, mire vállalkozol elvakult bátorságodban – mondta szánakozva Pentheszileiának a biztos halál vár rád, te szerencsétlen! Hiszen Hektór nálad is nagyobb hős volt, mint istenre tekintett fel rá mindenki a városban, büszkeségünk volt, nekem is, szüleinek is, amíg élt, s látod, özveggyé tett Akhilleusz! Bárcsak előbb szálltam volna sírba!

De Pentheszileia nem hallgatott rá. S mikor beesteledett, és a fényes lakoma után pihenni tértek, csalfa álomképet küldött hozzá Pallasz Athéné. Az álomkép is győzelemmel biztatta.

Feltűnt a rózsásbokájú Hajnal, Pentheszileia frissen ébredt, és felugrott fekvőhelyéről. Felöltötte ragyogó fegyverzetét, amelyet Arész ajándékozott neki, arany lábvértjét csatolta fel először, majd csillogó mellvértjét s ezüsttel és elefántcsonttal díszített markolatú kardját, két dárdát vett magához, kétélű bárdot és kerek pajzsot, mely olyan volt, mint a tenger fölött ragyogó telihold.

Zeusznak az Ida ormán álló temploma felé tárta karját Priamosz, és így imádkozott:

– Hallgass meg, Zeusz atya, hadd térjen vissza győzelemmel Arész leánya, s annyi gyász és veszteség után engedd végre fiad, Dardanosz megfogyatkozott maradékát fellélegzeni!

Még be se fejezte könyörgését a király, amikor bal felől vijjogó sas bukkant fel a levegőben, karmai közt vergődő vadgalambbal. Megremegett Priamosz, és sejtette már, hogy hiába imádkozott.

Pentheszileia ezalatt az amazónok élén felbukkant a görögök előtt. Az amazónokat felbátorodva követték a trójaiak és szövetségeseik. A görögöket meglepte a támadás, és csodálkozva kérdezgették egymástól:

– Ugyan ki lehet az, aki Hektór helyére lépett, és újra ellenünk meri vezetni a trójaiakat?

De az első meglepetés után hamar összeszedték magukat, fegyvereiket magukhoz vették, és sűrű rajokban léptek ki hajóikról a csatamezőre. Mindkét oldalon sokan elhullottak a véres küzdelemben. Pentheszileia, mint a sötét vihar, feltartóztathatatlanul tört előre. És fenyegetőzve rázta dárdáját a görögök felé:

– Most aztán meglakoltok a sok szenvedésért, amit Priamosznak okoztatok! Hol van Diomédész, és hol van Akhilleusz, vagy hol lapul Aiasz, akiket a hír a legnagyobbaknak magasztal? Egyik se mer szemem elé kerülni, mert tudják, hogy a keselyűknek vetem oda martalékul őket, miután az életüket kioltottam!

Aiasz és Akhilleusz ezalatt Patroklosz sírjánál időzött, szomorúan emlékezve kedves társukra. Valamelyik isten vonta el figyelmüket a kiújult harctól. A trójaiak győzelmesen rontottak a görögökre, ritkították soraikat, Pentheszileia jelenléte bátorságot öntött a szívükbe. Még a trójai nők is, akik a falakról nézték a küzdelmet, föllelkesedtek az amazon példáján. Különösen Tisziphonét, Meneptolemosz feleségét fogta el a harc vágya.

– Miért maradjunk el a férfiak mögött? – biztatta társnőit. – Van a mi tagjainkban is erő, ugyanaz a napfény süt reánk, ugyanaz a levegő vesz körül, ugyanaz a föld táplál kenyérrel minket, mint őket. Vagy nem látjátok ott az amazónt? Asszony az is, és nincs, aki bátrabban harcolna nála, pedig nem is szülővárosa Trója, és Priamosz király is idegen neki, minket pedig hazánk és kisgyermekeink védelme szólít fegyverbe, meg a bosszú elesett kedveseinkért, a férjekért és fiakért, az apákért és testvérekért, akik nincsenek többé.

Mint a méhraj, amikor a tél elmúltával kitódulnak a kasból a virágos rétre, úgy zsibongtak a trójai nők, egyik sem akart már a falak között maradni, egymást biztatgatták, a fonalat és a kosárkákat félredobták, s fegyver után kapkodtak. És a férfiakkal meg a harcra edzett amazónokkal együtt rohantak volna mind a halálba, csak Pallasz Athéné papnője, Theanó, Anténór felesége őrizte meg józanságát.

– Hová gondoltok, ti szerencsétlenek! – intette a többieket. – Ne hasonlítsátok magatokat az amazónokhoz, azok kicsi koruktól fogva szoktak a fegyverforgatáshoz meg a lóhajtáshoz, s nem is szorulnak a férfiak segítségére, meg aztán úgy hírlik, vezérük, Pentheszileia magának a háború istenének, Arésznek a leánya. De ti soha fegyvert nem fogtatok még gyönge kezetekbe, nem tapasztaltátok ki a harc szörnyű mesterségét. Igaz, minden embernek egy a természete, de mást tanult a férfi, mást a nő, s legjobb, ha mindenki azt teszi, amihez legjobban ért. Hagyjuk hát a harcot a férfiakra, s maradjunk a házban, a szövőszék mellett, most a leginkább, amikor a harc kedvező fordulatot vett, s a jó remény biztat, hogy a férfiak nélkülünk is legyőzik az ellenséget.

Így szólt, és hallgattak rá az asszonyok, hiszen ő volt a legidősebb közöttük. Csak távolból nézték a küzdelmet, s látták, hogyan hátrálnak a görögök Pentheszileia elől. A trójaiak mindenütt a nyomában, s már-már tűzcsóvát vetettek a hajókra, amikor Aiasz meghallotta a távolból a görögök vészkiáltását. Figyelmeztette Akhilleuszt, aki még mindig mély bánatban függesztette tekintetét Patroklosz sírjára.

– Hallod, Akhilleusz? Siessünk társaink segítségére, nehogy méltatlanná váljunk a hős apákhoz, Aiakosz két fiához!

Arra a korábbi trójai háborúra célzott evvel Aiasz, amelyet még Héraklész indított Priamosz apja, a hitszegő Laomedón ellen. Nem kellett elismételnie az egész történetet. Akhilleusz is sokszor hallotta apjától, Péleusztól, aki testvére volt Aiasz apjának, Telamónnak. Aiasz és Akhilleusz tehát rokonok voltak, mindketten Aiakosz unokái, és mindketten tudták, hogy Aiakosz két fia annak idején mint fiatal daliák Héraklész oldalán harcoltak, s mikor legyőzték Laomedón királyt, és Tróját feldúlták, a hadizsákmányból Hészioné, a királyleány éppen Telamónnak jutott, rabszolganő gyanánt hites felesége, Eriboia mellé.

A régi harcok emléke, a hős apák példája fokozta bátorságukat.

– Most rajtunk a sor! – hangoztatta Aiasz, és Akhilleusz egyetértett vele, mind a ketten bíztak erejükben, és bizton remélték, hogy most ők veszik be fegyverükkel Tróját.

A görögök megkönnyebbültek, amikor feltűnt közöttük a két hős. Olyanok voltak ők fényes fegyverzetükben, mint Alóeusz két fia, Otosz és Ephialtész, a fiatal óriások, akik az Osszát és a Péüont akarták merészen az Olümposz fölé helyezni, de Apollón még idejekorán lenyilazta őket. Ám Aiasz és Akhilleusz vakmerőségét semmi nem fékezte.

Pentheszileia Akhilleusz felé hajította dárdáját, de az visszapattant a pajzsról, mintha kősziklába ütközött volna; nemhiába volt a pajzs is, mint Akhilleusz egész fegyverzete, Héphaisztosz ajándéka. Akkor Aiaszt vette másik dárdájával célba az amazón, de csak Aiasz lábvértjét súrolta könnyedén a dárda hegye. A hős sértetlen maradt, és nevetve állt odébb, a trójaiakra rontott, és Pentheszileiát Akhilleuszra hagyta.

Sóhajtva nézett a leány két hiába elhajított dárdája után, de szégyellt volna már megfutamodni Akhilleusz elől. Az gúnyosan vetette oda neki:

– Üres dicsekvéssel vetted fel a harcot ellenünk. Tudd meg, hogy Zeusz véréből származunk mindketten: Zeusz fia, Aiakosz volt a nagyapánk, s az én dárdám sújtotta le Hektórt, akinél te se vagy különb! Nem hallottad volna, hogy a Xanthosz mentén hány jó vitézt küldtem a halálba, vagy az istenek vették el hamis jóslattal az eszedet, hogy itt érjenek utol a Kérek, a halálos végzet sötét istennői?

Így szólt, és hatalmas dárdáját fölemelte. Pentheszileia fehér keblét érte a fegyver, elöntötte a vér, s már arra se volt ideje, hogy meggondolja: kardjával védekezzék-e, vagy kegyelmet kérjen ellenfelétől, drága kincseket ígérve neki, ha életét megkíméli. Mint forrásvíz mellett nőtt sudár fenyőfa, ha az északi szél tövestül kitépi, úgy dőlt le lováról a földre, élettelenül. De halálában is megőrizte szépségét, olyan volt, mint az alvó Artemisz.

Kegyetlen fájdalom hasított Akhilleusz szívébe, amikor közelről meglátta áldozatát: Aphrodité még szebbé tette őt halálában, hogy evvel is Akhilleusz keserűségét növelje.

– Miért is kellett őt megölnöm, miért nem vihettem magammal őt élve Phthiába, hiszen a halhatatlan istennők se lehetnek szebbek nála! – gyötrődött a hős, a halott mellé térdelve.

Mikor elült a harc, s a többi görög szerteszéledve, elesett ellenfeleikről szedte le a fegyvereket, Akhilleusz nem mozdult, ölébe emelte Pentheszileia porba omlott fejét, fürtjeit megszabadította az arany sisaktól, úgy gyönyörködött benne. Magát vádolva siratta, mint kedves halottját, Patrokloszt se gyászolta keservesebben.

Így talált rá Therszitész, a legcsúfabb valamennyi görög között, és a legmocskosabb szájú. Most is gúnyolódva szólította meg Akhilleuszt:

– Ugyan melyik isten zavarta meg az elmédet, Akhilleusz, te asszonyok bolondja? Elfelejtetted már, hogy milyen szándékkal tört reánk az amazón? Elég egy szép nőt látnod, hogy ne törődj többé a dicsőséggel! A győzelemnek örülnek az igazi férfiak, de megfutamodnak a harctól, akiknek mindig csak a szerelmen jár az eszük!

Felocsúdott mély gyászából Akhilleusz, de csak azért, hogy lelkében a haragnak adjon helyet a szomorúság. Nem tűrte a durva kötekedést, öklével dühösen sújtott Therszitész arcába, annak minden foga kihullott, a vér ömlött szájából, és holtan bukott a földre. Összecsődültek a lármára a görög harcosok, és a legtöbben igazat adtak Akhilleusznak.

– Nem való, hogy hitvány ember ingerelje a királyokat – mondogatták –, s büntetést érdemel a gonosz nyelv, amely bántja azt, akinek amúgy is bánata van.

Csak Diomédész nem értett egyet velük. Neki rokona volt Therszitész: nagyapja, Oineusz testvérének, Agriosznak a fia, s így kötelessége volt bosszút állni haláláért. Kardját rántotta Akhilleuszra, az nem hagyta magát, s már-már egymás vérét ontották volna, ha a görögök szét nem választják őket. Egy részük Diomédészt csitította, más részük Akhilleuszt tartotta vissza, azok engedtek társaik rábeszélő szavának, megkímélték egymás életét, de Akhilleusz szívében csak nem oszlott el a mélységes keserűség.

Pentheszileiát Atreusz fiai is megszánták, s nem fosztották meg fegyvereitől, sőt amikor Priamosz követeket küldött érte, szó nélkül kiadták holttestét. A trójaiak magas máglyát raktak, azon hamvasztották el, fegyvereivel, lovával és sok kinccsel együtt, mint királyi halottat. Azután hamvait Laomedón király sírjában helyezték el.

A görögöknek is sok halottja maradt a csatasíkon. Összeszedték, máglyán elhamvasztották, eltemették és megsiratták őket, de senkit nem gyászoltak úgy, mint a hős Podarkészt, aki Próteszilaosz testvére, és ennek halála után a phülakébeliek vezére volt. Therszitészt külön temették el, mert nem érdemelte meg, hogy hamvai a harcban elesett derék hősök mellett nyugodjanak.